Virág
András:
Menetrend
egy világháborúhoz
A
titokzatos X-nap – Feltámad az Oszmán Birodalom?
A
sebtében és nagy felhajtással Párizsban összehívott nemzetközi konferencia,
amelyet az új Líbia „barátai” - természetesen a NATO tagállamai - rendeztek meg,
két fontos területen hozott döntést. Politikai szempontból lezárta a
Kadhafi-korszakot és teljes jogú nemzetközi elismerésben részesítette a most
hatalomra került adminisztrációt. A döntés hátterében azonban más érvrendszer
hózódik meg például Oroszország, vagy Kína és a nyugati államok esetében. Ennél
lényegesebb és gyakorlatiasabb azonban az a döntés, amely több milliárd dolláros
invesztícióval a lehető legrövidebb időn belül újra akarja indítani a líbiai
olajtermelést.
Minden
más tekintetben kérdőjelek sokasága áll a világ előtt. A jelen pillanatban senki
nem tekintheti megoldottnak a líbiai helyzetet. Nagyon messze vagyunk a
nyugvóponttól, azaz a kialakult és teljesen áttekinthetetlen szituáció
stabilizálásától. A líbiai háborúval kapcsolatos információk rendkívül egyoldalú
megközelítésben és régóta nem alkalmazott, erős kommunikációs szűrőrendszeren át
jutottak el a világ közvéleményéhez. Ma már Amerikában is belátják, hogy a
nevetségességet is meghaladja az az alapkoncepció, amely szerint a NATO
lényegében humanitárius küldetést teljesítve a líbiai nép védelmével segítette a
demokratikus kibontakozásért küzdő erőket. A NATO légiereje hat hónapon
keresztül több ezer csapást mért Líbia területére, teljesen harcképtelenné tette
a hadsereget, lebombázott minden katonai objektumot, szétzúzta az ország
termelőkapacitását, a teljes infrastruktúrát, megbénította az ország működését
és a földdel tette egyenlővé legjelentősebb településeket. Minden számítás
szerint évtizedeknek kell eltelnie ahhoz, hogy Líbia fölszámolja a háborús
károkat.
Oroszország és Kína több állásfoglalásban hívta fel a figyelmet arra, hogy a
Líbia elleni NATO-háború nem vezethető le az ENSZ Líbiára vonatkozó 1973-as
számú határozatából. De bebizonyosodott az is, hogy a NATO nem mondott igazat,
amikor azt állította, hogy csak és kizárólag légi támogatást nyújt a
felkelőknek. Minden döntő ütközetben részt vettek a NATO szárazföldi csapatai
is. A háborúnak állandó résztvevői voltak a francia idegenlégió alakulatai,
különböző magánhadseregek és felfegyverzett zsoldosok. Hírszerzői információk
szerint Katar és az Emirátusok reguláris alakulatokat küldtek a Kadhafi elleni
háborúba, de néhány kelet-európai ország - nem jelentős erőkkel - is katonai
egységeket küldött a térségbe. Az orosz nemzetbiztonsági információs szolgálat
már a nyár elején megállapította, hogy a nyugati sajtó által felkelőknek
nevezett egységek jelentős része a fent említett alakulatokból kerül ki. A
harcosokat arab ruhákba öltöztették és óriási mennyiségű Kalocsnyikov
géppisztollyal szerelték fel őket. A Tripoli elleni döntő rohamot a NATO Special
Forces egységeinek vezetésével hajtották végre, amit Fadlallah Harun, a felkelők
egyik katonai vezetője sajtónyilatkozatban is elismert. Nagy-Britannia és
Franciaország egyébként az utolsó pillanatig tagadta, hogy nyugati szárazföldi
erők is részt vesznek a háborúban. A brit Honvédelmi
Minisztérium csak a legutóbbi napokban adott ki olyan nyilatkozatot, amely
beismeri a részvétel tényét. Az is napvilágra került, hogy az angolok a háború
bizonyos szakaszaiban bevetették a brit hadsereg legerősebb alakulatait is. A
22. számú SAS-ezred (Special Air Service) nem csak Tripoli ostrománál játszott
döntő szerepet. Az alakulat már februárban támadásokat hajtott végre a déli
területeken működő olajtermelő komplexumok ellen.
A jövőt
azonban minden bizonnyal az határozza meg, hogy a háborúban részt vevő arab
csoportok milyen politikai döntést hoznak. És ebből a szempontból a helyzet
egyáltalán nem megnyugtató. A Kadhafi elleni lázadás résztvevői között ugyanis a
legszélsőségesebb iszlám erők is megtalálhatók, és több Al-Kaida csoport
meghatározó szerepet játszik a háborúban. A Líbiai Iszlám Harccsoport (LIFG)
mellett konkrétan ismert, hogy az egyik legerősebb Al-Kaida egység, az Iszlám
Maghreb Al-Kaida (AQIM) is kezdettől fogva részt vesz a harcokban. Figyelmet
érdemel az is, hogy a Kadhafi-ellenes felkelők között rengeteg, algériai
börtönökből megszökött, vagy bujdosó szélsőséges iszlám terrorista található. A
líbiai berberek harci alakulatai a felkelők egyik legerősebb részét képezik. A
berber egységek politikai céljai azonban vésztjóslóak. Céljuk az algériai
berberekkel történő egyesülés, majd egy új, önálló berber állam alapítása
részben algériai, részben nyugat-líbiai területen. Az algériai kormány a kezdet
kezdetén felismerte, hogy a különböző arab erők óriási káoszba dönthetik az
egész térséget, ezért ellenezte a NATO részvételét és helyette az Afrikai Egység
Szervezet által felállított erőket akart Líbiába küldeni a helyzet stabilizálása
céljából.
A
legfrissebb információk szerint megalakultak az első közös líbiai-algériai
berber egységek, amelyek területfoglaló hadműveletekbe kezdtek a líbiai-algériai
határ mindkét oldalán. Ennél is veszélyesebb azonban, hogy a líbiai felkelő erők
egy része nem akarja letenni a fegyvert, hanem háborút akar indítani a Kadhafit
támogató algériai rendszer ellen. Az algériai hadsereg két héttel ezelőtt
egységeket küldött líbiai területekre, hogy elejét vegye egy Algéria elleni
támadásnak. A napokban teljes harckészültségbe helyezték a hadsereget és
megerősítették a határőrséget. A térségben rendkívüli a feszültség.
Háttérben a Muzulmán Testvériség
Miközben teljes erővel folyt a Kadhafi elleni háború, a színfalak mögött az USA
és a NATO országok eldöntötték, hogy a nacionalista arab rendszerek elleni
harcnak nem vetnek véget és egy lendületből próbálják elfoglalni végső
harcálláspontjukat az Irán elleni nagy támadáshoz. Minden elemzés azt mutatta,
hogy a fiatal Asszad rendszerének szétverése nélkül nem biztosítható szilárd
hátország Irán megtámadásához. Ugyanakkor számolni kell azzal, hogy egy Szíria
elleni támadásnak óriási a politikai és a katonai kockázata is, ráadásul a
kimenetele többesélyes.
Nem lehet
elhallgatni, hogy Szíria megtámadása közvetlenül és súlyosan ütközik Oroszország
nemzetközi érdekeivel és geostratégiai pozíciójával. Tudvalévő, hogy Szíria
területén komoly erőt reprezentáló orosz tengerészeti támaszpont működik,
amelyet ráadásul a legutóbbi időszakban szereltek föl a legkorszerűbb
rakétafegyverekkel. Jelenleg folynak az előkészületek arra, hogy ne csak az
orosz, hanem a szíriai haditengerészeti erők is hadrendbe állítsák a
legkorszerűbb orosz tengeralattjáró-elhárító szuperrakétákat. Orosz külügyi és
katonapolitikai szakértők az elmúlt hetekben több nemzetközi fórumon fejtették
ki, hogy a NATO esetleges szíriai hadműveletei Moszkva értelmezésében nem
jelenthet mást, mint kísérletet Oroszország erőinek a Földközi tenger térségéből
történő teljes kiszorítására. Ez a megközelítés, amit Lavrov orosz
külügyminiszter a napokban erősített meg, egyértelműen mutatja, hogy
Szíria megtámadása a közvetlen amerikai-orosz katonai
konfrontáció határait súrolja. A
kialakuló helyzet súlyosságát politikai aspektusból
tovább fokozza az a reális lehetőség, hogy Szíria segítséget kér szuverenitása
megvédéséért Oroszországtól. Az orosz elemzők óvatosan közelítik meg
ezt a problémát, de azt minden esetre hangsúlyozzák, hogy az eddigi
orosz-amerikai tárgyalások során nem közeledtek az álláspontok és pillanatnyilag
biztosra vehető, hogy Oroszország az ENSZ Biztonsági Tanácsában - Kínával
egyetértésben - vétóval fogja megakadályozni a Szíria politikai és gazdasági
elszigetelésére irányuló nyugati javaslatokat, amelyek célja az ország
destabilizálása. Komoly világpolitikai jelentősége van annak, hogy a a „négy
nagy szövetsége”(BRIC) teljes egységben lép fel e tekintetben, vagyis Brazília
és India az orosz-kínai álláspontot képviseli. Hasonlóan éles problémaként merül
fel a Szíriát jelenleg határozottan támogató Irán magatartása egy nyugati
támadás esetén. Teherán pontosan tisztában van az arab rendszerek ellen indított
háborúk stratégiai irányával és ennek megfelelően hatalmas ütemben erősíti
védelmi potenciálját.
Tény
viszont, hogy Szíriában napról napra romlik a helyzet és egyre világosabban
látszik, hogy a lázadó erők a hatalommal történő konfliktust minden áron ki
fogják provokálni. Sok nemzetközi megfigyelő szerint Asszad elnök sorsa
megpecsételődött, hiszen a nyugati államok már kinyilatkoztatták, hogy nem
fogadják el őt Szíria legitim vezetőjének. Általáénos vélemény szerint a Szíria
elleni támadás első sorban az iraki háború forgatókönyvéhez hasonlít, vagyis
rövid időn belül teljesen destabilizálódik a belső helyzet és bármelyik
pillanatban várható a katonai támadás az ország ellen.
Az
események hátterében a világ számára ismeretlen és meglehetősen rejtélyes
folyamatok zajlanak. Nagy-Britannia és Franciaország kezdeményező szerepet
vállalt Szíria politikai kompromittálásában, az ország elszigetelésében, illetve
Asszad legitimitásának megfosztásában. Ugyanakkor több forrás megerősíti, hogy a
szíriai kormányerők vérengzéseiről szóló hírek legalábbis túlzottak. Harminc
évvel ezelőtt, amikor Asszad tábornok minden jel szerint 10 - 40 ezer felkelő
likvidálásának árán szilárdította meg rendszerét, a világ túltette magát a
szélsőséges iszlám erők felszámolásán, igaz Szíria számára akkor biztos
hátországot jelentett a Szovjetunió támogatása. Az ifjú Asszad a fokozatos
nyitás és az óvatos politikai-gazdasági reformok útján stabilizálni az ország
helyzetét, az ugyanis vitán felül áll, hogy a szíriai rendszer megújításra
szorul. A helyzet első sorban azért vált kezelhetetlenné, mert a hatalom elleni
mozgalmak élére a Muzulmán Testvériség szélsőséges csoportjai álltak, a Nyugat
azonban jelenleg is „demokratikus erőkről” beszél és egyértelműen támogatja az
Asszad-ellenes erőket. Ez az az anomália, amire a válasz csak az események
hátterének legmélyén látszik valamiféle magyarázat.
Új oszmán birodalom a láthatáron
Augusztus
elején még nem lehetett felmérni annak a rövid látogatásnak a jelentőségét, amit
Ahmet Davutoglu, török külügymniniszter tett Damaszkuszban. A török diplomácia
vezetője - mint utóbb kiderült - Erdogan elnök ultimátumát közvetítette
Asszadnak. Törökország követelte a polgári lakosság elleni katonai műveletek
azonnali beszüntetését, illetve rövid időn belül a szabad és demokratikus
választások kiírását. Az üzenet szerint ez Törökország utolsó figyelmeztetése,
és amennyiben Ankara követelése nem teljesül, a török kormány illegitimnek
nyilvánítja Asszad rendszerét. A látogatással egyidőben Hillary Clinton amerikai
külügyminiszter nyilatkozatot adott ki arról, hogy az USA „a szíriai események
ütőerén” tartja az ujját és figyelemmel kíséri a demokratikus küzdelmeket.
Szíria viszonylag mérsékelt hangnemben válaszolt, de leszögezte, hogy a
demokratikus reformok bevezetése mellett a kormány továbbra is határozottan
fellép a fegyveres lázadások ellen. Néhány nap múlva
Ankarában összeült a török nemzetbiztonsági tanács, amely politikai, gazdasági
és katonai intézkedések tervét vitatta meg Szíriával szemben.
A helyzet
kritikussá vált, ugyanis félreérthetetlen volt Törökország támadási szándéka és
hajlandósága. A szír biztonsági erők szerint a szíriai lázadó csoportok legalább
40 százalékát Törökországban képezték ki és onnan dobták át Szíriába a rendszer
destabilizálásának céljából. Ezek a csoportok a Muzulmán Testvériség mozgalom
fegyveres egységei, Törökország tehát gyakorlatilag azt követeli Szíriától, hogy
adjon szabad utat a szélsőséges erőknek, akik „hitben a testvérei” a törököknek.
A szíriai felkelők irányító centruma is Isztambulban működik és a török kormány
támogatását élvezi.
A szíriai
hadsereg akciói - mindenek előtt a hama-i események - nyomán rendkívül erős
nemzetközi nyomás nehezedett Szíriára. Nyilvánvalóvá vált, hogy Asszad elnök
lába alól lassan kicsúszik a talaj, hiszen az események egyirányú utcába
kerültek és a kormány képtelen megfelelően kezelni az eseményeket. A
Kalocsnyikovokkal fölszerelt békés tüntetők ellen egyre fokozottabb fegyveres
bevetésekre került sor és megállíthatatlanul nőtt a halálos áldozatok száma.
Törökország ebben a zavaros helyzetben a jelek szerint megkapta a Nyugat
támogatását egy Szíria elleni katonai beavatkozásra. Ez a döntés egybevág
azokkal a nem túlzottan szellőztetett török elképzelésekkel, melyek célja a
XX-ik század
folyamán elvesztett török területek visszaszerzése. Ez a terv évtizedek óta
mérgezi Szíria és Törökország viszonyát és szoros összefühhésben van Demirel,
egykori török miniszterelnök ambíciózus tervével, amely 1,7 millió hektárral
akarta növelni a megművelhető török területeket. Ezt biztosítják a Tigris és az
Eufrátesz folyón a hatalmas lépcsőzetes víztározók, amelyek a közvetlen kiváltó
okai a török-iraki és a török-szíriai konfliktusoknak. Törökország olyan
pozícióba került, hogy bármikor beavatkozhat e két állam vízellátásába, ráadásul
Ankara igényt tart iraki és szíriai olajmezőkre is.
A Nyugat
visszafogott magatartást tanúsított ebben a kérdésben az elmúlt évtizedek
folyamán, de most több nemzetközi megfigyelő szerint a NATO-szövetséges
Törökország képes lenne szinte önerőből megoldani a nyugati befolyási övezet
kiterjesztését, saját területi követeléseinek érvényesítésével. Ankara valójában
az első világháborúban elveszített és jelenleg Palesztinához, Libanonhoz,
Szíriához és Jordániához tartozó, valamint Mezopotámia és az Arab-félsziget
bizonyos részeit akarja visszaszerezni, de egykori oszmán birtokok kerültek
Egyiptom és Líbia területére is. Pillanatnyilag kiszámíthatatlan, hogy
Törökország meddig képes terjeszkedni, de az tény, hogy valamennyi arab
országban megtalálhatók az Ankarából és Isztambulból irányított muzulmán
csoportok. Az viszont nem lehet kérdés, hogy egy Szíria elleni török támadással
Törökország is bejelentkezik az arab világ vezetői pozíciójának elfoglalására és
ebből a szempontból nem csak az USA-t és a nyugat-európai államokat, de Izraelt
is szövetségesei között tudhatja. Mindennek egyenes következménye, hogy Szíria
megtámadása beláthatatlan konfliktusba sodorhatja az egész világot.
Egymilliós török hadsereg
Törökország szinte egész hagyományos védelmi rendszerét megújítja, fejleszti. A
több mint egymillió fős török hadsereg legnagyobb beszerzési tétele a 124 db
F-35 II. vadászgép, hadrendbe állításuk az évtized közepétől várható. Az
eredetileg 10 milliárd dollárt meghaladó projekt keretében amerikai licensz
alapján Törökországban gyártják le a repülőket, török cégek részvételével. A
repülőgép megrendelésekből az európai Eurofighter Consortium sem szeretne
kimaradni, ezért 20 darab Typhoon típusú vadászrepülőt adnak el Törökországnak.
A vadászrepülőgépek beszerzése mellett a harckocsik modernizálása is folyamatban
van, az első saját fejlesztésű harckocsi - Altay - 2015-re lesz működőképes, és
majd ezt követően kezdődhet a sorozatgyártás. Az első 250 darabos szállítmány
körülbelül három és négy milliárd dollárba kerül. Támadó helikopterekből
ugyancsak több milliárd dolláros program keretében 50 darab, a brit-olasz
AgustaWestland cég által gyártott T-129 forgószárnyast kap a török hadsereg.
Emellett több száz más célokat szolgáló helikopter, több ezer páncélozott jármű,
több korvett és fregatt, illetve tengeralattjáró leszállítására is sor kerül,
melyet ugyancsak külföldi partnerek segítségével készítenek majd török
vállalatok.
(A cikk a
Leleplező 2011/3. új számában olvasható)