Szalay Róbert történelemtanár,
a Hungária Szabadságharcos Mozgalom
Európai képviselete
Bp. 2012. Február..
A Magyar
történetírás, történelemoktatás a II. világháborút követő évtizedekben
nagyfokú torzuláson ment keresztül. A tárgyilagos, tényeken alapuló történetírás
háttérbe szorult és helyette a „pártos történelemszemlélet” vált uralkodóvá. Ez
elsősorban arra törekedett, hogy az internacionalizmus szellemében száműzze a
nemzeti büszkeséget, a nemzeti öntudatot erősítő történelemszemléletet.
Különösen a XX.
század történetének ismertetésénél mutatkozott meg az erőszakos igyekezet, hogy
a történelmet meghamisítva a legembertelenebb, leggonoszabb rendszert a
kommunizmust dicsőítse, égig magasztalja, bűneit elhallgassa. Ugyanakkor a
kommunizmussal szembenálló rendszerek eredményeit elhallgassa, hibáit, bűneit
felnagyítva, érzelmekre hatóan kiszínezve próbálja elhitetni az emberekkel.
Ez a sunyi
manipuláció nyomon követhető minden 1945 és 1990 között írt történelmi könyvben,
tankönyvben. Azonban nem mentesek a torzításoktól, az elhallgatásoktól az un.
rendszerváltás után írt könyvek, tankönyvek sem, hiszen nagy részben ugyanazok a
történészek írták azokat, akik az előző évtizedekben is történészként
tevékenykedtek, legfeljebb kiegészültek soraik néhány, a „rendszerváltás” után
felszínre vetődött reform- kommunista politikussal.
Igaz, 1990 után
némi javulás állt be a történetírás egyes területein. A Szovjetunió és a
kommunista rendszer elvtelen dicsőítése árnyaltabb, visszafogottabb lett.
Megemlítették a Sztálinizmus borzalmait, ami eltorzította Lenin „magasztos
eszméit” de gondosan elhallgatva azt, hogy a kommunizmus embertelen eszméjének
alapjait Oroszországban Lenin rakta le, Sztálin legfeljebb tökéletesítette Lenin
elképzeléseit. A kommunizmus bűnei szinte „bocsánatos bűnként” jelennek meg,
melyek néha még igazolhatók is az ellenséggel vívott harc jegyében, a
szocialista rendszer védelmében.
Ugyanakkor a
bolsevizmussal szembenálló, a kommunizmus ellen harcoló rendszerek megítélésében
semmi nem változott. A fasizmus, a nemzeti szocializmus, a hungarizmus
eszmerendszerének és azok megvalósításának tényeit csak negatív megvilágításban
tárgyalják. Bűneit sokkal nagyobb terjedelemben és részletesebben tárgyalják
mint a kommunizmus bűneit. Pedig, ha összehasonlítjuk a Kommunizmus 132 millió
áldozatának számát, a jobboldali rendszerek áldozatainak nagyságrenddel kisebb
számával, pont fordítva kellene értékelni!
Ez annál is
indokoltabb lenne, mert a fasiszta és rokon rendszerek 6o éve vereséget
szenvedtek, vezetőit, bűnöseit felelőségre vonták, megbüntették és még
napjainkban is keresik, üldözik őket. Ezzel szemben a kommunista bűnösök nagy
része még ma is él, nem is rosszul, felelőségre vonásukról, megbüntetésükről
alig esik szó és jóformán semmi nem történik. - Sőt, a liberális kozmopoliták
kezében lévő médiák segítségével ismét hatalomra áhítoznak.
E torz, felemás
értékelés különösen vonatkozik az 1944 október 15. én történt hungarista
hatalomátvételre és az ezt követő ½ éves hősies honvédő harcra.
A kommunista és
főleg zsidó történészek és politikusok ezt a ½ évet, mint a nyilas rémuralom
tombolását, az ország kifosztását, a zsidóság vészkorszakát igyekeznek bemutatni
az utókornak. Pedig ez a 6 hónap az ország hősies védelmét jelentette az ázsiai
barbár bolsevizmussal szemben. Ez a ½ év a bátorságnak, önfeláldozásnak,
hősiességnek, a haza- szeretetnek olyan példáit szolgáltatta, ami a magyar
katonaerények legfényesebb lapjaira kívánkoznak!
A hungarista
hatalomátvétel törvénytelenségéről, a zsidóság vészkorszakáról, az ország
kifosztásáról kiagyalt hazugságok, csak elfogult, szélsőségesen egyoldalú
agyakban születhettek meg! A minden háborúval együttjáró veszteségeket,
nélkülözéseket, borzalmakat, szenvedéseket nem szabad egy politikai rendszer
bűneként feltüntetni. Aki ezt teszi, az tudatosan hamisítja meg a történelmi
tényeket!
Itt az ideje,
hogy a hazugságoktól megtisztítva, a rideg és megcáfolhatatlan tények
felsorolásával világítsunk rá arra, hogy a II. világháború befejező szakaszában
a magyar nemzet döntő többsége milyen módon tett hitet hazaszeretetből,
vitézségből, szövetségesi hűségből, végső soron az Európai civilizáció
védelméből.
Mikor a Vörös
Hadsereg elérte az ország területét, a legfelsőbb vezető körök kétségbeesett
próbálkozásba kezdtek, hogy uralmukat a háború utáni időkre is átmentsék. Erre
az időre a németeket legtöbb szövetségesük elhagyta, - olaszok, finnek, románok,
- csupán a magyarok álltak még szemben a Vörös Hadsereggel. Horthy úgy gondolta,
ha leteszi a fegyvert a szovjetek előtt és szembefordul a németekkel,
rendszerét és uralkodó osztályát átmentheti. - Hogy ez mennyire hiú ábránd volt,
azt a következő évtized bizonyította, amikor a szovjet megszállás alatt álló
„felszabadított” országokban, akár győztesek, akár vesztesek voltak, egyformán
történt meg a kommunista diktatúra létrejötte és ez előző uralkodó osztályok
felszámolása. –
Ilyen
előzmények után hangzott el 1944 október 15.én Horthy emlékezetes rádiószózata,
melyben bejelentette, hogy Magyarország kilép a háborúból, és különbékét kér.
Itt kell megjegyezni, hogy ez a lépés ellenkezett az alkotmánnyal. Ugyanis,
amikor 1920-ban Horthy kormányzóvá lett választva, megkapta az egyes királyi
jogok gyakorlását, azonban a hadüze- nethez és a békekötéshez szükség volt az
Országgyűlés hozzájárulásához is. Ez nem volt meg. Tehát a fegyverszünet
ill. a békekérés nem volt megfelelően előkészítve, az október 15-i rádiószózat
Horthynak és szűkebb környezetének magánkezdeményezése volt, ami egyáltalán nem
találkozott a nemzet többségének egyetértésével. Ez a következő órákban,
napokban mutatkozott meg, amikor szinte mindenki, még a „Legfőbb Hadúrra” esküt
tett hivatásos katonatisztek is a honvédő harc továbbfolytatása mellett
döntöttek.
Ezután
vizsgáljuk meg, hogy a hungarista hatalomátvétel törvényes volt – e, amit az
elmúlt
60 év baloldali
történészei egyöntetűen törvénytelennek bélyegeztek -?
Horthy, miután
rádiószózata a közvéleményre alig volt hatással, látva a nyilasok készülődését a
harc továbbfolytatására, a németek nyomására lemondott és Szálasi Ferencet
nevezte ki miniszterelnöknek.
Néhány nap
múlva összeült a Felsőház és a Parlament, ezek túlnyomó többséggel elfogadták
Horthy lemondását és Szálasi ideiglenes államfővé való kinevezését. Ezt olyan
köztiszteletben álló tekintélyes államférfiak neve hitelesíti, mint Serédy
Jusztinián hercegprímás, Bárdossy László és Imrédy Béla volt miniszterelnökök,
József királyi herceg, a Magyar Tudományos Akadémia Elnöke, báró Perényi és
Tasnádi-Nagy házelnökök, dr. Szemák Jenő a Magyar Királyi Kúria Elnöke, stb.
Az egész
államapparátus, a köztisztviselői kar, minden közalkalmazott, a Honvédség, a
Csendőrség, a Rendőrség szinte kivétel nélkül felesküdött Szálasira.
Az ország
lakóssága – a meglapuló néhány kommunista, a bujkáló katonaszökevények és zsidók
kivételével – magáévá tette az ország védelmét. Tízezrével jelentkeztek az
önkéntesek, főleg fiatalok, a Szent László, a Hunyadi és Hungária
hadosztályokba, a különböző önkéntes alakulatokba, hogy a németektől kapott
fegyverekkel harcoljanak az előretörő bolsevizmus ellen.
Végezetül,
Szálasi esküt tett a Szentkoronára, ami ezer éve a magyar államiság
megtestesítője, a Szentkorona Tan letéteményese.
Az október 15-i
hatalomátvétel után fokozódott a nemzeti ellenállás. A front mozgása lelassult,
a Vörös Hadsereg egyre súlyosabb veszteségeket volt kénytelen elszenvedni. A
hősi ellenállás kiemelkedő példája volt Budapest ill. a Budai vár védelme és az
1945 február 13-i kitörés, mely méreteiben a Sztálingrádi és Berlini csatákhoz
mérhető, erkölcsi mércével mérve, Szigetvár védelméhez és Zrinyi Miklós
kirohanásához hasonlítható.
A ½ éves hősi
és heroikus ellenállásnak olyan kézzelfogható pozitív eredményei voltak,
melyeket legelfogultabb baloldali történészek sem tudnak megcáfolni, legfeljebb
elhallgatni:
1,
Az a tény, hogy a Vörös Hadsereget 6 hónapig feltartóztattuk, ez Európa nagy
részét megmentette attól, hogy megismerje a szovjet „felszabadítást”
2,
Lehetővé vált, hogy közel egy millió ember meneküljön ki Nyugatra, olyan
emberek, akik, ha itthon maradnak, biztosan áldozatául esnek a kommunista
osztályharcnak. Így viszont a háború után létrehoztak egy olyan nemzeti
emigrációt, amelyik 50 évig emelte magasba a nemzeti lobogót, miközben itthon a
kommunista, internacionalista terror dühöngött.
3,
Nyugatra menekítették a nemzeti vagyon jelentős részét, a Nemzeti Bank
aranykészletét, a Szentkoronát. Ennek a Nyugatra menekített vagyonnak legnagyobb
része visszakerült az országba, alapja lett az újjáépítésnek, a Forint
megteremtésének. Gondolni sem merek arra, mi lett volna a sorsa ennek a
vagyonnak, ha arra a Vörös Hadsereg teszi rá a kezét!? / lásd az elrabolt
műkincsek, amit a mai napig sem adtak vissza és kérdés, hogy egyáltalán
hazakerül-e valaha? /
4,
Történelmi hazugság az is, hogy ez a ½ év volt a zsidóság vészkorszaka.
Ugyanis a vidéki zsidóságot, közel ½ millió embert, még Horthy uralkodása alatt
hurcolták ki az országból. A hozzávetőleg 200.000 budapesti zsidó Szálasinak
köszönheti az életét, aki nem engedte a gettó és a „védett házak” lakóinak
elhurcolását, megsemmisítését.
A
zsidóság vesztesége e ½ év alatt, arányaiban semmivel sem volt nagyobb mint a
magyar lakósságé.
A minden
háborúval együttjáró pusztítást, veszteségeket, szenvedéseket, nélkülözéseket
nem lehet a hungaristák nyakába varrni, mert minden országban, minden fronton
hasonló módon zajlottak az események.
A háború
poklában mindenhol felbukkannak a zavarosban halászó jellemtelen, erkölcstelen
elemek. Így Magyarországon is voltak olyanok, akik nyilas karszalaggal,
fegyverrel a kézben randalíroztak, raboltak, gyilkoltak. Azonban e kétes elemek
ellen maga a Hungarista Számonkérő Szék, és a nyilas pártszolgálat lépett fel,
nem egyszer a fronttörvények statáriális szigorával.
Aki
egyenlőségjelet akar tenni a hungarista eszme, a hungarista állam ½ éves
heroikus küzdelme és néhány tucat, esetleg néhány száz, háborús helyzetet
kihasználó gonosztevő közé, az a legszemérmetlenebb módon hamisítja meg a
történelmet.
Hiszem, hogy
eljön még az idő, amikor a kivégzett és a 298-as parcellában névtelenül
elkapart összes un. „háborús bűnös” legalább egy névvel megjelölt táblát kap,
hogy az emberek leróhassák kegyeletüket azok előtt a hősök és mártírok előtt,
akik 1944 október 15 és 1945 április 12- között a bolsevizmus elleni harc
élvonalában küzdöttek és példát mutattak azoknak a fiataloknak, aki 1956-ban
ámulatba ejtették a világot. Mert semmi különbség nincs a között az
Antibolsevista Ifjúsági Tábor /ABIT/ fiatal harcosa között, aki 1944-45-ben
páncélököllel lőtte ki a T-34 est és a között a Pesti Srác között, aki 1956-ban
benzines palackkal füstölte ki a T-52-est.
Ugyanazok a
történészek, akik a II. világháború befejező szakaszának kommunistaellenes
erőfeszítéseit a fasizmus tombolásaként mutatják be, hasonló módon hamisítják
meg 1956 történetét is, amikor az egész nemzet kommunista és szovjetellenes
küzdelmét, a forradalmárok hősies harcát – ami kiváltotta az egész világ
csodálatát, - úgy próbálják elhitetni az utókorral, hogy az egyes kommunisták,
„reformerek” érdeme.
Nagy Imrét,
Maléter Pált és / reform / kommunista társaikat úgy mutatják be, mint a
forradalom hőseit és ebben kitűnő partnert találnak napjaink „szocialistáiban” /
Horn Gyula, Kovács László, Medgyessy Péter, Gyurcsány Ferenc és társai /
akik büszkén vallják magukat a kommunista Nagy Imre és Maléter Pál
örökösének.
Pedig az utóbbi
években feltárt dokumentumok és a cáfolhatatlan tények egyértelműen azt
bizonyítják, hogy a magukat reformernek mondott kommunisták a forradalom egész
ideje alatt a kibontakozás, a forradalmi lendület legfőbb kerékkötői, a tömegek
félrevezetői, végső soron a forradalom árulói voltak.
Csak napjaink
történelemhamisító bértollnokai próbálják úgy bemutatni úgy ezeket az árulókat,
mint a „forradalom hőseit” és ehhez az igyekezetükhöz minden segítséget
megkapnak a Médiától, mely 95%-ban a posztkommunisták és liberális kozmopoliták
kezében van.
Befejező gondolatként jól jegyezzük meg! A kommunizmus elleni küzdelem nem
1956-ban a reformkommunisták rendszert megjavító szándékával kezdődött, hanem
1944-ben, amikor az első szovjet katona Magyarország földjére lépett és
1956-ban folytatódott, amikor a kommunista és szovjetellenes tömegek
szimpátiájától támogatott és lelkesített, főleg fiatalok, a Pesti Srácok
benzinespalackokkal és az ellenségtől elvett fegyverekkel, napok alatt
győzelemre vitték a forradalmat, amit csak az ellenség mérhetetlen túlereje és a
reformkommunisták árulása tudott leverni.
Ez
a kommunizmus elleni küzdelem ma sem fejeződött még be,
mert a volt kommunisták ma is köztünk élnek, csak nevet változtattak, köpönyeget
fordítottak és az állami, a közös vagyont a maguk zsebére „privatizálták”. De
mint Máray Sándor mondta: „A kommunista akkor lesz igazán veszélyes,
amikor már nem az eszmét, hanem összeharácsolt vagyonát védi”
Ennek legkézzelfoghatóbb példáját 2006 október 23.-án tapasztalhattuk meg.
Az eseményeket
megelőzte Gyurcsány Ferenc beismerő vallomása, amit eléggé trágár módon
ismertetett elvtársaival Öszödön, hogy négy évig nem csináltak semmit,
csak hazudtak éjjel nappal és semmi pozitív tevékenységük nem volt.
Amikor ez
nyilvánosságra került, országos tiltakozás indult meg, nem csak Gyurcsány
ízléstelen, gusztustalan kifejezéseivel fűszerezett vallomása ellen, hanem a
vallomásban feltárt tények ellen, nevezetesen, hogy az ország siralmas gazdasági
helyzetéért a Szocialista, /volt kommunista / Párt a felelős, mert semmi
pozitív eredményt nem tud felmutatni azon kívül, hogy a lakósság
félrevezetésével megnyerték a választásokat.
Az igazi
demokráciának, az 1956 szellemének elkötelezett ellenzékiek a Palament előtt
tüntetést szerveztek Gyurcsány lemondását követelve. Rövidesen valóságos
Hyde-park alakult ki a Kossuth téren, ahol éjjel –nappal folyt a tüntetés a
hazug és csaló Gyurcsány ellen. A tüntetés- sorozat kiemelkedő eseménye volt a
Magyar Televízió elfoglalása, ami egy valódi forradalom előszele volt. Ettől
rémültek meg igazán a volt kommunisták, aki ekkor már régen nem az eszmét, hanem
a maguk milliárdos összeharácsolt vagyonukat védték. Reszketve gondoltak a
közeledő október 23.-ára, az 1956-os forradalom évfordulójára. Tudták,
hogy a világ minden tájáról sok igazi 56-os tér haza megünnepelni a
világtörténelmi esemény 50. évfordulóját és, ha ezek összetalálkoznak az itthoni
elkeseredett, elégedetlen tömegekkel, annak beláthatatlan következményei
lehetnek. Ezért mozgósítottak minden olyan posztkommunista és reformkommunista
erőt, akiknek érdekük volt, hogy a fennálló, csalással megszerzett
hatalmukat minden áron megőrizzék.
Így érkezett el
október 23.-a
Az előzetes
megállapodások ellenére, melyek engedélyezték a Kossuth téri békés
demonstráció folytatását, 23.-án hajnalban több száz álig felfegyverzett
kommandós rontott rá a néhány tucat demonstrálóra és a legdurvább, -
valódi kommandós módszerekkel - ürítették ki a teret.
Az emberek
legtöbben alig tudtak a hajnali kommandós akcióról és készültek az 50. évforduló
méltó megünneplésére. A nemzethez és 56 szelleméhez hű magyarok méltóságteljes,
meghitt megemlékezéseket tartottak a temetőkben a volt harcostársak és kivégzett
mártírok sírjainál, a Tabánban álló emlékműnél, a Corvin-közben. Amikor a
Kossuth térhez közeledtek, hogy megkoszorúzzák az 1956 október 25.-i ÁVH-s
sortűz áldozatainak emlékművét, kommandósok sorfalával találták magukat szemben,
akik megakadályozták a továbbhaladást. Rövidesen szóváltásra, majd
tettlegességre került sor, mely után „elszabadult a pokol.”
Most
mutatkozott meg a maga valóságában, hogy a kommunisták semmit nem változtak és
tudatosan készültek a néppel való leszámolásra.
Több ezer
rendőrt vezényeltek fel a fővárosba, élén mindenre elszánt, fanatizált
kommandósokkal, és hogy előre mentesítsék őket a felelősség alól, mindegyikről
eltüntették az azonosító jelzéseket. Ez önmagában is ellenkezik minden
demokratikus és európai békés tüntetőkre. normával. Így a rendőrök, - a
felelősség alól felszabadítva, - vadállati módon rontottak rá a Európában
évtizedek óta nem volt példa arra, amit a megfélemlített, állásukat féltő
rendőrök, kommunista vezetőik parancsára, a Gyurcsány féle posztkommunista
hatalom védelmében bevetettek. Gumibot és könnygázgránát, vízágyúk és
lovasrendőr roham, fejmagasságban leadott gumilövedék sorozat, földre vert
és megbilincselt emberek rugdosása, nemzeti zászló megtaposása, jellemezte a
„rend fenntartását.”
Hajnalig
tartott, míg az utolsó tüntető is feladta a túlerőben lévő rendőrökkel szemben a
küzdelmet. Sok-sok ártatlan ember került ezután a rendőrségi fogdákba és
elrettentő példaként néhányat gyorsított bírósági ítélettel el is ítéltek. Még a
kórházakat is sorra járták, hogy a tüntetések alatt megsérült embereket
összeírják, hogy közöttük is bűnbakokat keressenek.
A fentiekből
egyértelműen kitűnt, hogy a volt kommunisták görcsösen ragaszkodnak a
hatalmukhoz, mert érzik, hogy ha a népharag elsöpri őket, nem csak a
hatalmukról, de az összerabolt vagyonukról is le kell mondaniuk.
Ezért vannak
nehéz helyzetben a nemzeti erők, mert a kommunisták elleni küzdelem még nem ért
véget. Mint láttuk, nem csak 1944-ben, 1956-ban kellett a kommunisták ellen
küzdeni, de még 2006-ban sem ért véget a küzdelem.
Sőt. 2006-ban
csalással ismét kezükbe kaparintották a hatalmat és újabb négy évig rabolták az
országot. Újabb kölcsönöket felvéve valóságos adócsapdába kényszerítették nem
csak az államot, de egyénileg sok millió állampolgárt is.
Nem véletlen,
hogy a 2010-es választásokon az elkeseredett emberek a szavazófülkékben
elkergették az országot nyomorba döntő kommunista és liberális kozmopolita
társaságot.
A Fidesz
kormány nagy hibája, hogy elmulasztotta minden rendszerváltás alapvető
feladatát, az előző rendszer vezető apparátusának radikális leváltását. Néhány
száz kormányszintű politikus lecserélése után, szinte minden volt vezető a
helyén maradt és elkezdték sunyi aknamunkájukat. Most nyolc éves nemzetpusztító
uralmuk minden szennyesét az új kormány nyakába akarnak varrni és ehhez az aljas
munkához, szégyen nélkül igénybe veszik a külföldi, liberális,
nemzetellenes erők segítségét.
Ennek lehettünk
tanúi az elmúlt hetekben és a támadássorozatnak még nincs vége. Napjainkban
Brüsszelből indítottak támadást Hazánk ellen. Az Európai Parlameni liberális,
szocialista és kommunista frakciójának tagjainak javaslatára elítélték
Magyarországot az „Európai Normák” /?/ megsértéséért és szégyenszemre két
magyarországi kommunista, Tabajdi Csaba és Göncz Kinga saját országa ellen
szavazott, amire még nem volt példa a Parlament fennállása óta. Tehát a harc a
kommunisták és a nemzeti erők között folytatódik.
Most tűzszünet
van. A nemzeti erők ideiglenesen visszavonultak vandál túlerő elől. Azonban
a hamu alatt izzik a parázs. Az emberek szeme egyre jobban kinyílik, az
elkeseredés fokozódik és csak egy szikra kell, hogy kitörjön a vihar, mely arra
kényszerítheti a kormányt, hogy nyíltan felvegye a kesztyűt e
nemzetidegen, kommunista, liberális, kozmopolita, csak a maga zsebére gazdagodó,
gátlástalan klikk és csatlósai ellen. Egy ilyen küzdelemben, ha nem hátrál
meg, nem csak 400.000 békéért menetelőt, hanem 4 millió szabadságért
menetelőt érezhetne maga mögött a kormány, de csak akkor, ha nem határolódik el
a legkövetkezetesebb nemzeti erőktől, akiket a posztkommunisták, és liberális
kozmopoliták szélsőségesnek. Nem egyszer fasisztának és nácinak neveznek.
Kétségbeesésükben még a FIDESz egyes vezető politikusait is Hitlerhez és
Göbelszhez hasonlítják, pedig ez igazán távol áll a valóságtól.
Adja Isten,
hogy e szikra minél előbb kipattanjon, és ez a hazaáruló, nemzetvesztő,
posztkommunista, liberális, kozmopolita klikk minél előbb eltűnjön a
magyar történelem színpadáról!