ÉBREN LÉGY MAGYAR! ÔRT KI ÁLL, HA NEM TE HAZÁDÉRT! - Major Tibor
Szól a cenzor - Tompó László
Szálasi Ferenc emlékezete (1.) - Ungvári Gyula
A nyugati kultúra és társadalom... – Ungvári Gyula
Csángóországban, az ősi magyarság nyomán (3)  -  Széfeddin Sefket bey
 
ÉBREN LÉGY MAGYAR! ÔRT KI ÁLL, HA NEM TE HAZÁDÉRT! - Major Tibor
Papírkosárban gy_rôdik már újból egy elpergett esztendô naptára. Az 1956-os szabadságharcnak még a negyvennyolcadik fordulója lángol az új naptár ôszi hónapján. Mozgalmi lapunk, a Szittyakürt is negyvenharmadik évfolyamának elsô számával köszönti h_séges olvasótáborát. A szittya szó hallattára megpezsdül valami bennünk és büszke elszántság vesz erôt rajtunk. Felemel bennünket ez a szó a mindennapi élet letargiájából és tekintetünket a csillagfényes égen a Hadak Útja felé vonzza. Ha Európa szempontjából nézzük helyzetünket, nem szabad elfelejtenünk, hogy ez az öreg földrész a mi szélesebb hazánk. Attilai örökségét, a kárpáti magyar élettér évezredes kötelékeit, kifejlesztett közös eszményeit nem dobhatjuk el anélkül, hogy be nem tölthetô _r ne támadna szellemiségünkben. Bármerre is járunk-kelünk Európában, minden lépésre történelmünkbôl-életünkbôl találunk egy-egy darabot. A honvisszafoglaláskori történetünk egyik legérdekesebb és legjelentékenyebb, a magyar külpolitikait és hadm_vészet egy 18 esztendôt felölelô egységérôl, amely Padányi Viktor szavaival élve a maga egészében a X. század legnagyobb európai szenzációja volt, csupán a 955-i augsburgi ,,Ung-garschlacht”-ot meg a hét csúfondárosan megcsonkított ú.n. ,,gyászmagyart” mutogatták évszázadokon át a magyar ifjúságnak, a német nagyság és a magyar törpeség hangsúlyozására, egy kollektív magyar kisebbségi érzés kialakítására és fenntartására. ,,A 954–955. évi háború, amelynek befejezô akkordja ránk nézve szomorú és tragikus, de amelynek elsô és határtalanul nagyobb méretezés_ fele a magyar történelem legragyogóbb és a német történelem egyik legszégyenteljesebb lapja. Sôt, ha azt a kifejezést használom, hogy legragyogóbb – tudatja Padányi Viktor: Vérbulcsu c. történelmi tanulmányában –, nem is mondtam eleget, mert a 954. évi hadjárat sokkal nagyobb és teljesebb magyar világszenzáció volt a X. századbanban, mint a nándorfehérvári diadal világszenzációja XV.-ben, vagy Kossuth és szabadságharca a XIX.-ben. Moszkvától Londonig, a skandináv világtól Cordováig nem volt olyan város, ahol nem tudtak volna errôl a hadjáratról és a X. század derekán nem volt olyan gyerek Európában, aki nem ismerte volna ezt a nevet: Bulcsu.” Vérbulcsu nagy európai hadjárata, hasonló méretezés_ hadi vállalkozás félezredéven keresztül, Nagy Károly avar háborújától Batu khán tatárjárásáig Európában nem volt. Ez a hadjárat jelentôségében és zsenialitásában semmivel sem marad mögötte Július Caesar, vagy Hannibál,vagy Napóleon hadjáratainak. A magyarság nem haszonlesôje és eltartottja volt a nyugati életformáknak, hanem rögtön a nemzetnek a nyugati keresztény életformával, hitvilággal és m_veltséggel összekapcsoló elsô keresztény királyunk müvének értékelésében és belsô megélésében a legkeményebb helytállást kellett biztosítania magának – mind keletrôl, mind pedig nyugatról jelentkezô fenyegetésekkel szemben. A legnagyobb mérv_ nemzeti áldozatvállalást az újonnan vállalt lelki és szellemi életforma fenntartásáért és a mások számára való biztosításáért. A Kárpát-medence – amely a trianoni békediktátumig történelmi Magyarország volt – geopolitikai adottsága abban a pillanatban determinálódott, amikor a magyar itt ôsi örökségét visszafoglalva hazát alapított és teljes lényével a nyugati keresztény kultúrához, gazdasági és politikai rendszerhez csatlakozott. A keresztény ma-gyar állam megalapításával ez a terület és népe a nyugati kultúra és életszemlélet összekötô hídjává vált kelet felé, a legkeletibb védôbástyájává és létfontosságú hídfôjévé az egész közeli és távoli nyugat zavartalan fejlôdésének minden keletrôl jövô katonai, vallási, politikai támadással és áramlattal szemben. Ha visszalapozunk a történelemben, mivel a Kárpát-medence történelme keresztény államiságunk ezer esztendejében azonos volt a magyar történelemmel, a tények azt bizonyítják, hogy vérünkkel és testünkkel védtük meg nyugatot a tatárpusztításal, a mohamedán és török hódító törekvésekkel szemben. Az 1720-ban adózási célokra elrendelt népösszeírás Magyarország területén (Horvát-Szlavónország nélkül) csupán két és félmillió embert (2.582.000) talált. Ez a rendkívüli csekély népesség is nagyon különbözôképpen oszlott meg az ország egyes részei között. A Dunántúl, de fôleg az Alföld, amely a legtöbbet szenvedett a török uralom alatt, a mai fogalmak szerint néptelen volt. A népesség nagyobb része a Felvidéken és Erdélyben lakott. A 150 éves török uralom tette tönkre Magyarországot, tehát Trianon Mohácsnál kezdôdött. 1720 után, amikor a török uralom végleg megsz_nt és a belsô harcok is elültek, indult meg nagy mértékben az elpusztult területek újranépesítése. A telepítést azonban akkor Bécsbôl intézték, hogy a számbelileg megfogyatkozott magyarságot az idegen népek egész seregének betelepítésével még jobban meggyengítsék és kisebbségbe juttassék, ezzel pedig Magyarországot a dinasztiának jobban biztosíthassák. Az a statisztikai mérleg, amely meg akarta állapítani, hogy a XVIII. századbeli telepítések során mekkora naptömegek jöhettek Magyarországra külföldrôl, kimutatta, hogy Magyarország németajkú lakosságának csak 36,9%-a volt Buda visszafoglalása elôtti ôsi telepesek leszármazottja, míg 63,1%-a, vagyis az összes németeknek majdnem kétharmada a XVIII. század óta bevándorolt új telepesek ivadéka volt. Hasonlóan új bevándorló ivadék a horvátok 44, a szerbek 86,8, a románok 51,9, a ruténok 52,3, a cigányok 55, a lengyelek 52,6-a. Ha valamennyi nemzetiséget összegezzük, akkor a kisebbségek 45,7%-áról, tehát csaknem felérôl t_nik ki, hogy elôdeik csak a XVIII. század óta éltek Magyarország területén. Magyarországon a nemzetet nemzetiségeivel a Szent Korona olvasztotta eggyé, minden magyar állampolgár – tekintet nélkül nemzetiségére, fajára és vallására – egyenlô jogon tagja, minden magyar rög a Szent Korona egy része, ami úgy kötötte össze a nemzetet hazájának minden lakosával és legtávolabbi pásztorkunyhójával, mint kötél a kévét és egy táplálta egyformán, mint vér az emberi test legkisebb sejtjét. Az elmondottakból világosan megállapitható, hogy a Magyar Szent Korona Eszménye nem, hogy elavult volna, hanem egyike a legmodernebb emberközösség-szervezô eszméknek. A Szent Korona eltérôen más országok királyi koronájától, nemcsak a királyság eszméjének jelképe, hanem fontos nemzetalkotó tényezô, amely magát a nemzetet és a Hazát annak évezredes határaival egyaránt megtestesíti. A Szent Korona a maga sajátos demokráciájával nagyban kiemelte azt a lényeges különbséget, mely Magyarország és a monarchiabeli társállama között létezett. Ott ugyanis a népesség szláv eredet_ majoritása folytán a kormány fôként rendeletekkel kormányozott és a monarchia katasztrófájának egyik fôoka abban rejlett, hogy Ferenc Ferdinánd trónörökös, a szarajevói pámszláv-szabadkôm_ves merénylet áldozata, szláv tanácsadóira hallgatva, az osztrák kormányzat súlyát a német kisebbségrôl a szláv többségre kívánta áthelyezni. Mikor azután az l907-es elsô választás ezt a szláv majoritást nyilvánvalóvá tette, az osztrák kormány az osztrák császárság fenntartása érdekében visszatért az abszolitizmushoz. Az eszmék idôbeli láncolata egy nép életfolyamában az öntudatos élet fokára emelkedését mutatja. Más szóval, ha egy nép eszmékkel jelöli meg továbbélésének irányát, az azt jelenti, hogy nem veti alá magát pusztán a vaksors sodrásának, vagyis kizárólag a rajta kívül álló erôtényezôk önkényének! A Magyar Szent Korona eszméjén, életvalóságán és hatóerején a századok sorozata mitsem gyengített és a józan magyar valóságérzék és észjárás egyik legtartósabb megnyilatkozásának tekinthetô. Ma sem ismerünk alkalmasabb közjogi tanítást, mint amit erre a tájra, erre az ôsi magyar élettére vonatkoztatott érvénnyel a magyar szent-korona-tana mond mind közhatalom, mind pedig szervezett államha-talom uralmát erkölcsi tartalommal megtöltô jog eredetére. Életakarata kemény sorsának megpróbáltatásai alatt sem tört meg. A lélektelen materializmus Kun Béla zsidó-bolseviki garázdálkodása úgy akarta elpusztítani az Eszmét, hogy jelképét, mint m_értéket árverési kalapács alá szándékozik bocsátani. A népi demokrácia is úgy véli, hogy az anyagi szimbólum eltüntetésével elpusztult az eszme is. Azért igyekezett mindenképpen megkaparintani azt. A jelen polgári demokráciában is tilos a Szent Koronáról mint a ,,magyar állami egység megtestesítôjérôl” nyilatkozni. Sohasem érte még a Magyar Szent Koronát ilyen szennyes és buta fertôzet! Trianonban életképtelenségig megcsonkított Magyarország törte meg elsônek a világuralomra és forradalmasítására törekvô bolsevizmust. Lehetetlenné tette a kommunizmus további elôretörését, ,,Aki tanulmányozta az orosz viszonyokat, tisztában van azzal, hogy a zsidók vezetô szerepet vittek a bolsevista forradalomban és hogy a bolsevista kormányban – olvasható Charles Sarolea Szovjet-Oroszország c. könyvében –, még ma is ôk vezetnek. Elismerem dr. Salis Daiches állításának igazságát, aki azt mondja, hogy ezek a zsidó vezetôk a zsidóság elenyészôen kis töredéke. De hiszen Indiában is az ottani angolok kis töredékét alkotják az angol népnek, mégis ötszáz angol hivatalnok uralkodik India néhány száz milliója felett. Úgyanígy uralkodnak a zsidó vezetôk is Oroszországban. ,,Ilyen volt a magyarországi ,,proletárdiktatúra” arcképcsarnoka is! A nyugati nagyhatalmaktól életfogytiglani fogságra ítélt magyarság bátor kiállása és segítôkészsége tette lehetôvé, hogy Lengyelország is vissza tudta verni a fegyvesesen is hódítani akaró bolsevizmust. A nyugati nagyhatalmak felismerve a helyzetet az angol diplomácia javaslatára tervbe vették a trianoni határok revízióját és a közös lengyel-magyar határ megteremtését. A felébredt lelkiismeretet a csehszlovák diplomáciának sikerült elaltatni. 1939 ôszén, a lengyel összeomlás után, körülbelül ötvenezer lengyel egyén menekült Magyarországra.Ebbôl negyvenezer volt a katona és körülbelül tízezer a civil. ,,A magyar társadalom minden rétege rokonszenvvel viseltetett a lengyel menekültek iránt, aminek az 1848-as szabadságharcban résztvett Bem Apó és Dembinszki emléke a legmélyebb magyarázata közli Orlowski Leo budapesti lengyel követ diplomáciai munkájáról írt tanulmányában. A követ szerint naponta 100.000 pengôre rúgott a magyar kormány messzemenô segítsége. Így volt lehetséges az is, hogy 30.000 lengyel katona jutott a franciaországi légióba. Jutalmul 1947. február 10-én a békeszerzôdésnek nevezett, életfogytiglani siralomházat jelentô ítéletben, amely nemcsak feltámasztotta a trianoni esztelen szörny_ségeit, hanem meg is tetézte azzal, hogy a meg-csonkított országot még önállóságától is megfosztotta. Egy gy_lölettôl f_tött ellenséges, parazita népség vezetésére bízva, odadobta gyarmatul Szovjetuniónak. Az 1945-ös összeomlást követô vörös diktatúra könyörtelen elszántsággal írtotta keresztény államiságunk minden intézményét az elôzô évek politikai emlékeit és hagyatékait, nem kímélvén évezredes hagyományörökségünket sem. Követelve a trianoni békediktátumok visszaállítását, a Kárpát-medence ismételt feldarabolását. Az országcsonkítást szorgalmazta a legtürelmetlenebbül. 1959 szeptemberében vetítették Salzburgban a Stadt Kino-ban a ,,Per Gefangene” címü filmet. – Ezt a filmet a Bécsi Oktatásügyi Minisztérium, mint ,,különösen értékeset” taksálta, a Nemzetközi Katolikus Filmközpont pedig ,,nagydíjával” jutalmazta. Ez a film Mindszenty József hercegprímás meggyalázása és ravasz prokommunista propaganda. A film meghamisítja a hercegprímás származását. Jóllehet szülei egyszer_ földm_vesek voltak, a filmben halászok, halpiaci kofák.. A halkofa-sorsnak megfelelôen már gyermekkorában csak ,,büdös Mindszenty” volt iskolatársai elôtt. Belerúgni a mártír hercegprímásba és lebüdösözni ôt. Mintha csak a konvencionálus ,,büdös zsidó” kifejezést akarná a film visszaadni. Az akkor még – 1959-ben – még élô puritán erkölcs_ vallásos, egyszer_ falusi asszony, a jó Mindszenty-mama, mint falusi ringyó van beállítva, akinek szeretkezési jeleneteit a szerencsétlen fiúnak végig kellett hallgatni egyszer_ fabarak lakásukban. A film-kardinális még visszaemlékezései alatt is szörnyen vergôdik ezen élmenyei miatt. Az a Mindszenty hercegprímás, aki az ,,Édesanya” címü könyvében oly remek emléket állított édesanyának, a filmben többször kijelenti: ,,Nem szeretem”, ,,Sosem imádkozom érte”. A pap, a kardinális mond ilyeneket. Az a Mindszenty hercegprímás, aki ország-világ fülehallatára tette a kijelentést, hogy édesanyával mindig szoros imaközösségben élt! A film szerint a magyar nép kiábrándult a hercegprímásból és néma megvetéssel fogadta szabadulása után. Az ügyész ki is jelentette, hogy ô számára a legnagyobb büntetés, ha szabadon eresztik, mert hisz ô elôre tudja, hogy e per után utálattal és megvetéssel fogja ôt fogadni a világ.Hazugság, hazugzás után. Az 1956-os kiszabadulásakor nem ilyen tömeg fogadta ôt. A film szerint a kommunista börtönökben nincs testi kínzás, de nincs még patikaszerekkel való idegrombolás sem. A legtöbb a szuggesztio, az alvás megvonása- erôs zárkamegvilágítás vagy a sötét zárka. Az ügyész pszichoanalízissel kényszeríti Mindszenty hercegprímást vallomásra. Semmi mással. Eszerint a sok tízezer, százezer menekült elbeszélése a kommunista börtönök rémségeirôl – mind rosszindulatú fasiszta rágalom. E film írói és rendezôi csak Lachauban, csak Auschwitzban meg a többi náci lágerekben találtak embertelen borzalmakat, de a kommunista börtönökben nem. Amikor Bécsben a Rommel-filmet t_zték programra, akkor a bécsi zsidók szétverték a mozit és aprófát csináltak berendezésébôl. Pedig abban a filmben nem bántottak egyetlen zsidót sem, pláne nem bántottak egy zsidó fôrabbit. Abban csak egyszer_en egy Hitler-hadseregbeli tábornokról volt szó, akit Hitler ki is végeztetett. De mivel e film nem állította be Rommelt a zsidó világbosszútól megkívánt torz ábrázolásban, ez már elég volt a tüntetésre és a mozi szétverésére. Egy arcátlan filmtársaság a magyar szabadságharcot is leköpdöste, meghammisította, meggyalázta és így vitte vászonra. Ezután a magyar szabadságharc hôsét, Mindszenty József hercegprímást gyalázták meg. Bepiszkolták az imádkozó édesanyát is! De kap jó pár rúgást e filmben a katolikus papság is: ,,Miért nem néz a szemembe?” kérdi ôt az ügyész. ,,Nem szokott az emberek szemébe nézni?” ,,Nem” – feleli a prímás. Mire az ügyész cinikusan megjegyzi: ,,Na igen, a katolikus papságot így nevelik”. Ekkora aljasságot is csak egy római katolikus fôpap ellen lehet büntetlenül elkövetni. Ha ezt egy zsidó fôrabbival csinálták volna, akkor a mozit darabokra törik a zsidók. Talán eddig el sem juthatott volna ez a film. A Nemzetközi Zsidó Filmközpont sem tüntette volna ki nagydíjával, hanem az ügyésszel lefoglaltatta, elkoboztatta és megsemmisíttette volna. De az elbutított és leterrorizált keresztény tömegekkel meg lehet etetni a saját gyalázatukkal is . Itt már nincs senki, aki az asztalra merne csapni és a világba merné kiáltani, hogy elég volt. Nem zúzhatjuk össze önként, akár félelembôl vagy kishit_égbôl, akár a küzdelmet feladó fáradtságból ôsi hitvilágunkat, a nemzet megtartó évezredes hagyományainkat hôsi szolgálatokkal megszerzett európaiságunk és dunavölgyi történelmi hivatásunk öntudatát. Maradjon Krisztus népe a magyar!
Szól a cenzor - Tompó László:
Ifj. Tompó László Szól a cenzor ma is, de nem Bukarestbôl (mint Reményik Sándor éltében), vagy Moszkvából, hanem korunk Bábelébôl, Judeurópa fôvárosából, Brüsszelbôl. Igen, nem tévedés: a Heti Világgazdaság 2003. december 20-i száma ugyanis közli az Európai Unió – amelynek hazánk május 1-tôl akár tetszik, akár nem, tagja lesz – regények támogatására, kiadására vonatkozó ,,m_fajvédelmi szabványait". Mert bizony, szabványai nemcsak a napfényt és humuszt sohasem kapott paprikának, paradicsomnak vannak. De lássuk, mirôl van szó! Részletek a brüsszeli brosúra 108. fejezetébôl, Spíró György fordításából: ,,1. Regénynek a 116 és 367 oldal közötti terjedelm_ szöveg nevezendô. Ami ennél kevesebb, az novella, és az EU nem támogatja. Ami ennél több, az nincs. 4. A regénynek cselekménnyel kell rendelkeznie, tehát kötelezôen van eleje, közepe, vége. E hármasság közös elnevezése a ’cselekményív’ (action-bow). Cselekményív hiányában regényt az EU területén kiadni, terjeszteni és megírni tilos. 5. A regényben párbeszédeknek és szerzôi szövegeknek kell lenniük. Amely szöveg ezek bármelyikével nem bír, nem regény, és támogatása tilos. 6. A párbeszédek és a szerzôi szövegek ideális aránya 2/3:1/3. Az ettôl való plusz-mínusz 12 százalékos eltérés tolerálható. Az ennél nagyobb eltérés a m_vet kizárja a támogatásból. 8. Tartalmilag regény az, ami elkezdôdött, bonyolódott és befejezett cselekményt ír le az EU-tagországok bármelyik nyelvén. 9. A regény lehet történelmi, társadalmi vagy extrém (extreme). 10. Történelmi regény az, amely emberek múltbéli mifenéivel (past-time circumstances) foglalkozik, és a tanulsága EU-szabványos módon humanista. 11. Társadalmi regény az, amely a szerzô korabeli (mai) társadalmat (társadalmakat) írja le [contemporary society (societies) novel], és az EU egyik hivatalos szervezetét sem bírálja. 12. Extrém regény az, ami a 10. és 11. alpontok által meghatározott körbe nem fér bele, de minden egyéb kritériumnak megfelel. 13. A regény tartalmi ismérvei. A/ A regénynek szereplôi vannak, akik a cselekményben részt vesznek. A szereplôk maximum 33 1/3 százaléka lehet negatív alak, a többi 66 2/3 százaléknak pozitívnak kell lennie. A százalékszámítás alapja az egyes szereplôk oldalszám és említés szerinti elôfordulása. (…) A negatív szereplôk lehetnek iszlám fundamentalisták, öngyilkos merénylôk, földönkívüli lények, nácik, fasiszták, bolsevikok, rablógyilkosok, tömeggyilkosok, hullagyalázók, pedofilok és EU-ellenes tüntetôk. A po-zitív szereplôk azok, akik nem negatív szereplôk. B/ A regény fôszereplôi azok, akik a cselekmény több mint 50 százalékában elôfordulnak. Akik ennél kisebb gyakorisággal fordulnak elô, azok mellékszerep-lôk. A fôszereplôk közt a negatív szereplôk aránya 25 százaléknál több nem lehet. A mellékszereplôk közt a negatív szereplôk aránya ennél magasabb lehet, de a 40 százaléknál nem lehet több. C/ A regényben - mind a történelmi, mind a társadalmi, mind az extrém alm_fajt beleértve - kötelezôen jelen kell lennie az EU-tagországok népei közötti 1. kibékülés, 2. megegyezés, 3. megbékélés motívumának. Amennyiben ez a három motívum együttesen vagy külön-külön hiányzik, a regény nem támogatható akkor sem, ha minden egyéb kritériumnak megfelel. D/ Különösen ajánlott pozitív fôszereplôk: I. Az EU elôtti idôkben sok borzalmat emelt fôvel és tiszta erkölccsel átélt nagymama, aki unokáit egyedül neveli úgy, hogy az üzleti életben helytálló, törvénytisztelô EU-polgárok váljanak belôlük. II. A náci és bolsevik börtönöket megjárt, zsidó származású, a kereszténység és a szabadpiac eszméjétôl megigazult tudós, aki legalább két afrikai vagy ázsiai árvát fogad örökbe, és ôket az üzleti életben sikeres, törvénytisztelô EU-polgárrá neveli. III. Valamely EU-tagországban nemzeti kisebbségiként élô fiatal férfi vagy nô, aki a maga nemzeti kisebbségét az illetô EU-tagország többségi nemzetiségével elfogad-tatja, és a lappangó etnikai ellentéteket lecsillapítja. A 2004 májusa után csatlakozó EU-tagországok számára különösen ajánlott a roma nemzetiség fiatal, feltörekvô, optimista tagjainak ábrázolása. A roma repperek és népdalénekesnôk az ilyen típusú regényben fussanak be szédítô karriert, és értük a többségi társadalom fiataljai rajongjanak elsôsorban. IV. A szexuális tárgyú regények pozitív fôszereplôje olyan prostituált legyen, aki a szexuális szolgáltatásra gyermekként erôszakkal kényszerítettek, kínoztak, vertek, útlevelét elvették, ám sok szenvedés után megszabadul futtatóitól, a rendôrség segítségével börtönbe juttatja ôket, és szenvedô társait a rabság alól felszabadítja. V.Külön 20 százalék támogatás jár az olyan szexuális regénynek, amelyben a fôhôs ázsiai, afrikai, dél-amerikai vagy orosz-ukrán-kazah-türkmén bevándorló. A szexuális tárgyú regényben az AIDS elleni védekezés részletes leírása kötelezô, ennek hiányában nem támogatható. A szexuális tartalmú regényben a Kámaszútra pozitúráin túl más pozitúrát leírni tilos. E/Az EU által támogatható regény tartalmilag korlátozás nélkül foglalkozhat EU-n kívüli témákkal, de csak akkor, ha ez az EU-n kívüli nemzetek érzékenységét nem sérti. Példa: a regény nem kelthet Amerika- vagy oroszellenes érzelmeket. Az ilyen regényben az EU-n kívüli szereplôknek csak 5,6 százaléka lehet negatív. 15. Korábban írt népszer_ regények átírását - tekintve, hogy az EU az eddigi történelmet már a puszta létével is átírja - a pályázat kiírója 90 százalékban támogatja. Példa: Tolsztoj Háború és béke cím_ m_vének átirata tartalmazza Napóleon oroszok iránti szimpátiáját: Moszkvát ne gyújtsa fel, és Moszkva ne is égjen le. 19. A pályázathoz csatolni kell (…) kézzel írott nyilatkozatát arról, hogy soha nem volt náci párt, bolsevik párt, merénylôegylet, keménymagos szurkolótábor vagy fundamentalista egyház tagja". Talán megbocsátja olvasóm a kelleténél kissé hosszabb idézést, még ha tudja is, hogy soha nem rejtettem véka alá ellenszenvemet minden nemzetközi, kozmopolita szövetkezés iránt, mint amilyen volt hajdan a KGST, vagy a Varsó Szerzôdés. Számomra nem kivétel az EU sem, bár helyesebben JUDEU-t kell írnom. Hogy mennyire kiheréli a brüsszeli banditizmus a magyar ipart, kereskedelmet, mezôgazdaságot, a tömegtájékoztatást, és igyekszik megfelelni százszázalékosan Saronnak, az izraeli rablóbandának, eddig is tudtam. Ehhez nem kell egyetlen újságot sem kezembe vennem, akár a TV-t is kikapcsolhatom, csak a kérdések maradnak: van még magyar étterem? Oktatás? Könyvkiadás? A gulágokat nem a szupermarket váltotta fel? A Heti Világgazdaságban közöltek olvasata számomra, hogy Brüsszel mindentudói most már nemcsak a kereskedôket, hanem az írókat és az olvasókat is kutyáknak nézik, akikre szájkosár való. Hogy fogalmuk sincs, milyen paprika terem Kalocsán, milyen hagyma Makón, és sárgabarack Kecskeméten, s milyen a gyöngytyúk vagy a mangalica, eddig sem volt kétséges, de hogy még azt is ôk szabják meg, mirôl, mennyit, hogyan írhat a toll m_vésze, megítélésem szerint az erkölcstelenség csúcspontja és a kontárság olyan kultusza, amely nemcsak a vén Európa, de a földgolyó történelmében is egyedülálló. Ezt még Aczél elvtárs sem merte megtenni. T_rt, tiltott, vagy támogatott írókat, m_veket, de - Brüsszellel ellentétben - legalább megengedte, hogy a népi, a nemzeti irodalom is - netán, esetleg - megszólalhasson, hogy megjelenjenek néha olyan regények, amelyek 367 oldalnál terjedelmesebbek. Olvasom a magyarországi napi sajtót és arról értesülök, hogy Brüsszel barátai semmitôl nem félnek annyira, mint Krisztus nevének puszta említésétôl, továbbá a "nacionalizmustól". Beleszólnának abba is, amibe százötven éves országlása alatt még a török se mert: ki mit írhat, olvashat és adhat ki. De még a Bach-huszárok is jobban ügyeltek a díszletekre: Tompa Mihály és Jókai írhatott. A magyar szellemet Bécsnek sem sikerült kalodába zárnia. Hallom "jobboldali" honmentôink mentegetôdzését: "igaz, nem feltétlenül jó az EU, de be kell lépnünk, mert megvéd minket a visszatérô kommunizmustól". Ennél nagyobb ostobaságot még nem hallottam. Lehet, hogy nem vették észre, Moszkva helyett Izrael gyarmata vagyunk? Hogy 1989 után a néhai párttitkár, tanácselnök a Lenin sapkát svájcisapkára cserélte? Én inkább hiszek 1956 börtönviselt harcosának, Hornyák Tibornak: "Rabtartók változtak, a nyomor maradt! / Földed se lesz már, csak sírhalom. / Ott lesz majd álmod / A göröngyök alatt." Díszmagyarok! Ha Önöknek továbbra is jó a Heti Hetes, a Tilos Rádió, Bolgár György és Kertész Imre, a Nôk Lapja és a Népszabi, vagy akár a "nemzetmegmentô" Orbán Viktor (mondván, vannak "jó zsidók is"), ha csak bizonyos kérdésekre kívánnak választ kapni (Bencsik vajon leüli-e a tíz évet, tényleg egy - állítólag - olasz fiatalember égette el az izraeli zászlót a Tilos Rádió elôtt, miután bevette a cukrosbácsitól a "tudatmódosító tablettát", kinyújtotta-e már karját egy szikla felé a marsjáró robot), mondjanak csak igent a JUDEU-ra! De akkor ne sírjanak, ha koldusbotra jutnak. A "HELSINGIN SANOMAT" 2004. február 6-száma ugyanis megírja, hogy az EU "nem ad munkalehetôséget az új tagállamok állampolgárainak. A finn lap szerint "megalázó az, ahogyan az EU eljár a most csatlakozókkal. Különösen elítélendô ez a diszkrimináció amiatt, hogy az EU egyik legfôbb alapelve a munkaerô és a tôke szabad áramlásának biztosítása." Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát! Ifj. Tompó László

Szálasi Ferenc emlékezete (1.) - Ungvári Gyula

Ungvári Gyula Szálasi Ferenc emlékezete (1.) Az igazság az, hogy a magyar keresztény-nemzeti jobboldali tábornak s e tábor véleményformáló értelmiségi elitjének szinte minden tagja a vértanúhalált halt Szálasi Ferencrôl lényegében ugyanazt a felfogást vallja, mint az ún. balliberális tábor, ill. annak véleményformáló holdudvara. Nincs két éve, hogy a jobboldal köztiszteletben álló s a balliberális ütegek kereszttüzét állni kénytelen alakja, ifj. Heged_s Lóránt az egyik kereskedelmi tv nyilvánossága elôtt gazembernek nevezte Szálasi Ferencet. Csurkának talán nincs is olyan cikke, amelyben – miközben helyre teszi SZDSZ–MSZP-éket – elmulasztaná, hogy üssön egyet Szálasin vagy Hitleren, az ún. nácikon vagy a „nyilasokon”. De olyan jobboldaliak is akadnak, akik szerint volt nyilasokból lettek az ávós verôlegények, ami akkor is hazug, sôt abszurd állítás, ha akadt is egy-két nyilas, aki – pl. életének mentése végett – beállt a kommunisták politikai rendôrségének szolgálatába (olyan keresztesek is akadtak, akik ettek Dózsa György húsából). Az ávósok (fôként tisztjeik) elsôsorban a koncentrációs táborokból hazakerült vagy a szovjet hadsereggel ide érkezô, esetleg 44–45-ben itthon bujkált és fôként zsidó származású – bosszúvágytól hajtott – emberek közül kerültek ki, akiknek elsô dolguk a nyilasok felkutatása, kötélre vagy börtönbe, internálótáborba juttatása volt s csak másodjára estek neki a németektôl elszakadó jobboldalnak, a horthystáknak, hogy azután a harmadik szakaszban sort kerítsenek a „burzsoázia”, a ,,kulákok” és azon kommunisták üldözésére, akiket osztályellenségnek, az imperializmus ügynökeinek bélyegeztek. Az a szemlélet, amely a 45 elôtti nyilasokat a 45 utáni kommunistákkal kapcsolja össze, egyrészt Rákosinak egy olyan kijelentésére támaszkodik, amelyben ô a ,,kisnyilasoknak” mintegy egérutat kínált arra az esetre, ha azok a kommunisták szolgálatába szegôdnek, másrészt abból a nyugati, fôként angolszász felfogásból táplálkozik, amely szerint a ,,nácizmus” (,,fasizmus”) és a kommunizmus ugyanabban az összefüggésben említhetôk, mert összetartozó irányzatok, ti. mindkettô tota-litárius diktatúra s vita csak akörül lehet, hogy a kettô közül melyik a gonoszabb. Támogatja ezt a felfogást az a körülmény is, hogy az emberek nagy többsége nem szeret vagy nem tud differenciáltan gondolkodni s akárcsak Jókai, a történelem sze-replôit vagy jóknak vagy gonoszoknak látja. Erre épít azután az iskolai történelemoktatás, a tömegkommunikáció és természetesen a parlamentben szereplô vagy oda igyekvô pártok politizálása is. Rákosi persze cseppet sem állt közelebb a nyilasokhoz, mint pl. a horthystákhoz vagy bármelyik ,,ellenséghez”, számára csak az volt a fontos, hogy az ellenségen belül találjon olyanokat, akik hajlandók ôt, rendszerét (ill. a szovjet uralmat) kiszolgálni. S ez akkor is igaz, ha volt idô, amikor Rákosi tiltotta volna, ha kimarad a Sátán elleni küzdelembôl. Ráadásul bekövetkezett a szovjet támadássorozat (Kassa szovjet bombázása és a kôrösmezôi géppuskat_z, amik tudatos szovjet akciók ugyanúgy lehettek, mint félreértésen alapulók). Hitlerrel kapcsolatban pedig megengedhetetlen azt feltéte-lezni, hogy önmagát dezavuálva és magyar barátaiból magának ellenséget kreálva egyszerre csak engedni fog a szovjetellenes háborúba már hatékonyan bevont románok Erdély visszaszer-zésére irányuló esetlegesen felbukkanó sanda kérésének. (Más lett volna a helyzet, ha pl. magyar részrôl hátba támadják a német hadsereget.) 1941 nyarán viszont – a Bugyonnij-féle irattári dokumentumok zsákmányolása után – Horthyék számára is világossá lett: a szovjettel vívott háború Európa önvédelmi harcát jelenti és nagy szerencse, hogy a német hadsereg az Európa ellen nagyon nagy erôkkel, de meglehetôsen körülményesen felvonuló szovjet hadsereget egyetlen meglepô és gyors mozdulattal mintegy derékon kapta s hatalmas veszteséget okozott neki. Persze tényszer_ volt, hogy magyar katonák éveken át idegen (orosz, ukrán stb.) földön harcoltak. Egészen más volt azonban a helyzet a hungaristák kormányra kerülésekor. Ekkor már a Kárpát-medence nagy része szovjet kézen volt, a Vörös Hadsereg acélfoga már Csonka–Magyaror-szág húsába is beleharapott, sôt, az oroszok a Tiszával nagyjából párhuzamosan gyorsan haladtak fölfelé. Márpedig a haza vérrel megszentelt földjét védeni az idegen betolakodóktól kétségtelenül más erkölcsi megítélés alá esik, mint idegen földön – még akár jó célokért is – harcolni. A hungaristáknak ez az önként vállalt háborúja ugyanolyan be-csületes, nemes küzdelem volt, mint a törökkel vívott harcok, mint Bocskai vagy Rákóczi szabadságharca, mint az 1848–1849-es magyar nemzeti szabadságharc, Kossuth-ék hungarista önvédelmi küzdelme a szláv és román szeparatizmusok, az ausztroszlávizmus és a cári Oroszország ellen. Gyakori jobboldali vélemény az is, hogy ha a háború folytatása az oroszok ellen 44 ôszén és a késôbbiekben hôsies küzdelem is volt ugyan, de a további harc hungarista vállalása egyrészt megsz_ntette annak esélyét, hogy a szövetségesek gyôzelme után a trianoni békeszerzôdésnél Magyarország számára elônyösebb szerzôdést tudunk kötni, és pl. meg tudunk tartani valamit az erdélyi országgyarapításból, másrészt a háború folytatása abszolút felesleges és a magyarság jövendô sorsát illetôen káros hatású vér- és anyagi áldozattal járt, valóságos nemzeti katasztrófával, minthogy Németország a háborút akkorra már elveszítette. Következésképpen a harc hungarista folytatása ostoba hôsködés, kártékony áldozatvállalás volt. Valójában ezek az állítások tévesek, mögöttük sokszor a gyávaságnak és az anyagias önzésnek az igazolása húzódik meg. Horthy kiugrási kísérlete valójában már sikere esetén sem változtatott volna Magyarország területi szuverenitásán. Sztálin már jóval korábban eldöntötte, hogy ha a románok sikeresen hátba támadják a németeket és ezután igen nagy erôvel rontanak korábbi szövetségeseikre, miköz-ben zokszó nélkül elviselik, hogy a háború korábbi szakaszában a szovjettôl szerzett (visszaszerzett, ill. hol ide, hol oda tartozó) területeket a szovjet újból meghódítja, akkor a második bécsi döntés teljes egészében hatályát veszti. Mindenesetre tény, hogy Románia az átállása után többször akkora erôvel támadta korábbi szövetségeseit, mint amekkora erôvel támadott korábban a Szovjetunió ellen. Románia tehát megszolgálta Sztálin kegyességét. Továbbmenve a szövetségesek teljesen egyetértettek abban, hogy mind Csehszlovákia, mind Jugoszlávia visszanyeri eredeti szuverenitását. (Az egyetlen jelentôsebb változtatás Kárpátaljának a szovjet birodalomba való beolvasztása volt és jellemzôen a szerint a formula szerint került erre sor, hogy Csehszlovákia önként átadja ezt a ,,kárpátukrán” területet a Szovjetuniónak, mintha sem Trianon elôtt ezer éven át, sem 1939 tavaszától itt nem lett volna jogos magyar szuverenitás.) Hungarista honvédelem Németországgal szövetségben A harc hungarista folytatásának megíté-lése egyrészt erkölcsi szempontból, másrészt intellektuális szempontból (tehát részint idealista, részint realista nézôpontból) történhet. Mindkét megítélésnek kap-csolódnia kell a második világháború általános megítéléséhez, ill. Németországnak, mint az egyik hadviselô fél vezetôerejének az értékeléséhez. Errôl itt csak röviden: Hitlernek a 30-as években nem volt egyéb célja, mint egy olyan Nagy–Németország megteremtése, amely a nemzet-közi viszonylatokban egyenjogú más országokkal és pl. úgy foglalja állami-birodalmi egységbe a német nyelv_ népcsoportok lakta területeket (ráadásul nem is az összesét), hogy ezen közben más népeket nem _znek el, nem nyomnak el, nem kizsákmányolnak, a vegyes ajkú területek állami hovatartozását pedig a népek önrendelkezési joga alapján rendezik. Ez lényegében nem jelentett egyebet, mint a Versailles-i békediktátum megsemmisítését, ráadásul mindezt Hitler háború nélkül, békés úton akarta. A tisztán német népi állam létrehozására irányuló cselekvése alól az egyetlen kivétel a birodalom cseh–morva protektorátusának – cseh kérésre történô – megte-remtése volt 39 tavaszán. Hitler külpolitikai törekvéseit éveken át siker kísérte, az elsô kudarc Lengyelországgal kapcsolatban érte: a lengyel vezetés – angol–francia bíztatásra – Hitler rendkívül méltányos, igazságos ajánlatait egymás után visszautasította, a német felet megalázta, végül, hogy Németországot háborúra kényszerítse, hozzákezdett a német nemzetiség_ lengyelországi lakosság lemészárlásához. (Egyik beszédében Hitler 62 000 népi német meggyilkolásáról szól, egy Ash nev_ brit történész szerint az áldozatok száma 5000 volt.) Kétségtelenül ez döntô szerepet játszott a Lengyel-ország elleni német hadjárat megindításában. A német–lengyel helyi háború kirobbanását gyorsan követte a németeknek címzett angol és francia hadüzenet. A második világháborút ily módon Anglia robbantotta ki (Franciaország ebben szolgai szerepet játszott). Ez a megállapítás annál inkább is pontos, mert amíg a német-lengyel összecsapás csupán két szomszédos európai ország háborúja volt, addig a ,,félvilágot” uraló Anglia hadüzenete a földkerekség összes kontinensét bevonta a háborúba. A továbbiakban (a lengyelek felett aratott gyors német gyôzelem után) Anglia egymás után igyekezett a szárazföldi Európa különbözô országait-térségeit beléptetni a háborúba a németek ellen, miközben megszerezte Roosevelt támogatását is. A németek viszont egyrészt egy-másután hárították el az angol ,,kufárhadászat” által ösztönzött és ellenük irányuló katonai akciókat és egyre több ország fölött szerezték meg a katonai ellenôrzés képességét, másrészt Hitler újabb és újabb nagyvonalú békeajánlattal ,,bombázta" a brit vezetést, persze teljesen hatástalanul, így érkezett el azon idôpont, amikor a németekkel csak a felszínen szövetséges szovjet vezetés elérkezettnek látta az idôt arra, hogy a britekkel titkon egyeztetett európai expanzív céljait megvalósítsa: megtámadja Közép–Európát. Hitlernek ismét csak nem maradt más választása, minthogy a keletrôl fenyegetô veszélyt egyetlen gyors támadással elhárítsa: ha naiv passzivitással várja a szovjet gôzhengert, akkor bizonyosra vehetô, hogy Sztálin hadai nem 44–45-re érnek el térségünkbe, hanem már 41–42-ben itt vannak, ráadásul korántsem a jaltai szerzôdés cikkelyei által mérsékelt következmé-nyekkel, hanem úgy, ahogyan a szovjet elbánt 39–40-ben Kelet–Lengyelországgal, a balti államokkal és Besszarábiával: a proletárdiktatúra azonnali bevezetésével, a polgárság, az értelmiség, a ,,kulákok” elleni hadjárattal stb. Az események tükrében megállapítható, hogy amíg a hitleri Németország 1939–1941-ben önvédelmi háborút folytatott a brit imperializmus ellenében, addig a szovjetnek a háborúba való belépésével ez a harc Európa önvédelmi háború-jává nemesedett. Még egy fontos szempont a nemzetvédô harc hungarista folytatásának megítéléséhez: sok utólag könnyen okos ember állítja azt, hogy a németek veresége már jóval 44 ôsze elôtt nyilvánvaló volt. így pl. már 41-ben a Szovjetunió hadba lépésével, ill. akkor, amikor kezdetét vette a szovjetnek nyújtott masszív angolszász anyagi támogatás. Kétségtelen, hogy mindez (és Hitler néhány hibás hadvezéri döntése, valamint elárultatása) 42 végétôl Németországot arra kényszerítette, hogy az általa korábban elfoglalt hatalmas területekbôl fokozatosan egyre többet engedjen át ellenfeleinek. A területfeladással párhuzamosan azonban a birodalmon belül olyan folyamat zajlott le, amelynek során Németország ellenségeihez hasonlóan kezdett átállni a totális háborúra (ez sosem öltött oly méreteket, mint amilyenekkel a Szovjetunióban a háború elsô pillanataitól találkozni lehetett). Ugyanakkor folytak a haditechnikai kutatások és fejlesztések, aminek következtében Németország e téren egészében véve az élre került, azonban gyakorlatilag csak a háború végére. Mindamellett az idôhiány ellenére is volt Németországnak esélye legalább a ,,döntetlenre”, de talán a végsô gyôzelemre is. Ezt az esélyt a német atomfegyver kifejlesztése kínálta. Itt viszont már nemcsak az idôsz_ke döntött, hanem a német atomfegyverkezô program vezetésében bekövetkezett árulás is. Nem kisebb tekintély, mint Teller Ede nyilatkozta, hogy a német atomprogram legfôbb vezetôje, W. Heisenberg akadályozta meg Hitlert abban, hogy hozzájusson az atomfegyverhez. (Az is feltéte-lezhetô, hogy a Japánra ledobott atombombák lényegében a német fejlesztés termékei voltak.) Mindebbôl viszont levonható a következtetés: Szálasi nem volt olyan irreális államvezetô, amilyennek mind a mai napig ôt láttatni igyekeznek. S ha neki illúziói voltak a német gyôzelemmel kap-csolatban, akkor viszont Horthy Miklósnak is illú-ziói voltak a szovjet gyôzelemmel, ül. a gyôztes szovjeteket mérsékelni képes Nyugattal kapcsolatban. Szálasi végeredményben a szó legnemesebb értelmében nevezhetô annak, akinek ôt a magyar országgy_lés 1944 nov. 4-én megválasztotta: nemzetvezetônek. Hungarista kormányzat és a hazai zsidóság Az egyik fô vádpont Szálasival kapcsolatban a hungarista kormányzatnak a hazai zsidósághoz való viszonyára vonatkozik. Ezzel kapcsolatban és mindenekelôtt: Szálasi egyik fô célja a zsidómentes Magyarország eszméjének megvalósítása volt. Eredeti célkit_zése szerint ez a zsidók kivándorlásának ösztönzése formájában valósult volna meg. Ez megegyezett a jobboldal számos politikusának céljával is. Minthogy a 30-as években egyre jobban elmérgesedett a viszony a hitleri rendszer és a zsidóság között (s ebben döntô szerepet játszott a cionizmussal is szembeálló nemzetközi judeokrácia) s mert Magyarország Németország barátja volt, a konfliktus növekedése hazánkban is egymás után három ún. zsidótörvény megalkotására és elfogadására vezetett. Ezeket a törvényeket nem a hungaristák terjesztették a parlament elé (jóllehet a többi jobboldali párthoz hasonlóan megszavazták ôket), hiszen a hungarista pártok 1935-ös jelent-kezésüktôl kezdve egészen a 44 ôszi hatalom-átvételig ellenzékben voltak. A német haderô ma-gyarországi bevonulását követôen a németek bejelentették igényüket a magyarországi zsidó lakosságnak a birodalomba történô deportálására, annak az 1941 végétôl érvényesített német zsidópolitikának az alapján, amely szerint a zsidóságot fel kell használni a német hadigazdaságban, el kell ôt szigetelni a német és vele szövetséges népi hinterlandtól és törekedni kell arra, hogy a koncentrált zsidóságot a háború gyôzelmes befejezése után kitelepítsék vagy a nyugattal kötendô különbéke érdekében mint egy alku tárgyát hasznosítsák. A magyar államfô és a kormány a német igényeknek engedett, és ennek lett a következménye a magyarországi vidéki zsidóság nagy többségének deportálása Németországba. Szálasi ezzel a koncepcióval nem értett teljesen egyet és olyan tervet dolgozott ki, amelynek értelmében csak a zsidóság munkaképes hányadának egy részét kellene, éspedig mint ,,kölcsönzsi-dókat” átengedni a németeknek. (A kifejezésbôl látható, hogy Szálasinak eszébe sem jutott a zsidók holmi kiirtása és meggyôzôdése volt, hogy a német gyôzelem után, amelyben rendületlenül hitt, a ma-gyarországi zsidóknak vissza kell érkezniük hazánkba.) A vidéki zsidóság deportálását a Gestapo irányította, magyar részrôl Baky László belügyi államtitkár koordinálta és a végrehajtásról a Magyar Királyi Csendôrség gondoskodott. E folyamatban a hungaristák – már csak mint ellenzéki erô – sem vehettek részt. Közismert, hogy a budapesti zsidóság deportálását Horthy megvétózta. Nem ismeretes ugyan, de tény, hogy a hungaristák egy csoportja is ellenvéleménnyel élt e te-kintetben és ezt a németekkel szemben ki is fejtette. A hungarista hatalomátvétel után Szálasinak és munkatársainak fô gondja a nemzetvédelem megszervezése volt. így pl. Budapesten is. E védelembe a fôvárosi zsidó lakosságot is bevonták (ennek méreteire jellemzô adat, hogy a város elestével 7000 zsidó munkaszolgálatos esett szovjet hadifogságba). A zsidó lakosságot gettóba tömörítették, oda nem zsidó embernek – a lakosság ellátásától eltekintve – behatolni ugyanúgy tilos volt, mint zsidónak elhagynia a gettót. A gettó területén harcok nem folytak, ezt a területet a város védôi ,,nyílt városrésznek” tekintették. A hunga-rista kormányzat alatt jöttek létre az ún. védett házak is, amelyek a bentlakó zsidóknak jobb életkörülményeket nyújtottak, mint a gettó. A kormány együttm_ködésre törekedett a zsidó önkormányzati szervekkel. A hatalomátvétel után a németek megkezdték a budapesti zsidóság Németországba telepítését. Ezt Szálasi rövidesen leállíttatta, tekintettel a deportálás során bekövet-kezô elhalálozásokra, vagyis elsôsorban humánus megfontolásból. Elszórtan elôfordultak a zsidó lakosság sérelmére elkövetett atrocitások is. (Zsidók ellen a Dunánál vagy a Városligetben szórványosan elkövetett atrocitásokról van szó és nem tömeges kivégzésekrôl.) Ezeket vagy olyan lumpen személyek követték el, akik a hatalomátvétel után ,,nyilasnak” jelentkeztek azzal a hátsó gondolattal, hogy a karszalag és a fegyver birtokában majd a zavarosban fognak halászni vagy olyan – fôként – ifjak, akiket a városvédô fanatizmus f_tött s akik a zsidókban az ellenséggel rokonszenvezô vagy cimboráló embereket láttak. Szálasi kiadta a ,,felkoncolási” parancsot, de ez a zsidókra mint zsidókra nem vonatkozott, hanem a kémekre, merénylôkre, az ellenséget segítô terroristákra, ill. a katonaszökevényekre terjedt ki. A zsidóság ellen elkövetett faji kilengéseket a hungarista kormányzat következetesen megtorolta, maga Szálasi az ilyesmi ellen keményen fellépett. Egészében véve a budapesti zsidóság a nem zsidó budapestiekhez hasonló sorsot élt át az ostrom alatt. A gettó lakossága fôként a romló ellátottságot sínylette meg, körükben e miatt volt sok halálos áldozat. A nem zsidó budapestiek közül fôként a belsô budai kerületek lakossága szenvedett nagy mértékben. Összességében Budapest védôi 51 napon át álltak ellen a barbár és bolsevizáló céllal érkezô szovjet haderônek. Nem véletlenül nevezte Szálasi Budapestet a Hôsi Kitartás Városának. Szálasival azonos idôben ült Horthy börtönében és ha egyébként Szálasi is szocialistának vallotta magát. Rákosi mindig csak Sztálin szolgája kívánt lenni s ugyanúgy habozás nélkül elfogadta Sztálinnak azt az ô buzgalmát leintô döntését, amely szerint Horthy nem állítható bíróság ellenére, mint ahogyan stréber hóhérként elbánt azokkal a szociáldemokratákkal, akik pedig eszmeileg jóval közelebb álltak hozzá, mint Szálasi. – folytatjuk – Nem fasizmus, hanem hungarizmus! A ,,fasizmus” és a kommunizmus rokonságba hozása azon az alapon történik, hogy mindkettô totális (s ezért radikális) irányzat, másrészt azon a feltételezésen, hogy mindkettô embertelen, brutális, kegyetlen. Ezzel a rokonítással kapcsolatban mindenekelôtt szögezzük le, hogy fasizmusról beszélni Szálasi esetében közönséges tudatlanság. Ennek a szónak az alkalmazása csak Mussolinivei és mozgalmával kapcsolatban értelmes. Szálasi ugyan nagyra tartotta az olasz fasizmust, de az általa önállóan és politikai szempontból minden lényeges dologra kiterjedôen kidolgozott eszme-rendszert mint hungarizmust határozta meg. Ez sok tekintetben hasonlított Mussolini rendszerére, de voltak különbségek is a két ideológia között. Ha Szálasit fasisztának mondjuk, aki pusztán az önmagában vett eszmeiséget tekintve és figyelmen kívül hagyva, hogy Mussolini a maga rendszerét elôbb dolgozta ki, mint Szálasi a hungarizmust – Mussolinit viszont hungaristának kellene mondanunk, aminek abszurditása kézenfekvô. Valójában azt a nagy szellemi irányzatot, amelynek gyökrei még az elsô világháború elôtti idôkre nyúlnak visz-sza s amelynek csírái e háborút közvetlenül követôen jelentek meg, virágba borulását pedig a 20-as és – még inkább – a 30-as évekre datálhatjuk, nemzeti szocializmusnak célszer_ neveznünk. Ennek válfajai az olasz fasizmus, Szálasi hungarizmusa ugyanúgy, mint pl. a hitleri népi mozgalom (az ún. Völkische Bewegung) és még néhány másik irányzat. Elvileg mindhárom megnevezett irányzat nyíltan hirdetett totalitarizmusnak is tekinthetô, ha a megcélzott totalitást másként is határozták meg. Mussolini az állam totalitását tartotta kívánatosnak, Hitler a faji összetevôkkel is jellemezhetô népi totalitást, Szálasi pedig a nemzeti totalitást. A tota-litarizmus fogalmát egyébként nemcsak a kommunizmusra és a nemzeti szocializmus formáira alkal-mazhatjuk. Totalitáriusnak tekinthetô pl. az a gazdasági társadalmi berendezkedés is, amelyben a pénz, az üzleti szellem oly mértékben uralkodik, hogy a pénzügyi-üzleti kapcsolatokon kívül minden más emberi kapcsolat elveszíti jelentôségét s azok, akik nem üzletemberek, a társadalom margójára rekesztôdnek ki. De minden magát komolyan vevô hitfelekezet is arra tart igényt, hogy hívei elfogadják minden dogmáját (dogmatikai totalitását). A hungarista irányzat jelszava ez volt: a nemzettel a nemzetért. Tegyük ehhez hozzá, hogy Szálasi a hungarizmus fókuszába állított nemzetbe nemcsak a magyar népet értette bele, hanem az ún. Kárpát-Duna medence (a történelmi Magyarország, a Szent Korona Országai) összes ,,honképes és ta-lajgyökeres”(vagyis magának itt hont szerzô, itt otthonra lelô, valamint e honi talajon álló, szellemi, politikai és gazdasági tekintetben e talajban gyökerezô) nemzetiségét s ezeket olyan jogokhoz, olyan fokú szabadsághoz és önállósághoz kívánta juttatni, amely természettôl fogva megillet minden népszemélyiséget (ilyen jogokban, autonómiában Trianon óta mind a mai napig messze nem részesült a Kárpát-medencében élô egyetlen magyar kisebbség sem). Ugyanakkor Szálasi e ,,hungarista” nemzet államvezetô népének a szempontok egész sokasága tükrében a magyart kívánta látni. Kétségtelen viszont, hogy a zsidóságot nem tekintette "talajgyökeres" népszemélyiségnek, mondván: a zsidóság nem kötôdik a magyar röghöz (nem folytat nemzetfenntartó paraszti tevékenységet), viszont nemzetközi síkon mozgékony és üzleti haszonszerzésre beállított népiség. Szálasi szerint az lenne kívánatos, ha a zsidóság is saját hazára lelne és ott megépíthetné a maga népi-nemzeti államát. Mindennek semmi köze az embertelenséghez, a brutalitáshoz, kegyetlenséghez. Az, hogy valaki embertelenné, brutálissá, kegyetlenné válik, egyrészt génjeitôl függ, másrészt neveltetésétôl, a külsô körülményektôl, pl. a háborús viszonyoktól. Elômozdíthatják a viszonyok elfajulását, az embertelenség kibontakozását az ordas eszmék is természetesen, de a hungarizmus egyáltalán nem volt ordas eszme, miközben pl. a marxizmus-leninizmus messzemenôen az volt, a nem lenini típusú marxizmusról pedig, csak úgy, mint napjaink szélsôséges liberalizmusáról annyit mindenképpen megállapíthatunk, hogy az értelmes emberi létezéstôl idegen, torz eszmerendszert képviselt, ill. képvisel. Itt kell megemlítenünk azt is, hogy ha a második világháborúban tevékeny három erôtényezô (a német és vele szövetséges, az angolszász és azt segítô, valamint a szovjet erôtényezô) hadviselését tekintjük, akkor a németek által alkalmazott módszerek (a Blitzkrieg, a törvényekhez és rendeletekhez való következetesebb ragaszkodás és a polgári lakossággal kapcsolatos nagyobb fokú felelôsségvállalás) folytán erkölcsi szempontból felülmúlták mind az angolszász típusú, mind a szovjet hadviselést, ráadásul ez utóbbit oly mértékben, hogy állítható: a szovjetnémet párviadal egyfelôl a fejlett nyugati kultúra és civilizáció és másfelôl a sötét és barbár Kelet összecsapását jelentette. Tehát embertelenséggel, kegyetlenséggel, háborús és népellenes b_ntettekkel éppen nem a német erôtényezôt kellene vádolni elsôsorban (bár szadistákkal, magukról megfeledkezett emberekkel minden nép esetében lehet találkozni), hanem annak ellenfeleit, elsôsorban a szovjetet, de pl. - az angolszász terrorbombázásokra, a szônyegbombázás amerikai módszerére tekintettel – éppenséggel pl. a másikat is. A hungarizmus bölcseleti alapjai A hungarizmus bölcseleti alapokon áll. Rendszerének középpontjában az a három kategória található, amely az embernek a világban elfoglalt helye szempontjából a legfontosabb: az emberi létezés legáltalánosabb és legfontosabb szintjén e három kategóriával találkozhatunk. Ezek: az abszolútum (Isten , ill. Isten és a világ viszonya, az evilági létezés és a transzcendentális lét kapcsolata), az egyes ember (mint egyén, mint szabad akaratú személyiség) és a közösség (mint az egyéni létezés feltétele és e létezés értelmének egyik fô összetevôje). E három kategória szerint különböztethetjük meg az egyes embert a közösségbe integráló törekvéseket. Az embert az abszolútumhoz való viszonyában a krisztusi erkölcs integ-rálja közösségbe s ebben az integrálásban a kalauz szerepét a keresztény egyházak játsszák. Az – egyébként önállító, önmegvalósító, önzô – ,,én” közösségi integrálását a legmagasabb szinten a nemzetelv_ gondolkodás és cselekvés (a szó tiszta értelmében vett nacionalizmus) végzi. Végül a közösséghez való viszonyában az embert a szocializmus integrálja közösségbe. Napjainkra a szocializmus szót a kommunisták teljesen hiteltelenítették, lejáratták. A hungarista eszmeiség szocializmusa azonban nem a marxizmusra épült, sôt, ha Szálasi el is ismerte a történelmi materializmus viszonylagos jogosultságát a múltban, egészében véve élesen ellentétben állt a marxizmus anyagelv_ségével, keresztényellenes-ségével, nemzetköziségével. Mellékesen jegyzem meg, hogy ezzel a nem-marxista, tiszta, etikai szocializmussal a magyar 56 messze nem állt ellentétben, sôt, a forradalom elitje – ha a szocializmus szó ellen tiltakozott is – követeléseivel (a forradalom közösségi szerveinek, pl. a munkástanácsoknak a szerepére, a termelôeszközök munkás – ill. paraszttulajdonlására, a szociális törvények megtartására és továbbfejlesztésére stb. vonatkozó követelésekkel) éppen a hungarizmus szocializmuseszméjével rendkívül rokon állásfoglalásokról tett tanúságot. Ráadásul az 56-os állásfoglalások általában hitet tettek a kisipar és a normál típusú kereskedelem magántulajdona mellett, ami ugyancsak szinkronban volt a hungarizmusnak a magántulajdonra, a korlátozottan szabad gazdálkodásra, ül. ennek a közösségi felelôsséggel ötvözött változatára vonatkozó eszméjével, teljesen összhangban egyébként a néhai hercegprímás 56. nov. 3-án elhangzott beszédében foglaltakkal is. Arról most nem is szólva, hogy a hungarista hatalomátvétel 44. okt. 15-én alapvetôen ugyanazt a célt szolgálta, mint az 56-os nemzeti szabadságharc: ellenállást azzal a ,,ruszki” imperializmussal, bolsevizmussal és barbarizmussal szemben, amelynek elôképe ellen – pl. 1841-ben, a Pesti Hírlap tanúsága szerint – már Kossuth is egy német–magyar szövetséget szorgalmazott, ül. egy várható nagy orosz–német összecsapás esetére azt tartotta kívánatosnak, hogy a magyarság e háborúban a németek szövetségeseként harcoljon. A hungarizmus bölcseleti alapjainak szilárdságát is eredményezte azután, hogy Szálasi az egyes ember közösségi integrálását összekötötte az ember – lelki, szellemi és testi valóságához is kap-csolódó – erkölcsi, kulturális és anyagi gyarapodásával s az egyes emberek alkotta nemzet nagyságával, boldogságával és dicsôségével. Rámutatott arra is, hogy ha a három alapvetô irányzatot nem szerves egységben és nem a maga helyén igyekszünk kibontakoztatni, akkor az egyes irányzatok óhatatlanul eltorzulnak. így pl. az egyházállam (vagyis az egyház politikai uralma) az un. államerkölcsi dogmatizmusra vezet (viszont jegyezzük meg, hogy a mélyen vallásos Szálasi egy hívô keresztény magyar társadalmat tartott kívánatosnak, a felekezetnélküliség tilalmával, minden iskolai szinten a hit- és erkölcstan kötelezô tanításával, az egyházi esküvô kizárólagos joghatályi jellegével stb.). A nemzeti elv (a nacionalizmus) egyeduralma sovinizmust eredményez (gôgöt, gy_löletet, erôszakot a más nemzetek iránt, más nemzetek megalázását, elnyomását, kizsákmányolását). Végül a szocializmus a maga torz formájában materializmusra (az erkölcsi-szellemi tényezô, a kultúra, az idealista lelkület és az értelmiség háttérbe szorítására, az anyagi, a testi tényezôk, szempontok kizárólagos uralmára) vezet. Látván napjaink manipulált fogyasztói társadalmát s a gazdagok önzésének s a méltatlan szegény-ségnek és nyomornak kiáltó ellentétét, ma is aktuálisnak érezhetjük a jó irányú emberi törekvé-seknek s ezek ellentétének Szálasi által jelszószer_ tömörséggel adott megfogalmazását, mi szerint az egyik oldalon van a család, az igazság és a jólét, a másik oldalon pedig a csók, a maszlag és az arany. (Az említettek egyébként arról is tanúskodnak, hogy Szálasi filozófiai irányzata a hármas fogalomcsokrok hierarchikus szintézisét is jelentette.) Határozott politikai-ideológiai felépítmény A keresztény nemzeti szocializmus bölcseleti-világnézeti alapjain állva Szálasi határozott politikai-ideológiai felépítményt fogalmazott meg. Ez egyaránt kiterjedt a vallásos nevelés és a nemzeti kultúra kérdéseire (így pl. arra, hogy a hazai nem magyar nemzetiségeknek úgy kell integrálniuk a maguk kultúráját a Kárpát-Duna Nagyhaza össznemzeti kultúrájába, hogy e kultúrák sajátosságait, ,,hímporát” is megôrizzék), a gazdasági berendezkedés, a tulajdonviszonyok, az állami szabályozás és kiemelten a munkarend problematikájára (így pl. a gazdasági szabadság, állami beavatkozás és társadalmi szolidaritás különbözô elemeit sajátosan ötvözô ún. szociálnacionálé tervezetére), a társadalmi rendnek, a totális nemzet öt alapvetô erôtényezôjének az elemzésére és természetesen az államelmélet, a politikai hatalom alapkérdéseire (így pl. a népszuverenitás és a hagyományos magyar alkotmány szintézisére). Figyelemre méltó, hogy Szálasi nem ragaszkodott az egypártrendszer-hez (mint pl. Hitler az ún. felhatalmazási törvény nyomán kialakított új rend körülményei között vagy pl. Mussolini). Ragaszkodott viszont ahhoz, hogy a hungarista berendezkedés csakis az esetben váljon valósággá, ha a nép ezt szentesíti (miként pl. Hitler is népszavazást írt ki minden fontosabb döntésének népi jóváhagyásához). Szálasi konkrét politikai programja az említett bölcseleti alapokat és ideológiai felépítményt a Horthy-korszak meglevô vagy fenyegetô problémáira adott sajátos válaszok tükrében jeleníti meg. Mindezekre vonatkozólag a Gede Testvérek BT által kiadott Szálasi-kötetben bôséges utalások találhatók. Miért hungarizmus az elnevezése? Kérdés: miért adta Szálasi eszmerendszerének a hungarizmus nevet, amelyet egyébként már Széchenyi is használt s amelyet Szálasi a hazai keresztényszocializmus legnagyobb alakjától, Prohászka Ottokártól vett át. A magyarázat kézenfekvô. Szálasi eszmerendszerének kitüntetô sajátossága az, hogy – miközben a Horthy-korszakban egyébként teljesen általánosan elterjedt revizioniz-mussal összhangban ugyancsak a történelmi Magyarország területi integritásának visszaszerzését tartotta kívánatosnak, aközben – a restaurált államalakulat magyar vezetésének megtartásával ugyan, de – emlékeztetve az egyház és állam hajdan volt latin nyelv_ségére és a Kárpát-Duna Nagyhazában egykor élt népek nemzetiségi konfliktusoktól lényegében mentes együttélésére – megvalósítandónak gondolta az itt élô népek teljes nemzetiségi autonómiáját. Mint fent említettük: nem pusztán kulturális autonómiáról volt ez esetben szó, hanem nemzetiségi anyakönyvezésrôl, a belsô igazgatásnak, járási szintig a bíráskodásnak, nagy mértékben az adózásnak és az adópénzek elköltésének nemzetiségi rendjérôl is. Röviden arról, hogy a jövô Hungáriájában élô nemzetiségek ne csak ,,emberi és polgári jogokat” kapjanak, de olyan nemzetiségi jogokat is, amelyek a számukra adott puszta honterületet saját hazájukká, valamint egy tágabb haza alkotórészévé is teszik. Szálasinak e mélységesen türelmes nemzetiségi koncepciója ötvözôdve izzó magyarságszeretetével s annak sokoldalú belátásával, hogy a Kárpát-medencét az Isten is ,,egy hazának” teremtette, egyszerre tanúskodik az ô érzületi idealizmusa és intellektuális realizmusa mellett. Konnacionalizmus De errôl tanúskodik hungarizmusának a globális problémákra adott válasza, az ún. konnacionalizmus is. Ennek, vagyis a nacionalizmusok nem pusztán egymás mellé rendelésének, hanem együttm_ködésének lényege, hogy a földgömbrend kialakítása során a globális problémákat nem erôszakosan, nem imperializmussal és gyarmatosí-tással kell megoldani, hanem úgy, hogy minden nép a maga nemzeti kultúrája szerint, erôforrásainak, teljesítményének és szükségleteinek figyelembevételével járuljon hozzá a javak elôállításához és – mint a nacionalista és szocialista népek és nemzetek valódi közösségének tagja – egyszerre igazságosan és emberségesen részesedjék a javakból. Errôl a konnacionalizmusról sokakban az a képzet támadhat, hogy itt egy utópiáról van szó. Az viszont történelmi valóság, hogy sem a szovjet típusú zsarnoki világbirodalom-alapítás, sem a hagyományos európai típusú gyarmatosítás nem hozott megoldást, és napjainkban tapasztalható tény, hogy a kozmopolita liberalizmus globalizációja (a virtuális és spekulatív tôke uralmával, az erkölcsök elavulásának eszméjére, a nyereségorientált marketingre és a világmédia manipulációjára építô ,,termelô zabálásával”, konzumidiotizmusával) katasztrofális környezeti, népesedési válságokkal, tömeges erôszakos konfliktusokkal fenyeget. Következésképen a konnacionalizmust egyszer mégis csak valósággá kell változtatni, ha nem akarjuk az emberi létezés földi feltételeinek semmissé válását. Egy lírikus nyelvújító Szálasiban, a képzett vezérkari tisztben egyébként nyelvújítót és egy lírikust is tisztelhetünk. Szóleleményei, izzó érzelmekrôl tanúskodó költôi képei ezt bizonyítják. Milyen szépen fogalmaz, amikor arról szól, hogy hazánk harmonikus egysége csakis ,,az igaz magyar nôvel magasztosult család és az igaz magyar pappal magasztosult egyház két hatalmas pillérén” nyugodhat. Vagy amikor a parasztság történelmi jelentôségérôl, a parasztság és az ,,ország” kapcsolatáról így ír: ,,Országhatár ott van, ahol a paraszt ekéje szánt, kaszája villan, kévéje földet borít, vére rögöt szentté tesz.” Majd: ,,Erôszakkal nem lehet növelni egy ország területét, mert a szurony megtörik az ekén, s a szerzôdés papírja elhamvad a rögre ömlött vér t_zében Megállapításai közül a számomra legkedvesebb azonban mégis inkább ez az öniróniától sem mentes mondata: "Nemzetünk akkor lesz boldog, nagy, ellenállóképes, ha a gyermeklármától nem halljuk meg a bölcs politikusok dörgô, honmentô szónoklatait!" A hungarizmus klasszikusa: szabadságharcos hôs! És most a Szálasit ért vádakról. Kétségtelen, hogy nem volt híve a francia mintájú parlamentarizmusnak vagy az angol stílusú kormányzati rendszernek. Hungarizmusa a Gömbös-féle reformok radikális továbbfejlesztésérôl tanúskodik, s ezek meghonosítása egy történelmi lépték_, hosszú távú és elsôsorban erkölcsi jelleg_ átalakulást kívánt meg. 1935-ös pártalapításától kezdve egészen 1944 októberéig ellenzékben volt. (Közben két éven át kormányzósértés vádjával börtönben ült, noha miniszterelnöki kinevezését csakis Horthy Miklós kezébôl és a magyar nép által szentesítve képzelte el.) Többször is találkozót kért Horthytól, de a kormányzó csak a német haderô magyarországi bevonulását követôen, 44 májusában volt hajlandó fogadni ôt. Ez a találkozó Szálasi szempontjából eredménytelenül végzôdött, aminthogy a németek sem támogatták a hungarista hatalomátvétel gondolatát. Változás e helyzetben csak 44 augusztusában következett be, amikor Szálasi számára nyilvánvalóvá lett, hogy a kormányzó a román példát követve kiugrásra készül. Ettôl az idôponttól kezdôdôen Szálasi és hívei hozzákezdenek a hatalomátvétel megszervezéséhez. A németek végre hozzájárultak ehhez a hatalomátvételhez, de a feladatot maguknak a hungaristáknak kellett megoldaniuk. Bizonyos feladatokat maguk a németek vállaltak magukra. Ilyen akciójuk volt pl. a titoista kapcsolatokkal gyanúsított ifj. Horthy elrablása. Ennek azonban az eseményekben nem volt jelentôs szerepe. Vitatható állítás, hogy a németek Horthyt fiának elrablásával zsarolva vették rá lemondására. Horthy lemondásának egészen más oka volt. Természetesen – miként nem Veesenmayer rábeszélô technikája – nem is egy német alakulatnak és Horthy testôrségének nem különösebben jelentôs összecsapása a Várban. Horthy azért mondott le önként Szálasi javára, mert tudatosult benne, hogy a magyar hadsereg, ill. a hadsereget vezénylô tisztikar nem áll mellette, vi-szont készen áll a szovjetellenes harc folytatására. Ennek persze korántsem a tisztikar német származása volt az elôidézôje, hanem az a tapasztalat, amelyet a magyar hadsereg a szovjet életformával és harcmodorral kapcsolatban szerzett s az a feltételezés, amelyet a magyar tisztikar a szovjet céljaival kapcsolatban nagyon is pontosan és világosan látott. Mindenesetre Horthy fegyverszüneti prokla-mációjának elhangzása után a hungaristák Kovarcz Emil és Hindy Iván szervezésével gyorsan és szakszer_en hajtották végre a hatalmi eszközök átvételét, majd a következô idôszakban Szálasi vezetésével jól m_ködô államapparátust építettek ki, és a német alakulatokkal együtt fél éven keresztül harcolva és fokozatosan visszavonulva tartóztatták fel a román és egyéb erôkkel is támogatott hatalmas szovjet haderôt és megszervezték sok százezer magyar ember és jelentôs mennyiség_ anyagi jószág Németországba menekítését.

A nyugati kultúra és társadalom hanyatlása a tudomány, a technika és a gazdaság fejlôdésének hátterében – Ungvári Gyula

1. Tudományos-technikai haladás, gazdasági növekedés


A XX. században összességében véve drámai változások következtek be az észak-atlanti fehér népek (az európai és az észak-amerikai népek s így pl. az egykori szocialista tábor európai népei) életében, így tudományos életében, technikai civilizációjában, gazdasági és de-mográfiai növekedésében, valamint társadal-miságában (emberi kapcsolataiban, kommunikációjában, közösségeiben), ill. kultúrájában (hagyományaiban, szokásaiban, hitvilágában, erkölcsiségében, ill. általában értékszemléletében).
Az egyre gyorsabb és átfogóbb tudományos-technikai haladás (különösen a II. világháború után bekövetkezô ilyen jelleg_ fejlôdés) eredményeként mind a munka, mind a tôke termelékenysége igen nagy mértékben nôtt. Elôször a feldolgozóiparban és az energiatermelésben, majd a mezôgazdaságban, végül – lényegesen lassabban ugyan, de – a szolgáltatások, az irodai munka, a szellemi tevékenység területén is. A termelékenység növekedése nagy mértékben bôvítette az egyes országok bruttó hazai (és nemzeti) termelését (sôt, az egy fôre jutó bruttó termelés mutatóját is) és nagy jelentôség_ átalakulást vitt végbe a foglalkoztatás szerkezetében: az ún. fejlett országokban befejezôdött a mezôgazdasági munkaerô tömeges átáramlása az iparba (az agrártermelékenység ezekben az országokban döntôen már nem növekszik, és így az össztermelésen belül lényegében eddigi arányában marad az angolszász országok farmgazdasága, valamint a nyugat-európai országok államilag támogatott – az egykori parasztságra valamelyest emlékeztetô, de annál arányaiban lényegesen kisebb – mezôgazdasági családi gazdasága), viszont megkezdôdött és nagy arányokat öltött az ipari munkaerô nagy mérv_ áramlása az ún. harmadik (posztindusztriális) szektorba. Sôt, e szektoron belül is döntô változások zajlottak és zajlanak le, ti. a fizikai szolgáltatások (pl. a szállítások) aránya a posztindusztriális munkaerô-állomá-nyon belül erôteljesen csökkent és – összefüggésben a szellemi-irodai munka gépesítésével, elektronizálásával, valamint a gazdaság álta-lános bôvülésével – nagy mértékben növekszik a szellemi-irodai szolgáltatások volumene, ráadásul ezen belül is egyre nô a tudományt és a kor színvonalán álló technológiát fejlesztô vagy közvetlenül használó értelmiségi réteg, a nagy képzettség_ szakemberek (tudósok, kutatók, tanárok, orvosok, m_szaki fejlesztôk, jogalkal-mazók és törvényhozók, gazdasági szakemberek stb.) aránya.
Az anyagi világ képének átalakulása

A XX. század folyamán (kivált a század második felében) drámaian megnôtt a lakosság anyagi életszínvonala, javult a táplálkozás, javultak a lakáskörülmények, végbement a háztartások gépesítése, nagy méreteket öltött a lakások elektronizálása. Átalakult a magas- és a mélyépítés egyaránt, átalakultak a középületek, pl. a gyárak, raktárak, kórházak. A vasútépítés befejezôdött, kibontakozott az autógyártás és az autóút-építés, teljesen átalakult tehát a szállításnak, a hírközlésnek és infrastruktúrájuknak a képe. Pl. az automobilizmus robbanásszer_ fejlôdése nyomán drámaian megváltozott a városok arculata is s ez korántsem történt egy-értelm_en pozitív irányban. Viszont a ,,fejlett” országokban nagy mértékben javult az egész-ségügy és széles körben tapasztalható a kényelmes és úgymond ,,kellemes” életkörül-mények megjelenése, és döntô demográfiai változásokat eredményezett a csecsemô- és gyermekhalandóság visszaszorítása, a népegészség-ügy alapvetô javulása. Számos korábban gyógyíthatatlan betegséget ma már gyógyítani tudnak vagy meg tudnak elôzni, és legalább kétszeresére nôtt az elhunytak által átlagosan megélt életkor, miután meghosszabbodott elôbb az öregkori, majd a fiatal- és a középkorú életszakasz. Általánossá vált a tömeges turizmus.
É len az USA
Kétségtelen, hogy amíg a gazdasági növe-kedésnek a hagyományos társadalmat leromboló elsô szakaszai történelmileg elsôként Anglia teljesítményéhez kapcsolódtak, addig az új szakasz, a tömegfogyasztás társadalma (gondoljunk pl. Ford T-modelljére) elsô ízben már az USA-ban jelentkezik. Innen (valamint Németország-ból) indul ki a tudomány és technika léleg-zetelállító XX. századi fejlôdése, majd 1945 után - elsôsorban az agyelszívás folytán – már egyértelm_en az USA válik a legfejlettebb tu-domány és technika világközpontjává. Az USA-ban bontakozik ki a szervezés és vezetés (a menedzserek) forradalma, itt fejlôdnek elôször vissza a füstös iparágak (itt bontakoznak ki a modern környezetvédelem elsô hajtásai is). Itt válik elôször fô ágazattá a szolgáltatás, itt szü-letik meg elsô ízben az ún. posztindusztrális társadalom. Itt vált elôször uralkodóvá az automatizálás, a kézi munka után a szellemi munka gépesítése, és innen indult hódító útjára a számítógép, az internet, a ,,tudásra épülô” új típusú társadalom, s ez akkor is igaz, ha hódító útján az amerikai szellem és teljesítmény terjeszkedését több kihívás is érte (így pl. 1945 elôtt Németország a fejlôdés legtöbb területén igazi vetélytársnak mutatkozott, majd 1945 után katonai szempontból valódi vetélytársnak, egy ideig a másik szuperhatalomnak bizonyult a Szovjetunió, a XX. század negyedik negyedében egyre több területen t_ntek fel vetélytársak a Távol-Keletrôl, ill. Délkelet-Ázsiából, így pl. elôbb Japán, majd a ,,kistigrisek” – újabban egyre bôvülô – köre, de távlatilag vetélytárs lehet Kína is, sôt elképzelhetô az USA címére más honnan érkezô kihívás is). Mindezek közül a kihívások közül kettôvel – mégpedig katonai eszközökkel – az USA eredményesen szállt szembe: az ôt tudományos-technológiai, vala-mint nemcsak gazdasági, de társadalmi-kulturális téren – ugyanakkor katonailag nem – kihívó Németországot gyakorlatilag a fehér világcivilizáció összes imperialistájával szövetségben katonailag verte le és fôként katonai fölényét kihasználva buktatta meg a fokozatos leépülése elôtt számára váratlanul fenyegetôvé vált szovjet ,,kommunista” vezetést, ill. magát a Szovjetuniót.
Amerikaias liberalizmus

Elmondható tehát, hogy a tudományos-technikai haladás, valamint az anyagi-pénzbeli gyarapodás tekintetében a XX. század folyamán már az USA lett az éllovas, de úgy is fogalmazhatunk, hogy a XX. század ugyanúgy lett amerikai évszázad, mint ahogyan a XVIII. francia, a XIX. pedig angol volt. Az is kétségtelen, hogy a XX. század végére maga a liberalizmus is – legalább is annak atlanti, amerikai módon nagyvárosias és anyagias, spekulatív-virtuális módon pénzorientált-kapitalista, konspiratív-társasági módon imperialista, judeokratikus célzattal kozmopolita, szándékaiban már egyértel-m_en totális és globális változatában – olyan új alakot öltött, amely egyrészt fényévnyi távolságra van az egykori nemzeti liberalizmustól vagy a XIX. századi észak-amerikai liberalizmusnak mindkét változatától (az északi típusútól csak úgy, mint a délitôl), másrészt az angol típusút is messze elhagyta, mégpedig annak minden fény- és árnyoldalával együtt. (Ez a liberalizmus az USA-ban már a XX. században oly mértéket öltött, hogy 1913-ban ebben az országban privatizálták elôször a nemzeti bankot.) Az észak-atlanti népek tehát nemcsak az anglomán libe-ralizmus korábbi hódításával összefüggô tudo-mányos-technológiai teljesítményt, termelési volument, termelékenységet, gazdasági fejlett-séget haladták meg, de a korábbi liberalizmus-változatok eszmeiségét, társadalmi-kulturális megjelenési formáit is ,,meghaladták”.Demográfiai gondok a nyugati civilizációban
A nyugati népek gazdasági növekedése, anyagi életszínvonalának, egészségügyi ellátá-sának stb. javulása a XX. században mindamellett legalább annyira Janus-arcú volt, mint korábban a francia vagy az angol minta követése, és ma még inkább az. Így pl. e modern liberális minta követése egy sajátos demográfiai helyzetváltozással haladt párhuzamosan. Ezekben az országokban – összefüggésben a sokgyermekes, ill. három generációs nagycsaládos életforma elôbb visszaszorulásával, majd egyre inkább elt_nésével – a népességrobbanás fokozatosan átadta helyét a népesség lassú növekedésének, majd pangásának, sôt egyes országokban már megkezdôdött a népesség csökkenése is. (Persze jelentôs demográfiai különbségek voltak tapasztalhatók az egyes országok között, pl. Franciaországban a két világháború között erôteljes demográfiai hanyatlás köszöntött be, míg pl. az USA-ban a II. világháború után tanúi lehettünk egy baby-boomnak.) Ugyanekkor az ún. harmadik világ, a színesbôr_ népek körében – ahol egyre inkább megjelennek a tudományos-technikai forradalom egyre fejlettebb eszközei s így növekszik és hatékonyabbá válik az élelmiszer-termelés, megjelenik a fejlett egészségügy, szállítás és hírközlés – olyan népességrobbanás követ-kezik be, amely még az atlanti népek korábbi népességrobbanásának mértékét is többé-kevésbé felülmúlja: az utolsó 100 év alatt az alig több, mint másfél milliárd fôrôl mára több, mint 6 milliárd fôre növekedett a Föld népessége. Jóllehet ma már a harmadik világ népességének gyorsuló növekedése – köszönhetôen annak, hogy a gazdasági növekedésbe, sôt, annak legújabb szakaszába, a fogyasztói társadalomba egyre újabb és újabb embercsoportok, országok és országrészek kapcsolódnak be – a múlté lett (a kínai állam pedig már ott tart, hogy drákói rendszabályokkal igyekszik az ország népességének drámai növekedését megállítani, de más fejlôdô országok is a kínai példa követésén gondolkodnak), még mindig vannak térségek, színesbôr_ népek, amelyek esetében ez az ütem rendkívül nagy. Így pl. – összefüggésben azzal, hogy a fejlett egészségügy és élelmiszerellátás, szállítás és kommunikáció a barna bôr_, sôt a fekete Afrikában is megjelent – az afrikai kontinens népessége az utóbbi 100 esztendô alatt csaknem megtízszerezôdött. Mindez pedig nemcsak azt jelenti, hogy az atlanti fehér népek összné-pességének a világnépességen belüli hányada csökken (vagy hogy remény van arra, hogy majd valaha a színes bôr_ek ma még növekvô hányada stabilizálódni fog), de jelenti az atlanti fehér népek dekadenciájának bizonyítékát is, legalább is egy, igaz döntô fontosságú területen.A fehér faj fenyegetô katasztrófája
Tudniillik faji dekadencia tapasztalható a faj jövendô fenntartásának, az anyaságnak, a csa-ládnak és ezek védelmének a területén. Ami fajtánk jövôjét illeti, a jelenlegi trendekre épülô egyes statisztikai elôrejelzések szerint az észak-atlanti fehér népeket a faj katasztrófája fenye-geti: a fiatalkorú népesség csökkenése és az idôskorúak számarányának növekedése a kö-vetkezô idôszakban oly erôteljes lehet, hogy ennek káros demográfiai hatását semmilyen m_szaki innováció és semekkora pénztömeg sem fogja ellensúlyozni. Ugyancsak a mai trendeket extrapolálva adódnak a következôk: az USA-ban a fiatalok és öregek közötti arány kétszer oly gyorsan tolódik el az öregek javára, mint ahogyan a népesség csökken. Olaszország 60 milliós népességébôl 50 év múlva 40, 100 év múlva 20 milliós népesség lesz stb. Ha a mai magyar vagy európai népesedési trendek tovább folytatódnak, akkor 200 év múlva Európában nem lesz magyar ember, 400 év múlva pedig nem lesz fehér ember.
Kapcsolódik ez pl. a hanyatlásnak azon útjához, amelyen az atlanti fehér népek történelmileg nem hosszú idô alatt a szentségi házasságtól a polgári házasságkötés egyenjogúsításán, majd joghatályi kizárólagosságán, a válások legalizálásán és bevett szokássá válásán, továbbá a házasulandó korúak ún. élettársi vi-szonyának elterjedésén (most itt tartunk) át eljutnak (ennek is vannak már jelei) a nyitott házasság, a szabadszerelem meghonosodásáig s végül a gyermekvállalásnak – a fajfenntartással szembeni közöny növekedésétôl is ösztönzött – mellôzéséig s így akár a fehér faj pusztulásához is.Az ún. jólét hatása a fajfenntartásra
E folyamat egyik oka az ún. jólét (ezt mutatja, hogy a sárga fajú ,,fejlett” Japánban sem más a helyzet: Japánban ma l25 millió ember él, 2100-ban 55 millió él majd). A táplálkozás, az egészségügy stb. javulása folytán a már nem produktív idôs emberek aránya az össznépességen belül egyre növekszik, aminek következ-tében a ,,fejlett” országokban egyre nô az egészségügyi és szociális kiadások hányada is az összkiadáson belül. (Csak ideig-óráig javíthat a helyzeten, ha felemelik a nyugdíjkorhatárt. Ez az USA-ban 2010-ben várhatóan eléri a 75. életévet.) Ez az ún. jólét egyre nagyobb terhet ró a felnôtt dolgozó népességre, amely – növekvô kényelemszeretete, a családalapítást kizáró szexuális élete, pl. annak torzulásai, a munkától való elidegenedése, legfôként azonban a fiatal nôk tömeges ,,munkába állása” folytán – egyre kevésbé vállalkozik gyermek szülésére, ill. nemzésére. A gyermekhiány a következô nem-zedékben csökkent létszámarányú szülôképes korú nôi népességre vezet, ami az élveszületések számát tovább csökkenti (létszámhiányos népességpótló korosztályokat eredményez) és így fokozza az össznépesség elöregedését, a társadalom elvénülését. Az ördögi kör bezárul, a spirál lefelé haladva a faj végzetét sejtteti. Kétségtelen persze, hogy a fehér népesség ha-nyatlásával párhuzamosan – mint lehetôség – hosszú távon megmaradhat a színesbôr_ek megsokasodása s így az emberfaj fennmaradna, legfeljebb a fehér fajta pusztulna ki. Ha viszont a japán trendekre gondolunk vagy arra, hogy az ún. fejlôdô országokban is elôtérben áll a tudomány és a technika eredményeire építô gazdasági növekedés, és ott is bekövetkezhet az anyagi jólét nyugati mintájának a követése, akkor már magának az emberfajnak a fennmaradását is megkérdôjelezhetjük.
Támadás fajtánk ellen
A fehér faj demográfiai hanyatlásának másik oka: a rombolás. Ott, ahol romlás, dekadencia figyelhetô meg, a rombolás – legalább is, mint egyik ok – szinte mindig jelen van. A családi életforma elleni támadás, pl. a családok, kivált a sokgyermekes családok lejáratása (vagy pl. a gyermekneveléssel összefüggésben a pedagógusok és a szülôk közötti bizalmi kapcsolat aláaknázása) a kulturális-társadalmi rombolásnak a része, de a családi-rokonsági kapcsolatok befagyása, ill. – az ún. szinguláris életformára is visszavezethetô – megsz_nése is nagy mértékig eredeztethetô a kulturális-társadalmi rombolásból. Ugyanebbe a körbe tartozik a pornográfiának, prostitúciónak nem pusztán a fennma-radása, de további kiterjedése a gyermekprostitúcióra, a pedofiliára, aminthogy a nemi eltévelyedések közmegítélése is folyamatosan romlik, összefüggésben a homoszexualitás, ill. a leszboszi szerelem nyílt vállalásával, sôt, gátlástalan hirdetésével-dicséretével, pl. a meleg feszti-válokon, ami a pubertás kori pszichoszexuális fejlôdésre rendkívül károsan hat. Mindez erköl-csi kártétel, amit pl. a Tízparancsolat is tilt. A káros szenvedélyek sorában a tömeges kábító-szerfogyasztás megjelenése (a maga testi egészségi hatásánál is rombolóbb lelki-szellemi és szociális hatásánál fogva) katasztrófálisan gyorsítja fajunk pusztulását. Nem kisebb kártételt jelent az abortusznak nevezett magzatmészárlás, amit nem pusztán fajvédelmi, de már egyszer_en életvédelmi okokból sem lenne szabad megengedni.
Megváltozott a munkához való viszony
Döntô változás történt a munkához való vi-szony tekintetében is. Korábban a munka a megélhetés elôfeltétele volt és a gyermek- és ifjúkori (családi, iskolai, egyházi stb.) nevelés (pl. a tanulás, a sport, a családi házi vagy gazdasági munka) eredményeként szokássá vált. Ott, ahol ez a nevelés ma is él, a munka szeretete, de legalábbis elfogadása is megmarad. Az anyagi életszínvonal rendkívüli növekedése, a munkafolyamatok gépesítése és az adókra épülô központi költségvetés nagysága lehetôvé teszi, hogy azok, akik nem tudnak vagy nem akarnak maguknak munkát találni, az általános emberi szükségletekhez mérten elfogadható szinten mégis megéljenek. Egyfelôl a munka-nélküliek segélyezése, másfelôl a szabad piac-gazdaságban lehetôvé tett ún. ügyeskedés, a jogszabályok közötti rések kihasználása, egy-egy ötlet üzleti vállalkozásba vitele mentesíti az embert a munkától (nemcsak a fizikai, de sokszor a szellemi munkától is). A fehér ember a gépesítés stb. ellenére is fennmaradó nehéz fizikai vagy társadalmilag alantasnak minôsített munkák elvégzésére a továbbiakban nem vállalkozik.
---------------------------------- eddig------------------------------------Elôtérben az idegen faj bevándorlása

A szükséges munkák elvégzésére a fehér népek körében megjelennek és egyre nagyobb népességükkel egyre jelentôsebb kulturális-társadalmi erôvé válnak a színesbôr_ek (a bevándorló színesek szaporodása jóval felülmúlja a bennszülött fehér lakosságét, ami a színesek életnívójának emelkedése, egészségügyi ellátásuk javulása következtében gyorsan és jelentôsen változtatja meg a korábban fehérek lakta országok népességének faji arányait). A munkától való elidegenedés fokozódása, a kényelem, a kellemes életkörülmények kultusza, a fogyasztói hedonizmus, a kapzsiság terjedése a nyugati népek körében tehát odavezet, hogy az említett munkák esetében jelentkezô munkaerôhiányt a színesbôr_ekkel pótolják (pl. egyre szélesebb rétegek igényelnek egyre több alkalommal munka nélkül kapható jövedelmet, s ha hiába tartják a markukat, akkor elégedetlenségüknek egyre nagyobb hangot adnak, tekintet nélkül arra, hogy az ilyen osztogatásra államnak, önkormányzatnak, munkaadónak, szponzornak milyen lehetôségei vannak és kórusban irigykedve mindazokra, akiknek több van az éléskamrájukban vagy pl. a bankban). Az ilyen magatartás (a családi élettel kapcsolatban fent mondottakat is figyelembe véve) fokozza az emberek atomizálódását, sorvasztja a baráti kapcsolatokat, a helyi kis közösségeket.
Pénzt és látványosságot!
Mindezt napjainkban tovább erôsíti a korszer_ média által is lehetôvé tett színes-hangos-vibráló látványosság és az egyénileg használható technikai játékok uralma, ami csökkenti az ember és ember közötti kommunikáció, a közös cselekvés igényét. Végeredményben az egykor nyomorgó "éhes" proletár napjainkra - a fogyasztói társadalomban - fogyasztó proletárrá vált, akinek mentalitása (az, hogy csak "pénzt és show-t" akar, irtózik a felelôsségvállalástól, nincs kötelességtudata, követelôzik, irigységében folyamatosan a kettôs mércét alkalmazza) a késô római civilizáció emlékét, a "panem et circenses" hangulatát idézi. E többségében proletár mentalitású fogyasztó - hajszolva a pénzt, az anyagiakat, elszokva a munkától - a hiúság vásárán, a pénzzel vagy más, pl. intellektuális vagy információs-kapcsolati tôkével rendelkezô ötletes vállalkozók által _zött propaganda (reklám) hatására és pl. a média által manipulálva egy mókuskerék fogságában követi el a hét fôb_nt: a fogyasztói hedonizmus ("torkosság", bujaság), a kapzsiság (fösvénység), az ember iránti gy_lölet (harag), az irigység (pl. a káröröm), a mások lenézése (a kevélység) és a restség (lustaság, tunyaság) b_nét.
Pénzt és hatalmat!
Mindezzel párhuzamosan a nyugati s a nyugatot egyre inkább majmoló civilizáció jól pozícionált, gazdag vagy tehetôs (leginkább bürokrata vagy vállalkozó) osztályaiban a korábbiaknál még erôteljesebbé vált a gazdaságosságcentrikus, pénzorientált szellem, továbbra is nagy mérték_ a megvesztegetés (a korrupció) és a kizsákmányolás. A lakosság egészére vetítve növekszik a különféle (és fôként a gazdasági) b_ncselekmények elkövetése (és mindez az olyan nyugati országokban is fokozódott, amelyek az ilyesmitôl lényegében érintetlenek voltak korábban). Viszont mind a legális, mind az illegális gazdaságban a módszerek finomodtak, a tudomány és a technika alkalmazásával bonyolultabbá váltak, aminthogy pl. a közéletben változatlanul folyó hatalmi harc eszközei is ebben az értelemben alakultak át, miközben nemcsak az üzleti körök vonják be piaci versengésükbe, a hatalmi harcba a médiumokat, de a politikusok is, akik sokszor egyenesen ide helyezik át a frontvonalaikat.
A jellembeli-erkölcsi értékek hanyatlása és az eltorzított jogállamiság
Igen veszélyes távlatokat nyit a nyugati típusú társadalmakban az elüzletiesedés szelleme, az emberi kapcsolatok atomizálódása, az, hogy elsorvadnak a civil társadalom sokrét_ formái, a hagyományos kultúrák, hanyatlik a h_ség, a kitartás, az áldozatvállalás értéke, visszaszorul a társadalomban a férfiasság, a férfiak esetében a bátorság, a nôk esetében a szemérmesség tulajdonsága. Az egészséges munkaszeretet megsz_nése és az erkölcsöket háttérbe szorító, merev, egyrészt túlszabályozott, másrészt sok kiskaput maghagyó jogállamiság (fôként az ún. személyiségi vagy emberi jogok, a sokszor egyfajta álhumanizmus) piedesztálra emelése (pl. a b_nözôk emberi vagy ún. személyiségi jogainak mai védelme és a b_nüldözés megnehezítése) mögött kevésbé lesz kockázatos a pozícionális és a virtuális-fizikai anyagi javaknak erkölcstelen, sôt törvénytelen hajszolása. Általában csökken a közbiztonság, a közrend, de általában is hanyatlik a rend, a hivatalos felhatalmazáson nyugvó tekintély tisztelete és egyfajta fegyelmezetlenség, lazaság harapózik el ott, ahol ez nem megengedhetô. Erodálódnak, ritkábbá válnak az igazi jellembeli-lelki értékek, pl. az igazi testvériség és az igazi szabadság iránti vágy.
Patriotizmus és nacionalizmus helyett rasszizmus az idegen faj javára
Mindez szorosan összefügg a paraszti múltban még oly fontos népi-faji érzésnek és öntudatnak a fentiekben említett hanyatlásával, ami viszont károsan befolyásolta és befolyásolja mind a patriotizmust, mind pedig a nacionalizmust. A XX. században mindenütt, ahol a marxista (akár "mérsékelt" szociáldemokrata, akár "szélsôséges" kommunista) ideológia vezetô szerephez jutott, ill. mindenütt, ahol judeokrata kezekbe került a hatalom, de legalábbis a befolyás döntô része, erôteljes kulturális offenzíva indult a hazaszeretet, s még inkább a nemzeti érzület, nemzetelv_ gondolkodás és leginkább: a nemzetelv_ cselekvés ellen, mégpedig vagy marxista módon a proletár nemzetköziségre, vagy kozmopolita lelkülettel és judeokrata célzattal a nemzetközi tudományos életre, ill. a globalizálódó nemzetközi gazdasági kapcsolatokra hivatkozva, egyetlen kivétellel, tudniillik a zsidó nacionalista állam (Izrael) kivételével. E kultúroffenzíva nyomán a nyugati civilizáció országaiban egyre inkább pusztán formálissá, protokollárissá válik a hazaszeretet, és - összefüggésben a kulturális hanyatlásnak azzal a jellegzetességével is, hogy csökken az emberek érzelmessége, ill. az érzelmeket egyre inkább felváltja a puszta hangulat - csökken a nemzeti érzület elterjedtsége, de legalább is a hôfoka. Márpedig a nemzet ugyanúgy Isten teremtménye, mint pl. az ember genetikai állománya vagy az egyes kultúrkörökben kifejezésre jutó kollektív és intuitív lelkiség. Mindaddig, amíg élnek olyan emberek, akik megtapasztalták a nemzeti létezés örömteli, büszke öntudatát, fennmarad a nemzet is. S amíg él a nemzeti érzés, az idegen faj csak átmenetileg tud uralkodó helyzetbe kerülni s akkor is bizonytalannak fogja érezni helyzetét, kétségesnek uralma jövôjét. Ebben a helyzetében ahhoz a módszerhez folyamodik, hogy pl. nem fehér emberek bevándorlásának elômozdításával, a bevándorlók egyenjogúsításával, a nem fehérek fehér embercsoportok közé ékelôdésének támogatásával igyekszik a fehér népi-társadalmi környezet zártságát - pl. a nyitott társadalom meghirdetésével - oldani, szilárdságát gyengíteni. A továbbiakban fokozzák a nem fehér rasszok beemelését a felsôbb osztályokba és az állami szervekbe, és már nemcsak integrációjuk jogszabályi intézményesítésére, de olyan asszimilációs folyamatok beindulására is sor kerül, ahol legalább úgy asszimilál (rendel maga alá) a nem fehér kisebbség, mint a fehér többség. (Ez azután már a nyelvhasználatban is kifejezôdik: amikor pl. hazánkban a "roma" kisebbséggel nem a "magyar" többséget hasonlítják össze, hanem az ún. többségi társadalmat, mintha e többségnek nem lenne joga ahhoz, hogy ugyanúgy identifikálja magát nemzetisége szerint, miként ezt a színesbôr_ kisebbség teszi. Az ilyen nyelvhasználatnál is súlyosabb az, amikor megjelenik az idegen fajnak a fehér fajjal szemben mint erkölcsi, intellektuális, esztétikai stb. szempontból felsôbbrend_nek - gyakran a hivatalos körök, sok helyütt az oktatás, általában a nemzetközi média és az elôtérbe állított magas kultúra által végzett - sugallata. (Amikor pl. azt hangoztatják, hogy az idegen szép s ennek jegyében egy fekete bôr_ nôt választanak meg Franciaország szépévé.)
Az egyenlôség, a demokrácia és a világuralmi tervek
Ez utóbbiak mögött annak a szellemiségnek az uralma figyelhetô meg, amely az ENSZ Alapokmányában is kifejezésre jut: az "egyenlôség" eszméjének érvényesítése egy adott ország határain túl, országcsoportok, nagyrégiók viszonylatában, sôt, világviszonylatban. Ez ti. összhangban van az emberek, embercsoportok valóságos politikai egyenlôtlenségére épülô globális imperializmus elôtérbe kerülésével, a világállam és a világkormány létrehozásának elômozdításával, azzal, hogy a világcégek, a pénzbeli hatalmasságok e mellett az irányzat mellett kötelezik el magukat, mintahogyan a világuralomra törô judeokrata körök is ennek elômozdításán munkálkodnak. Mindennek oka egyszer_: a politikai egyenlôség meghirdetése s így az ún. demokrácia természetesen álságos dolog és pusztán formális. Az általános és egyenlô választójoggal, a többséguralmi döntéshozatallal egyáltalán nem valósul meg az egyéni alanyi akaratok egyenlô érvényesülése: elôször is a kisebbség akarata egyáltalán nem érvényesül, másodszor az erôs akaratúak képesek arra, hogy pl. rábeszélô képességüket igénybe véve a gyengébb akaratúakat a maguk érdekeinek támogatására rábírják, harmadszor pénzzel, korrupcióval sokakat rá lehet venni arra, hogy kiálljanak ezen vagy azon álláspont mellett, ami a vagyonosok akaratának érvényesülése elôtt nagyobb teret nyit, mint a kevésbé vagyonos vagy vagyontalan embereké elôtt. Atömegkommunikáció megjelenése a politikai egyenlôtlenséget azután továbbfokozta, minthogy a tömegmédiumok révén egy ember hatása (s így akaratérvényesítési esélye) mások ilyen hatásának a sokszorosává válhat. Különösen ez a helyzet a televízió tömegessé válásával, már csak azért is, mert ez a médium az átlagemberek nagy tömegeit maga elé ülteti. Ráadásul ebben az új televíziós demokráciában a befolyást gyakorló politikusok osztálya sok esetben elsôsorban nem szakmai-tárgyi érveléssel igyekszik elképzelése, pártja, személye mögé támogatókat, híveket toborozni, hanem másodlagos eszközökkel, propagandával (reklámmal), agitációval. A meghirdetett politikai egyenlôség, demokrácia a maga "intézményeivel" és igen nagy mértékben a média politikája révén azután azt a látszatot kelti, hogy összességében véve az emberek (a "nép") akarata - elôbb vagy utóbb, ha úgy hozza a sors: több kormányzati ciklus után mindenképpen - érvényesül Mindez végül is odavezet, hogy egy sz_k, de igen gazdag réteg uralkodik az agymosott fogyasztó proletárok tömegei felett, távlatilag: egy sz_k kör_ világkormányzat uralma alá kerülhetnek a proletárok világtömegei. Más szóval az a fajta egyenlôtlenség (és természetesen nemcsak a politikai-társadalmi, de az anyagi-gazdasági egyenlôtlenség is), amely a nyugati civilizáció egy-egy országán (országcsoportján) belül jellemzônek mondható, jellemzô lehet világméretekben is, aminthogy - ha megvalósul ez a terv - jellemzô lesz a világkormánynak és a foglalkozások, élethivatások világviszonylatban való elismerése rendjének az a szerkezete is, ami napjaink ún. fejlett nyugati országaira jellemzô s ami a hagyományos kultúrának megfelelô társadalmi értékrendnek éppen fordítottja. (A hagyományos értékrendet a hungarista felfogás fejezte ki, ami érvényre jutott pl. 1944. nov. 8-án a Dolgozó Nemzet Hivatásrendje néven a parlament által elfogadott törvényben. E törvény szerint - figyelmen kívül hagyva a fegyveres erônek az akkori rendkívüli helyzet indokolta elsô helyét - az elsô helyet az egyházak kapták, utánuk - rendre - az anyák, a nemzetnevelôk, az egészségügyiek, a közszolgálatot teljesítôk, a magánszolgálatban álló értelmiségiek, a parasztok, a bányászok, a munkások, a céhbeliek, a szállítók, majd utolsó elôttiként a kereskedôk, utolsóként pedig a pénzügyiek következtek.). A modern - nagy mértékben judeokratikus - világuralmi törekvések során elgondolt "szép új világnak" a kormányában viszont pl. a pénzügyek miniszteriális kezelése (a költségvetés) kapja majd a legnagyobb szerepet, és világviszonylatban is az a foglalkozás és ágazat kapja majd a legnagyobb anyagi elismerést, amely ma is kapja az egyes országok viszonylatában, tudniillik a bankár, a pénzügyi ágazat, feltéve, de persze meg nem engedve, hogy a szóban forgó világuralmi tervek megvalósulnak. (Egy tárca bizonyosan nem lenne a maiak közül, tudniillik a hadügyi tárca, minthogy a hadsereg megsz_nnék, ill. átalakulna a világ államrendôrségévé.)
Ö kológiai vészhelyzet

A harmadik évezred kezdetén ott tartunk, hogy az USA-ban mint az anyagi-gazdasági-pénzügyi totalitás éllovasában (valamint az amerikai mintát követô ún. fejlett országokban) elsôsorban a tudomány és a technika elôrehaladása (pl. a közlekedés- és hírközléstechnikának a Földgömböt valósággal összezsugorító rohamos fejlôdése vagy a gazdaság- és vezetéstudományok eredményeinek kiterjedtebb alkalmazása) nyomán vagy a várható élettartamnak a táplálkozási viszonyok, a közlekedés- és hírközléstechnika és az egészségügyi ellátás javulására visszavezethetô növekedésével összefüggésben egy olyan folyamatnak lehetünk tanúi, amelynek során az emberi élet anyagi-testi mutatói még javulnak, a kognitív tudás még gyarapodik és elmélyül, miközben az élet, a közösségi alkotómunka, a társadalom minôségi mutatói, a kulturális-társadalmi színvonal, a lelkületet, az erkölcsiséget tükrözô mutatók már stagnálnak vagy egyenesen hanyatlanak. Ezeknek az anyagi-fizikai mutatóknak a javulása sem tarthat azonban örökké és csak két ún. küszöb átlépésétôl való tartózkodás során érvényesülhet. Ez a küszöb az emberlét ökológiai veszélyeztetésének, ill. a faji életképesség hanyatlásának határértéke. Az utóbbiról a fentiekben volt szó.
Ami az elôbbit illeti: a gazdasági növekedés, ill. az anyagi életszínvonal ("jólét") fokozása a természeti erôforrások kimerítésével, földi környezetünk (egyetlen életterünk, pl. a víz, levegô, talaj) szennyezésével jár, annak a veszélyével, hogy a földi élet ökológiai egyensúlya oly mértékben borulhat fel, hogy az már magának az emberi civilizációnak, sôt, az ember földi létezésének a feltételeit fenyegeti. Ilyen veszélyekre utalnak a következôk: a légkörbe bocsátott széndioxid mennyiségének határtalan növelése s ezzel olyan üvegházhatás létrehozása, amely - túlzott globális felmelegedéssel járva - döntôen káros változásokat idézhet elô a föld légkörének, a klimatikus viszonyoknak alakulásában vagy oda vezethet, hogy az óceánok - vízszintjük emelkedése folytán - jelentôs lakott területeket öntenek el, de ide tartozik az ózonpajzs veszélyes elvékonyodása, sôt, megsz_nése, a bioszféra (a flóra és a fauna) pusztulása, a trópusi ôserdôknek, a Föld tüdejének rombolása, vagy az édesvízkészletek várható elégtelensége. Az átlagos amerikai család pl. már ma is annyi édesvizet, villamos energiát, benzint, acélt, élô faanyagot használ fel, hogy ha a világon minden család ennyi erôforrást használna fel, a Föld legfeljebb 2 milliárd embert tudna eltartani. Ráadásul egy átlagos amerikai élete során 60 tonna háztartási szemetet "termel", az amerikai kormányzat pedig nem hajlandó csatlakozni a kiotói egyezményhez. Ceterum censeo: a természeti erôforrások kimerítésében, a környezet szennyezésében, az ökológiai egyensúly veszélyes megingatásában a fô vétkes a parasztságnak mint társadalmi osztálynak és a hagyományos paraszti kultúrának az elt_ntetése, a vidék elnéptelenítése.
A bajok gyökere: a nyugati fehér ember "puha" kereszténysége
Végigtekintve a társadalmiság és a kultúra legújabb kori fent bemutatott dekadenciáján és azokon a destruktív irányzatokon, amelyek e hanyatlásban oly nagy szerepet játszanak, könny_szerrel felfedezhetjük, hogy életünknek mely részét támadja a leghevesebben a rombolás szelleme és mely rész az, amelynek hanyatlása maga után vonja kultúránk egészének a dekadenciáját. Minden kétséget kizáróan a vallásos meggyôzôdés, a hit az, ami a destruktív erôk legfôbb céltáblája. Ebbôl az is következik, hogy e rombolás magának a Sátánnak a m_ve. Mert az istenhit az a tényezô, amit az Isten kihívójának, a tagadás szellemének (vagyis a Sátánnak) mindenekelôtt le kell gyôznie, ha ô, aki az Isten
teremtette ember lelkületének megszerzéséért "szállt ringbe" Istennel szemben, gyôztesen akarja elhagyni a harc mezejét.
A személyében egységes ember - mint ezt Szálasi (világnézetének kiindulópontjaként) megfogalmazta - alapvetôen háromféle módon nyilvánul meg: mint "én" önmagát a dolgok középpontjába állítja (önmagát "megvalósítani" igyekszik, megfogalmazza igényeit, vágyait, hangsúlyozza jogait, vagyis önzô, bár korántsem feltétlenül úgy, hogy mástól megtagadná segítségét), mint társas lény keresi a közösséget (közösséghez, mindenekelôtt családhoz, tágan véve néphez, nemzethez, hazához igyekszik tartozni, azt akarja, hogy elismerjék és szeressék, másokért, mindenekelôtt utódaiért áldozatra kész, felelôsségteljesen igyekszik cselekedni, tisztában van kötelességeivel), végül - de korántsem utolsó sorban - mint a teremtett világ része keresi az abszolútumot (keresi, ill. elfogadja létének értelmét, a világ dolgainak elrendezettségét, a Teremtôt, gondjának legfôbb viselôjét).
Istenhite személyiségének legmagasabb rend_ rétege, ilyen irányú szükséglete szükségleteinek legfôbbike. Az Isten iránti szeretete, az Istenbe vetett bizalma és az Isten elôtti személyes elszámoltatásához f_zôdô viszonya erkölcsiségének leglényegesebb fokmérôi, minthogy tetteinek - amelyeket szabad akaratáról tanúskodó lelkiismeretén átsz_rten hajt végre - konkrét erkölcsi tartalmát ezek határozzák meg elsôsorban. A magasrend_ erkölcsiségrôl tanúskodó tettek az utolsó ítéletben üdvözülnek, ez esetben az ember halhatatlan lelke az örökkévaló világosság birodalmába jut. Errôl közelebbit az ember evilági léte során nem sokat tudhat meg, egyet azonban bizonyosan igen, s errôl "az embert megváltó Jézus Krisztus, a világtörténelem középpontja" (II. János Pál: Redemptor hominis ....) adott elôször számot. Megtudhatjuk azt ugyanis, hogy van olyan emberi életm_, életpálya, "út", amely Istenhez elvezethet s ez az út Jézus követése, ami semmiképpen sem azt jelenti, hogy az embernek Jézust kell mindenekelôtt dicsérnie, hanem azt, hogy az _ tanításait kell megcselekednie (Hegyi Beszéd).
Az egyes ember viszont - ha erkölcsiségét a sutba dobja, ha lélektelenül él - erre az útra nem léphet, hiszen ez az út nem könny_ és olyan megpróbáltatásoktól göröngyös, amelyek legyôzése erkölcsi valónkat totálisan igénybe veszi, és ez a megállapítás még a legokosabb, legnagyobb kognitív tudással jellemezhetô emberre is érvényes. Minthogy pedig az erkölcsiség nem olyasmi, ami születésünk pillanatától fogva egyszersmindenkorra kész adottság lenne, ráadásul a lelkiismeret-furdalás (a b_nbánat) elnyomható, jogosan állapítható meg, hogy az embernek gyermekkorán és ifjúkorán át erkölcsi fejlesztésre, felnôtt korában, ill. öregkorában pedig legalább is erkölcsi karbantartásra van szüksége. Minthogy azonban mindenkor felvethetô a kérdés: ha nem hiszek Istenben, ugyan mi tarthat vissza attól, hogy erkölcstelenül cselekedjek, nyilvánvaló, hogy az erkölcsiséget (amely nem téveszthetô össze a konkrét erkölccsel, mely utóbbi nem az emberi személyiség szubsztanciájából, hanem tér- és idôbeli kereteibôl fakad) a vallásos hitre kell alapozni. Másként szólva: vallásos hit nélkül biztos erkölcsiség nincs. Márpedig biztos erkölcsiség nélkül nincs biztonságos emberi társadalom és biztonságot nyújtó kultúra. Minthogy viszont - miként Münchausen báró sem emelhette fel magát a hajánál fogva, hasonlóképen - senki sem lehet a bölcsôtôl a sírig önmaga nevelôje, az erkölcsi nevelés (a fejlesztés és karbantartás) nevelô célzatú vallási-erkölcsi szervezet nélkül el nem végezhetô. Mindezek után aligha meglepô, hogy a kultúrát-társadalmiságot romboló erôk fô csapásukat arra az intézményre, arra a szervezetre igyekeztek és igyekeznek elsôsorban mérni, amely erkölcsiségünk legfôbb ôre és az Istenhez, Jézushoz vezetô utunkon legfôbb támaszunk, egyetlen kalauzunk: az Egyházra. Minden antiszociális, kultúraellenes, minden liberalista (az eredeti - bár korántsem tökéletes, de még a vallásos lelkülettel vagy a nemzeti érzülettel összeegyeztethetô - liberalizmust napjaink szabadosságelv_ liberalizmusává torzító) irányzat, ill. a világuralomra törô szabadkôm_ves és judeokrata erôtényezô fô csapásait a vallásos hitre, és különösen a keresztény egyházra mérte és méri. (A közönséges b_nözôkkel természetesen más a helyzet, ôk nem foglalkoznak az ember lelkiségével, figyelô tekintetüket kizárólag az anyagiakra, ill. hatalmuk, befolyásuk lehetôségeire vetik.)
A dudva gyökerei messzire nyúlnak vissza
A keresztény vallás és egyház elleni elsô nagyszabású támadás a XVIII. században indult, a támadók a - fôként francia - felvilágosodás képviselôi (Voltaire, az enciklopédisták, szabadkôm_vesek stb.) voltak. Egyesek közülük a vallásosság iránt valamelyest megértônek mutatkoztak s ha szám_zték is Istent a mindennapokból, a teremtésrôl szóló tanítás ellen nem emeltek kifogást. _k voltak a deisták. Ez jellemezte Voltaire felfogását is, aki szerint a népet meg kell hagyni vallásos együgy_ségében. A deisták és a hozzájuk hasonló módon gondolkodó felvilágosultak nagy része azonban az egyházat már a hívôk gúnyolásán, lejáratásán túlmenô agresszivitással is támadta. Sokan mások a nyílt istentagadás útjára léptek. Ezek az ateisták többnyire a materialista filozófia tanítását tették magukévá, nem nagyon törôdve azzal, hogy az anyagelv_ség a józan értelem ítélôszéke elôtt aligha állhatja meg a helyét, minthogy a bonyolultat az egyszer_bôl, a magasabb rend_t az alacsonyabb rend_bôl, alantasból, közönségesbôl szellemi erôfeszítés nélkül sem megérteni, sem elôállítani nem lehet s mert a világ - minden kis részletében, csak úgy, mint egészében véve - olyan csodálatos rendre, cél- és ésszer_ségre mutat, amely elôtt a világ tiszta szándékú kutatói csak alázattal meghajolni tudnak.
Az aufklerizmus hullámain azután olyanok is színre léptek, akik az egyház- és vallásellenes propagandán túlmenôen az egyházi intézmények, szervezettség szétverésére és a papság kiirtására is szövetkeztek, mindenekelôtt azért, hogy a keresztény lelkek elôtti egyházi tekintély lerombolásával párhuzamosan megszerezzék a szellemi hatalmat a keresztény népek (és persze: Európa, a nyugati kultúra) fölött. Az ilyen összeesküvôk közül azután egyesek szervezetszer_en is a Sátán pártjára álltak.
A felvilágosodás szélsôséges alakjainak egyház- és vallásellenes hatása azután már csak azért sem múlt el nyom nélkül, mert a Sátán egy másik ágon a csábítás nehéztüzérségét is bevetette. Meghirdették a szabadságot, a jogokat kötelezettségek nélkül és - akárcsak évszázadokkal korábban a reneszánsz idején - az anyagi és pozícionális örömökkel, az élvezetekkel, a kényelemmel azonosított boldogságot, mint legfôbb értéket. A gátlástalan szabadelv_ség (a szabad verseny), a korlátlan magántulajdon és a fékezhetetlen nyereségvágy (kapzsiság) magasiskolája az együttm_ködésre rendeltetett társadalmat az egymással szembenálló érdekcsoportok szüntelenül marakodó halmazává változtatta. Ez volt pl. a vallás és az egyház ellen ugyan nyíltan nem fellépô, de a hitéletet a vasárnapi iskolába szorító angol felvilágosodás hozzájárulása a nyugati kultúra rombolásához. Ennek a mintának az elterjedése a transzcendentális valóság semmisnek tekintéséhez, az üdvözülés mellôzéséhez, ill. egy olyan istenhithez vezet, amely kiüresített, formális és jól megfér a gyakorlati élet materializmusával. A vallásosság ilyen csekély mértéke az erkölcsi alapértékek figyelmen kívül hagyásával (olykor cinikus leszólásával), a szent dolgok profanizálásával, az egyházi személyek hibáinak, b_neinek kinagyításával vagy - ellenkezôleg - mint emberi gyarlóságok olyan mentegetésével jár, amely mögött az húzódik meg, hogy a papsággal szemben sem kell fokozott erkölcsi követelményeket támasztani. A vallásos kultúrának, a keresztény szellemiségnek ez a rombolása a hagyományos erkölcsi és jellembeli értékek olyan romlásához vezetett és vezet, amely táptalajul szolgálhat az Európa-ellenes, a nyugati kultúrát romboló szemlélethez, a fehér fajt ingadozóvá, szilárdságában, következetességében, akaraterejében elgyengülôvé tételéhez, így eszközzé válhat az olyan világuralmi tervek megvalósításának szolgálatában, aminôk pl. a judeokrata körök tervei.
Az anglomán liberalizmus ellen hatásos szellemi arzenált kínált a kb. 200 évvel ezelôtt kibontakozó romantika keresztény, nemzeti és szociális gondolkodása. A dekadencia jeleként értékelhetô, hogy ez az irányzat nem tudott igazán kibontakozni s már a kezdeteinél vagy összefonódott a - jóllehet nemzeti - liberalizmussal (amely mögött viszont nem nehéz meglátni az erôteljes szabadkôm_ves kötôdést), vagy pedig a benne rejlô szociális-szocialista eszmét közönséges individualista materializmussá torzította a nemzetközi judeokrácia, fôként a nyíltan nemzet- és keresztényellenes marxizmus.
A leginkább romboló szellem és annak hosszúra nyúló árnyéka
A nyugati kultúra és társadalom értékeiben alegnagyobb rombolást kétségtelenül a marxizmus végezte, kivált annak judeobolsevista változata (vagyis a forradalmár ifjú Marx felfogásának leninista felmelegítése). S ez a megállapítás akkor is igaz, ha a NEP késô lenini változata egy szerencsés oroszországi társadalom- és kulturális fejlôdés kiindulópontja lehetett volna - ha Lenin és követôi nem lettek volna marxisták S a marxizmus romboló hatására vonatkozó fenti megállapítás akkor is érvényes, ha a Szovjetunió és a szovjet hódoltságba vont országok sztalinista periódusában az alávetett népek olyan egyéni kulturális tulajdonságokat mutattak fel és a hagyományos erkölcsi értékekhez való h_ségükrôl oly módon tanúskodtak, amelyek adott esetben az emberi történelem aranylapjaira tartoznak (mint pl. a magyar 1956). Mert a sztalinizmus - a leninizmus ilyen irányú tevékenységét folytatva - a jakobinus terrort is messze felülmúlva üldözte a vallást, a keresztény hitéletet, az egyházakat és a papságot, az általa hódoltságba döntött, gyarmati sorba juttatott népek nemzeti érzületét, az ember alapvetô szabadságjogait. Az iparosítás és infrastruktúra-fejlesztés katonai stratégiai célú ôrületének jegyében a történelemben példátlan despotizmussal és a kényszermunka (és kényszermunka-táborok) példátlan alkalmazásával vagy az ún. moszkvai és hasonló perek példátlan jellegzetességeivel a kultúra és a társadalom olyan elképesztô rombolását végezte el, amelyhez hasonlót a történelem krónikájában hiába is keresnénk. (Azt, hogy ebben a rombolásban a marxizmus abszolút dilettantizmusa is megnyilvánult, ékesszólóan bizonyítja a sztalinizmus ún. természetátalakítása, amely környezetrombolásban felülmúlta a nyugati civilizáció hasonló tevékenységét, vagy pl. a csekély gazdasági hatékonyság, a beruházási építkezések túlzott elhúzódása vagy - kivált - a folyamatos hiány az elemi élelmiszerekbôl, az a nem egyszer olyan tömeges éhínséghez vezetô nélkülözés, ami már a cári Oroszország utolsó évtizedeiben is ismeretlen volt.)
Sztalin utódai alatt a kulturális és társadalmi rombolás valamelyest csökkent, de jelentôs mérték_ egészséges átalakulás nem ment végbe, mint ahogyan annak folytán sem következett be ilyesmi, hogy a harmadik világháborúval fenyegetô szovjet uralkodót az amerikai szuperhatalommal egyezkedni kívánó vezetô váltotta fel, majd felbomlott a szovjet birodalom és alkatrészei - többségükben gyarmati helyzetben vagy afféle cselédszerepkörben ugyan, de - a nyugati civilizáció részévé váltak, de legalább is az észak-atlanti befolyás alá kerültek. Kétségtelen viszont, hogy kulturális és társadalmi síkon valódi drámai változás zajlott le annak során, hogy a szóban forgó országok átvettek bizonyos nyugati társadalmi és kulturális mintákat, de ezek közül is inkább a kevéssé követésre méltókat, gondoljunk csak a korábban össznépinek mondott állami vagyon privatizációnak nevezett szétlopására, az illegális vagyonszerzésre, korrupcióra, arra az erkölcsi csôdre, amit a kommunista idôk uralkodó osztályának - a kapcsolati tôkéjét kihasználó - komprádor burzsoáziává válása magával hozott.
Ezekben az újonnan nyugatiassá váló országokban pl. mind az "egyenlôség" és a "demokrácia" gyakorlata, mind a magántulajdon szerkezete, mind a családi, kivált nagycsaládi életforma kulturális és társadalmi helyzete, mind pedig a vallásos hit, az egyházak vagy a hazafias érzület súlya, szerepe sok kívánnivalót hagy maga után, miközben minden korábbit felülmúl az a nagy mértékben judeokrata sugallatra történô idegenpártoló rasszizmus, családrombolás, a talajgyökeres hazai faj védelmének az a legteljesebb mellôzése, ami e kultúrkörben a jövôt még kilátástalanabbá teszi, mint amilyen fenyegetô ez a rombolás a nyugati kultúra fokozatos hanyatlásának mintáját követô és a szovjet rombolás mértéktelenségét szerencsésen elkerülô észak-atlanti és nyugat-európai országokban. Ráadásul részint a kommunista (álszocialista) gazdasági dilettantizmusból következôen, részint a világuralmat megcélzó, katonailag determinált szovjet, ill. szovjetcsatlós politikából kifolyólag a kommunista országokban a proletárrá tett népesség anyagi helyzete messze nem érte el azt a szintet, amit a nyugati országokban a munkásosztály elért és nem érte el azt a szintet sem, amelyet a kor színvonalán álló tudomány és technika - vagy akár ezek kommunista alkalmazásának mértéke - lehetôvé tett volna. (A marxizmus dilettantizmusa különösen azért volt szembeötlô, mert ez az irányzat a maga anyagelv_ségével összhangban a gazdaságot tekintette az emberi tevékenység leginkább meghatározó, legnagyobb figyelmet igénylô, legfontosabb területének.) Igaz ugyan, hogy itt az uralkodó osztály és a proletariátus között a pénzbeli jövedelemkülönbségek jóval kisebbek voltak, mint a nyugati országokban és a fogyasztásbeli különbségek is jóval kisebbek voltak, mint sok színesbôr_ek lakta országokban a leggazdagabbak és a legszegényebbek között. Vagyoni különbségek pedig egyáltalán nem voltak - formálisan. A valóságban azonban annál inkább is jelentkeztek, minthogy a kommunista rendszerekben a termelôrendszerek, a nagy vagyonok felett egy sz_k rétegnek volt joga és lehetôsége rendelkezni. Ha a tulajdon fogalmát a rendelkezési állomány fogalmával helyettesítjük, akkor a hierarchikusan központosított kommunista országokban mindenkinek akkora "vagyona" lehetett, amekkora az ô rendelkezési akció rádiusza volt (a társadalom proletárok alkotta óriási többségének pl. jóformán semekkora). Ráadásul az uralkodó osztályok anyagi javadalmazásának pénzbeli korlátozottságát bôségesen ellensúlyozták az ún. kedvezmények.
A végsô reménység
Mindamellett ezzel a XX. században már egyre szekularizáltabb társadalommal, a már nem angol, hanem amerikaias módon az anyagi világot eszközbôl céllá változtató üzleties liberalizmussal a kulturális pusztulás távlatai még korántsem véglegesek. Az új társadalmi struktúrák és az új kulturális minták ugyan magukban hordják önnön pusztulásuk csíráit, de e csírák megsemmisítésének az esélyét is. Kétségtelen, hogy pl. az USA-ban ezen esély megnöveléséhez legalább is a délies jelleg_, a konzervatív valláserkölcs alapjain álló - bár némelytúlzásától megtisztított - liberalizmusra, az amerikai közép- vagy délnyugaton még ma is honos, inkább jeffersoni életfelfogásra lenne szükség, aminthogy az is nyilvánvaló, hogy a mai amerikai társadalomban még bôven vannak egészségesen szaporodó családok, hatékony környezetvédelemmel is lehet találkozni. A közelmúltban a Világkereskedelmi Központ lerombolása nyomán pl. egészséges nacionalizmus ütötte fel a fejét az USA-ban és a valláserkölcsi felfogást is számosan teszik magukévá (gondoljunk csak az abortusz elleni amerikai tiltakozások méreteire).
Mind az USA-ban, mind pedig a nyugat-európai országokban töretlenül él a tudomány és a technika fejlôdésébe vetett feltétlen bizalom, hiszen még az ökológiai helyzet javulását is ettôl a fejlôdéstôl várják. Másfelôl mind a fehér faj népesedési helyzete, mind az ökológiai helyzet egyre romlik és nemcsak a világ ma egyetlen szuperhatalmában, de az európai országokban (ideértve az újonnan nyugatiassá váló országokat) is. Figyelemre méltó, hogy amíg egyes mutatók tekintetében a helyzet Észak-Amerikában rosszabb, addig más vonatkozásban az európai országok találtatnak lejjebb a lejtôn. Az európai népek közül talán csak az olasz és a lengyel nép vallásosabb az amerikainál, és a családok rombolása terén egyes európai országokban rosszabb a helyzet, mint az USA-ban. A b_nüldözés is hatékonyabb ott, mint itt. Másfelôl a dolgozó társadalom szerkezete vagy pl. a környezetvédelem - hálaaz ökoszociális piacgazdaság rajnai modelljének és annak, hogy az európai integráció is erre a modellre épült - egyes európai országokban sokkal jobb, amit pl. az alapvetôen a kis- és középvállalkozásokra épülô ipari szerkezet és a mezôgazdaságban a gazdaságosság elvének rovására támogatott családi gazdaságok súlya bizonyít (hiszen az egészséges gazdaságon belüli társadalmi szerkezetre a parasztság sajnálatos elt_nése után az erôs középosztály, a nem nagyon számos, ráadásul feltörekvô alsóbb helyzet_ néposztály és a kevés burzsoá, kevés proletár a jellemzô). Az újonnan nyugatiassá váló országok (pl. Magyarország) gazdaságára viszont az hat a leginkább károsan, hogy nem alkalmazzák a gazdaság ökoszociális piaci modelljét, és mind a mezôgazdaságban, mind az egyéb gazdasági területeken nem támogatják eléggé a családi gazdaságokat, a kis- és középkategóriás ipari stb. vállalkozókat.
Ma az USA az egyetlen szuperhatalom, de aligha vitatható, hogy ez a helyzete hosszú távon nem tartható. Tény, hogy nagy háborúra 1945 óta nem került sor, de kérdés, hogy azemberiség örökre megmenekült-e attól a veszélytôl, hogy egy minden eddiginél szörny_bb háború esetleg teljesen romba dönti nem pusztán a nyugati kultúrát, de - a földi civilizációt. A fent említett irányzatok - hacsak az évszázadokon át világviszonylatban vezetô nyugati kultúra nem tér vissza alapjaihoz és nem kap onnan új lendületet - tovább érvényesülnek: folytatódik a rombolás, a romlás, és a csupán szavakban keresztény fehér népek továbbhaladnak azon az úton, amely fajtánk kihalásához vezethet (mint vezetett az ilyen út a késô római népesség elt_néséhez), sôt planétánk példátlan rombolása révén az ember földi létezéséhez is elvezethet, oly katasztrófához, amely még a XIX. század romantikusainak nagy többsége vagy Spengler lelki szemei elôtt sem jelentek meg.
Ez azonban semmiképpen sem lehet a végsô szó. Az Úr nem azért küldte el fiát, a Megváltót, hogy az _ küldetése évezredek múltával semmissé váljék és nem azért teremtette meg a nyugati kultúrát és a fehérember típusát, hogy - minden magas kultúrától függetlenül is - az értékeknek ez a csokra és ez a kultúraalkotó faj az enyészeté legyen. Nem is lesz, csak erôsen kell hinni a szóban forgó értékekben és elsôsorban ezek megvalósítására kell törekedni. Ha lesz hit, lesz energia és cselekvôképes akarat is a Sátán befolyásának megdöntésére.

Ungvári Gyula

Csángóországban, az ősi magyarság nyomán (3)  -  Széfeddin Sefket bey

V. Mai csángó falu
A csángó falu külsô képe, házainak építkezés-modora, szegénységében is takaros rendessége, a székely falvakra emlékeztet. A román falu rendszertelen és zsúfolt építkezése, házainak magas, kucsmaszer_ zsupfedele, sivár szennye, nem tudott ide beférkôzni, noha a többségi elem asszimiláló ereje, már nem egy ponton kikezdte és a maga képére átformálta a csángó életet. A hajlékkal már ennek az életnek a lényegéhez nyúlna a lassan morzsoló románosodási folyamat s annyi vigasztalan jelenség közepett még ez az egy örvendetes: házának magyaros jellegétôl még akkor sem válik meg a csángó, amikor már lassan elfelejti ôsi nyelvét és bocskoros sorsra kényszerül. A lakóház szentély, fontos tényezôje a benne meghúzódó kis egység, a család érzületének kialakításában. Tiszta fedél alatt hívô, békés népek laknak, akiket a magyar nyelv_ háziáldás magyarul imádkozni késztet és ahol a falakon színesedô szôttesek ôsi motívumai, uralkodó piros, fehér és zöld színei gyengéd szálakkal a távoli magyarság testéhez f_znek, és lelki közösségbe vonnak a közös származás me-lengetô tudása révéin. Szabófalva érdekes falu, ahol még elmondható, hogy jellegében magyar, amint azt a falu külsô képe is beszédesen bizonyítja. Szabófalván elvétve még székely galambducos kapuval is találkozhatni, sôt egy olyan jelenség is mutatkozik, ami székely eredete ellenére ma már a Székelyföldön sincs meg; a katolikus magyar falvakban szokásos zsindelysüveg csúcsára t_zött kereszt helyett itt nem egy helyt kopjafa-faragványokat találunk s ha megkérdezzük a gazdától, hogy honnan ered ez a szokás, azt mondja, hogy ez a legôsibb szokásaik egyike, valószín_leg az egykori kivándorolt kunok díszesen kifaragott sátortartó rúdjának maradványa. Érdekes ezzel szemben az, hogy temetôikben nincsenek kopjafák, annak hírét sem ismerik.
A csángó hajlék belsejében is hasonlatos a székely magyar házak-hoz, tornácos, tágas, beosztásában, berendezésében magyaros jelleg_. A belsô szoba, mindig az utcafelôli, az úgynevezett tiszta szoba, a vetett ággyal ékeskedik, padlózatára lencsereket (szôttes szônyeget) terítenek s a falon is szép, színes szôttesek futnak körül. Olybá t_nik így a kis szoba, mint a szivárványosan mosolygó csángó tájék, – h_ képe a csángó léleknek, mely mindig der_s és mosolygó. Csupán egy a szokatlan: az ablak olyan alacsonyan mélyed a falba, hogy azon kitekintve, az utcaszinttel találjuk magunkat egy vonalban. Az ízes csángó mondás szerint: ,,det ménen d a piszlen a tültészen, nez bé a házbo...” vagyis: amikor a csirke az árok partján sétál, benézhet a házba...
A vendéglátó háziasszony a ládafiából ruhadarabokat simít elénk és az evidéki csángó viseletet magyarázza, mely rendkívül színes és változatos.
Lássuk elôször a férfiviseletet. A nyári ünneplô így fest: hosszú fehér ing, kieresztve, derékban barniccal átfogva (barnic=szövött öv), rojtos fehér gatya, dúsan hintve kézimunkával. A lábbeli: bokáz bokkincs, fehér vagy barna szandálféle, ami hasonlatos a saruhoz. Télvíz idején fekete ráncos csizmában jár a táncba a csángó legény, amint mondják, az nem is ember, aki bocskorban jár s azt be se veszik a táncba. A fehér inget télen bet_rik a bekete bricsesznadrágba s az ing felett báránybôrmellényt hordanak, ami piros-fehér-zöld varratokkal van ékítve, melltôl derékig és háton is. Ezen a mellénykén a magyaros színekkel kivarrott minták stilizált magyaros virágformákba olvadnak, s külsô csín és ízlésesség dolgában az alföldi híres sz_rszabók is maguk m_vének vallhatnák a távoli csángóföld lakóinak bôrmellényét.
A nôi viselet ugyancsak virágmintás, kereszt-öltésekkel varrott inggel kezdôdik, ami azonban jóval ékesebb, különösen kar táján, mint a férfiak inge. Ezek a stilizált virágdíszek a magyar népm_vészet flórájának gazdag motivumhalmazából is messze kiemelkednek s színhatás szempontjából talán a matyó virágdíszekkel a legrokonibbak. Különös, egészen eredeti népm_vészeti, megnyilatkozás ez, ami a csángók nyomatékos kijelentése szerint, semmi rokonságot nem mutat a román népviselettel. Általában tiltakoznak minden olyan összehasonlítás ellen, ami a románokkal hozná ôket kapcsalatba. Ezt egyenesen sértésnek veszik...
A nôk is viselnek szôttes övet, barnicot, amit színes rojtokkal ékítenek s a barniccal rögzítik a csípôhöz a foto nevezet_, csodálatos színpompáj_ szôttes kötényt.
A vénasszonyoknak is van egy említésreméltó ruhadarabjuk, a képtár, ez amolyan ujjtalan, báránybôrrel bélelt kabátka, dús, háromszín_ virágvarrattal.
*
Vasárnapra virradt a falu. Az óriási katolikus templom, melyet Robu püspök, a románosító csángó származású, jászvásári püspök épített, szinültig megtelik az ájtatos néppel. A katolikus liturgia mellett fájdalmasan hat, hogy a prédikáció románul hangzik Hercsu Lajos, ugyancsak csángóból elrománosodott plébános ajkairól. A prédikációból a nép nem sokat ért, ásítozik az új pasztorizációs rendszer nagyobb dicsôségére. A templomba befurakodott államnyelv szomorú velejárója az új térítési mozgalomnak, mely a csángók vallási fanatizmusán keresztül próbálja zászlóelhagyásra kényszeríteni a csángókat.
Az óriási templom, mely bármely nagyváros dicsôségére válna, lassan kiürül s az ifjúság kivonul a tánchelyre, az ünnepi táncra. Az óriási tér közepén a szélén elhelyezett cigánybanda nótára zendít és kezdetét veszi a szilend, ez a sajátos, bokázó csángó tánc, amit nem páronként táncolnak, hanem úgy, hogy a falu fiatalsága – egy lány, egy legény – körbe fogódzkodnak. Felejthetetlen élmény volt ezt a körtáncot látni, egy félkilométeres átmérôj_, gigantikus kör közepén állva, ôsi pattogó ritmusok hangjai mellett nézni vagy kétezer fiatal csángó magyar plasztikus, színes táncát, ezt a nagyszer_ tömegmegnyilatkozást.
Mint hallom különben, a szilend-et is csak azért engedélyezik a csendôrség közegei, mert a csángó körtánc és a szirba nevezet_ román nemzeti tánc közt hasonlóságot látnak és a románosító áramlat tér-hódításának tekintik a szilendet, noha azt már akkor táncolták a csángók, amikor Románia még nem is létezett.
Pár szót még a csángó hangszerekrôl, melyek a szilend zenéjét szolgáltatják.
A triszka, klarinétféle hangszerszám, ujjheggyel csalják ki belôle a hangot. A cinige a csángó heged_ s a kobza, az ôsi koboz maradványa, újabb hangszerek közül a mandolinhoz hasonlítható...
Következô útieveleimben egy rendkívül érdekes csángó lakodalomról adok számot. Egyelôre csak annyit árulok el, hogy ven-déglátóim és a ,,menekezôbe invitálok” vezetôje lelkemre kötötték, hogy jól faggyúzzam bé a lobomat, mert a csizma három napig nem fog lekerülni a lábamról...
A szegény csángóság hónapokig koplal és nélkülöz, hogy aztán, ha menyegzôt ül, három napig egyfolytában dáridózzék, rúgja a port és igya a bort... meg egyék, de annyit, hogy az a következô lakodalomig kitartson...VI. Háromnapos menekezô
Tamás Péter igaz szándékú legény, meg Simon Veronika jó kiállású, ügyes munkájú hajadon, annak rendje-módja szerint háromszor megfürdették magukat a szabófalvi plébániatemplomban, hogy mindenek megtudják, akiket illet: egymáséi kívánnak lenni. A falu tehát készül a menyegzôre e míg a ,,terpe” csángó hajlékok táján a legények a tánccsizma pucoválásával vannak elfoglalva, a lányok meg az ünnepi viselet darabjainak kiállításával, mi felkerestük a nyirilt, ahogy Csángóföldön a vôlegényt nevezik. Tôle akarjuk megtudni a csángó lakzi körülményeit s mindazt, ami ezt a lakzit megelôzte. Errefelé ugyanis a lakzinál is érdekesebb a nevezetes esemény elôjátéka: az a sok apró körülmény, amely ilyen csángó szerelmet kísér, míg az az oltár elôtt a szentesítés révébe jut. A csángó szerelem csodálatosan tiszta, ideális valami. Sosem a vagyon, a pénzhalmaz, darab föld vonzása teremti meg – mert hiszen ezek a fogalmak kiestek a csángó életbôl – hanem a szívek összesodródó önakarata.
A csángó legény csak csángó lányt vesz feleségül. Az ôsi hagyo-mányok, a falu szokásrendje és morális érzése követeli meg ezt. A csángó-román vegyes házasság ismeretlen fogalom itt. Még a ma-gyarul alig tudó falvak lakosságában is erôs a faji öntudat ezen a téren. Falai közül a gúny és kiközösítés fegyvereivel szám_zné a fajcsúfoló megtévelyedettet. Észak-Moldova magyar jelleg_ csángóinak végsô mentsvára ez az okos konzervativizmus, mely kizárja az ártalmas és bomlasztó fajkeveredést. Érzi ezt az állam is, amely minden lehetô eszközzel elôsegítené a keveredést, egyelôre azonban hasztalanul, mert a csángóság tartja magát keményen.
A nyiril házatáján nagy a sürgés-forgás. A család nôtagjai készítik a különféle inyes jókat, hosszú, kiböjtölt napok után szinte dúskálva az önmaguktól megtagadott válogatott falnivalókban. Egyetlen mo-soly a sok szükséget látott kis háztáj, mintha megszépült volna a fontos napra. A tiszta szobában pálinkával traktál a boldog vôlegény és közben szapora szóval mondja szerelme történetét. Ilyenkor már nincs titok.
– Szegények vagyunk mindketten – mondja Tamás Péter a szapora, sziszegô hangokkal tele csángó beszédmodorban –, de olyan szegények vagyunk, hogy sokszor nincs, amire vizet igyunk. De azért szeretni a szegénynek is szabad... – teszi hozzá mintegy mentegetôzve és mosolyog.
– Nem sokat vakaródzunk a szegénység miatt (nem csinálunk nagy dolgot a szegénységbôl), Jézus is milyen szegény volt és mégis ô volt a leggazdagabb...
És megint mosolyog Tamás Péter. Széles arcát megszépíti, a mosoly, a hívô mosolya. Minden mondatát bibliai idézettel okolja és minden második szava: Iszten!
Eszembe jut egy bölcs ferences páter kijelentése, aki a csángó lélekrôl ezt mondotta nekem: A csángó nép nem ismeri a fájdalmat. Ez az átkozott sorsú, áldott, vidám nép hitének, virágos, bölcselkedô és der_s világszemléletének mélységébôl táplálkozik. Mindig kacag, de ez a kacagás nem a halálraítélt menekülô kacagása. A csángó meggyôzôdésbôl kacag, a hívô és tiszta lelkiismeret_ gyermek rugalmas életkedvével ...
*
Három egymást követô vasárnapon kihírdették a szószékrôl a fia-talok eljegyzését s azon a három vasárnapon Tamás Péter kicsípve magát, néhány öblös pálinkás üveg társaságában elindult menyasz-szonya háza felé. Látogatása az öregeknek szólt, a pálinkás üvegek is ezt igazolták, ôsi szokás szerint ki kell érdemelje az öregek jóindulatát, hogy rá merjék bízni a lányukat. Ez a m_velet azonban akkor folyik, mikor a fiatalok sorsa már eldôlt. Tisztán csak formaság, de az öregeik azért rossz néven vehetnék, ha elmaradna. Pálinkázgatnak, beszélgetnek minden szóbajöhetôrôl; idôjárásról, gazdaságról, falusi pletykákról, csak éppen a küszöbön álló házasságról nem. Csendes példázgatások történnek; a fiú elmondja, hogyan csinálná az életét, ha netán megnôsülne... s az öregek: mit kívánnának meg a vejüktôl, ha majd netán férjhez adnák a lányukat... Kerülik a forró kását, körül-ményeskedve, agyafurtan, akár a székelyek... A padkán ülô lány, akit a komoly beszédbôl kirekesztenek, csodálkozhatik szülei és vôle-génye bölcselkedésein, de szólnia nem szabad... így kell ennek megadni a módját, választékosan, körülményeskedve.
A harmadik vasárnapon aztán a beszélgetés közepén egyszerre csak feláll a legény és engedelmet kér, hogy egy kicsit elmehessen sétálni a lánnyal.
– Merre visz az útatok? – kérdi az apa – hogy majd mi is utánatok mehessünk.
– Mint jó Isten-hívôkhöz illik... a templom felé mennénk, – mondja a fiú.
A fiatalok aztán szépen elmennek a templomba, ahol addigra már összegyülekeztek az illetékesek és megtörténik a két fiatal szerelmes egyházi esketése. Ezután a lány is külön, meg az újdonsült fiatal férj is külön hazamegy társaival, búcsút tartani. A menekezô szertartásos ceremóniák közepette másnap folyik le. A fiú megbizottai, a hiugatók (a hívogatók) lóra kapva, ellátogatnak a fiatal menyecske házához és elsôbben is annak szüleit invitálják meg a menekezôbe. Az ékes hivagatómondóka ezekkel a szavakkal végzôdik: ,,A nyiril megre-minkedett a züreg apja a züreg anyjával elfáradjonok a menekezôbe. Ifjúk, hia megélnek, visszafordisszák...” Vagyis: A vôlegény reméli, hogy az örömszülôk elfáradnak a menyegzôbe. Az ifjak, ha Isten élteti ôket, visszaadják a látogatást.
Az öregek ígéretet tesznek erre.
Azután a lányhoz fordulnak, a jogilag miár asszony, de a falusi szokás szempontjából mégsem tekinthetô asszonynak, mert még nem esett túl a menekezô formaságain.
A szíves fogadtatás jelképéül, nagy, omlós kalácsot ad át a menyecske a hivogatóknak. A kalácsot továbbadják a ház elôtt strázsáló nyirilnek, elôbb azonban háromszor megkerülik vele a menyasszonyi szekeret és minden fordulásnál háromszor meg kell csókolnia a vôlegénynek.
Ennek a formának jelentôségét, magyarázatát ma már nem ismerik. Nem kévésbé érdekes a ceremónia folytatása sem. A vôlegényt legénytársai mursogva (epekedve) körülállják, míg a kalá-csot felhajítja a magasba, aztán megindul a nagy repeskedés (versengés) és bengeredés (hengergetôdzô viaskodás) a kalácsért, amibôl erôt vesznek magukba a legények, bátran bemennek a menyasszony portájára, erôszakkal elfogják a lányt és kihozzák a vôlegénynek. Egy jólnevelt csángómenyasszonynak kötelessége kézzel-lábbal, körömmel viaskodnia, tekintet nélkül érzéseire, s nem szabad olcsón adnia magát, így követeli azt a csángó házassági morál.
A ház elôtt menetbe formálódnak az elôbb még viaskodók, élén a fiatal párral és bevonulnak az öregek elébe. A két öreg az udvar közepén ül és várja a ceremónia folytatását szertartásos, komoly arccal. A fiatal pár lecsergyül (alázatosan letérdel) az öregek elé s a vôlegény az apához, a menyasszony az édesanyjához intézi kérlelô szavait. A meghallgattatás jeléül kicsi pohár pálinkát nyújtanak át az öregek a fiatal párnak. Egy kortnyit lenyel a lány, visszaadja anyjának, az szintén kortyint és aztán a maradék italt háta mögé önti, annak jeléül, hogy köztük nem maradt semmi, a békés egyetértés bontatlan. A keser_ pálinkáspohár ,,elmulik a fiataloktól” – most már nem sok maradt hátra. Az egész háztáj szekérre kap és átmegy a nyiril házatájára, ahol kezdetét veszi a három napos menekezô.
A sz_k napok után kedvére ehet és ihat ott a meghívott ven-dégsereg. A szíves hívásnak nem tudván ellenállani, a következô bôséges csángó lakodalmi étekrendet végig ettem magam is:
Piszlen cibri. (Csirke erôleves galuskával.) Pitán csukman-val. (Sült málé tojásos habarékkal.) Csukman pityuka. (Rakott krumpli.) Tültôtt kapuszta. Piszlen paprikás. Rengeteg sok disznóság, málélisztbôl készült sütemény, bor és köményes pálinka.
Ez valóban fejedelmi éteksor volt. Egy szomszéd Nyercseszt falubeli gazda annyit evett, hogy elvesztette az eszméletét. Nyakon öntötték pálinkával, ettôl aztán magához tért és elölrôl kezdte az evést. Mialatt a korosabb osztály a gyomor gyönyör_ségeivel kárpótolta magát az elhervadt fiatalságért, a fiatalok a táncot ropták páratlan kitartással. Nem túlzás, hogy a fiatal férj példának okáért vadonatúj csizmáját a háromnapos tánc alatt úgy elny_tte, hogy többé gálacsizmának fel nem veheti. Háromszor borult éjszaka a világra, mikor végre a negyedik hajnalon szedelôzködni kezdett a fiatalság- egy része: ideje volna már kicsit pihenni.
Akkor elôállott egy virtusos legény és a népes vendégsereg elhasználatlanabb erej_ népét meghívta magához, hogy tovább folytassák a dáridót. Természetesen sokan voltak, akik hajlottak a hívó szóra... s azzal az egész társaság átment a falu túlsó végére, a Lakatos-portára folytatni a mulatozást.
Mikor e soraimat írom, már túlhaladtuk a hét közepét, de még egyre tart a vasárnap kezdôdött menekezôí tánc. Még egyre hallatszik a csujángatás, csízmadobogás, meg a cinige vékony, síró hangja... valahonnan a harmadik szomszédból.
Hát ilyen végletek közt mozog a csángó élet. Sokszor a betevô falatnak is híjával van a csángó, de aztán ha virtuskodásra kerül a sor, nem tudja megtagadni véralkatának ôsi parancsát, – ég és föld össze-omolhat – csakazértis megmutatja, hogyan mulat igazándiból a ma-gyar, ha kedve szottyan egy kis dáridóra.
Hiába no... Szegények vagyunk, de meg tudjuk adni a módját az ilyesminek, még a Szereth vize mentén is...
– VÉGE –