BUDAPEST OSTROMA ÉS A KITÖRÉS
Hetven évvel ezelőtt kísérelték
meg a budai várba szorult magyar és német katonák a lehetetlent, a többszörös
szovjet ostromgyűrűből való kitörést. A kitörésről,
amelynek egy nap alatt 40-60.000 hősi halottja volt, ma sem lehet
akadálytalanul megemlékezni Magyarországon. Alább közzétesszük Dobai Miklós
emlékező írását és Magyaródy Szabolcs fontos közlését.
Kereken 70 éve történt, amikor
1945-ben egy kisvárosnyi magyar férfi (nő és gyerek!) halt meg, s néhány óra
alatt elesett hozzávetőleg 20 ezer (!) magyar, hozzávetőleg ugyanannyi, mint az
1526-ban lezajlott mohácsi csatában.
Mi is történt 1945. február
11-én, este, úgy 8 óra után? Tudjuk, ez évfordulója a
Budai várból 1945. február 11-én történt
kitörésnek, mely során a 1944 Karácsonya óta a Budai
várban rekedt magyar és német alakulatok maradványai, hátrahagyva a
Várhegy pincéiben sebesült és beteg bajtársaikat, elkerülendő a semmi jóval nem
kecsegtető fogságba esést, megkísérelték a lehetetlent, azaz egy bravúros
rohammal kitörni a Vár és Budapest körül kiépített többszörös szovjet gyűrűből.
Mint tudjuk, a Budapest körüli
szovjet gyűrű 1944 Karácsonyán bezárult, s 1945. január közepén a magyar és
német alakulatok, feladva Pestet, Budára, majd fokozatosan a Várhegyre,
pontosabban a Budai várba szorultak vissza. A Hitler által ígért légi utánpótlás
akadozott, majd a szükség repülőtérként használt Vérmező eleste után le is állt.
Hindy Iván vezérezredes
Karl
Pfeffer-Wildenbruch Obergruppenfürer
A magyar és német parancsnokok,
Hindy Iván vezérezredes és Karl Pfeffer-Wildenbruch Obergruppenfürer, akik
összességében 40-45 ezer ember – nagyjából fele-fele arányban magyar és német
katonák – felett rendelkeztek, s akik minden korábbi kitörési engedély-kérelemre
Hitlertől elutasító választ kaptak, lőszer és élelem fogytával elhatározták a
kitörést. Itt is furfanghoz kellett folyamodniuk, azaz a Berlin felé küldött
rádióüzenet után, miszerint kitörnek, összetörték a rádiót, hogy ne vehessék
Hitler ismételt tiltó parancsát.
Az 1945. február 11-én este 8 óra
körül a Bécsi kapun keresztül a Várfok és az Ostrom utcán kitóduló magyar és
német csapatokat, melyek sem tüzérségi támogatást nem kaptak, s
nehézfegyverekkel sem rendelkeztek, a kitörést már „váró” szovjetek a Széna és
Széll Kálmán tereken félelmetes golyózáporral fogadták.
Az egyenlőtlen küzdelem hamar
eldőlt: a fáradt, kiéhezett, lőszerrel alig rendelkező kitörő sereg, azaz józan
becslések szerint 44 ezer, fele részt magyar, fele részt német katonából
másnapra hozzávetőleg 700 katona érte el a magyar-német vonalakat, (átmenetileg)
megmenekült. Azaz 43 ezer katona egyetlen nap leforgása alatt halt meg, amiből,
ha az arányok helyesek 21-22 ezer volt a magyar halott.
És itt meg kell állni. Megállni és
nem azt boncolgatni, hogy az elesettek hány százaléka szimpatizált a német
terjeszkedéssel, hány százaléka volt náci (szovjet szóhasználat szerint:
fasiszta) érzelmű, hanem fejet hajtani a katonai esküjükhöz halálukig
ragaszkodó, hazájuk fővárosát az ellenségtől (igenis ellenségtől, mert egy
katona számára a felettese, a parancsnoka mondja meg ki az ellenség) védő
katonák végső erőfeszítése, halála előtt. S hogy nem adták meg magukat, az is
érthető, hiszen már 1944 ősze óta magyar földön tevékenykedik a Vörös Hadsereg,
s vannak hírek, hogy az elfoglalt területeken mi történik, s mi történik a
fogságba esett honvédekkel. De tudjuk azt is, hogy a Várhegy pincéiben
berendezett hadikórházak sebesültjeinek szenvedését a Várba betörő szovjetek,
nem gyógyszerrel, kötszerrel és érzéstelenítővel, hanem lángszóróval
rövidítették le.
Igen! Meg kell állni és
eltöprengeni azon, hogy a mohácsi csatával azonos emberveszteség, miért nem
érdemel meg, több mint 60 év után, a hivatalos Magyarországtól kegyeletet. Hogy
egy tisztességesen megrendezett állami megemlékezésen elsirassuk azt a
kisvárosnyi életerős magyar férfit, köztük a csupa fiatalból álló két Egyetemi
Rohamzászlóalj önkénteseit, a Hadirokkantak, Hadiözvegyek és Hadiárvák Országos
Nemzeti Szövetsége (HONSZ) elnökének, Dr.
Padányi Máriusznak ikertestvérét, Imrét is, ahogy ezt tette Nemeskürty István
1972-ben a doni áldozatokkal a „Requiem egy hadseregért” című könyvében.
Megemlékezni, s nem azon fanyalogni, hogy párfős szervezetek miként emlékeznek
meg róluk. S mellesleg elsiratni azt a Gerhard Schmidhuber német vezérkari
ezredest, aki egy hónappal korábban még megmentette a budapesti gettó maradék
60-70 ezer lakóját, s aki a Lövőház utcában ugyanezen harcban esett el.
Igen, ideje már központilag,
államilag felmenteni ezeket az elesett katonákat a hamisan csengő „fasiszta”
jelző súlya alól, s ezzel felitatni azt a gyászkönnyet, mely még ma is legördül
ezekben a hideg februárelejei napokban a hozzátartozók sokat látott és még
többet tapasztalt barázdált arcán. Ez a feladat a hatalomban lévőkre vár!
Mi pedig, civilek, addig is
kegyelettel gondoljunk az elesettekre! Legyen emlékük áldott!
Dobai Miklós
Budapest
ostroma
In
January of 1945, the Germans launched a three part offensive
codenamed Operation Konrad. Operation Konrad was a joint
German-Hungarian effort to relieve the encircled garrison of
Budapest. |
Budapestet nyílt várossá akarta
nyilvánítani Szálasi és a magyar katonai vezetés. Hitler egyszerűen hallani sem
akart erről. Ő Bécset akarta védeni Budapesten. Ezt Göbbels meg is írta
Das Reich nevű lapban, 1945. március 1-én:
„Budapesten Bécset védtük.”
Hindy tábornok állította, az
ostrom alatt neki, mint a Magyar Honvédség parancsnokának semmi hatalma nem
volt. Minden katonai ügyben a németek döntöttek.
Nem ártana a bécsieket
emlékeztetni, hogy pompás városuk épségét csak és kizárólag Budapest
rombadöntésének köszönhetik. A Sándor palota előtt egy emlékművet kellene
felállítani ezzel a szöveggel:
Budapest,
Hitler parancsára Bécs védelmében pusztult el.
Magyaródy Szabolcs