Mircea Dusa, Hargita megye prefektusa elmondta, hogy az idén sokkal fényesebben ünneplik meg a megyében december elsejét, Románia és Erdély egyesülésének nemzeti ünnepét, mint bármikor az elmúlt 12 évben. Első alkalommal nagygyűlést tartanak a megyeszékhelyen, Csíkszeredában a közigazgatási palota előtt. Lesz katonai díszszemle, lesznek népművészeti bemutatók, koszorúzások. Megnyitják a Hargita-Kovászna megyei ortodox püspökség kulturális központját. A városban állomásozó hegyivadász alakulatok az ünnepségek színhelyéről fáklyás felvonulás keretében vonulnak majd vissza laktanyájukba. A prefektus arra szólította fel a megye döntő többségében magyar nemzeti lakosságát, hogy vegyen részt az ünnepségeken. – MTI
 

A román nemzeti ünnep előestéjén léptem át a határt Biharkeresztesnél. Kicsit szorított a gyomrom táján, mert nem voltam benne biztos, hogy a rendezvények nem fulladnak valami csúnya botrányba.
Itthoni intésekre hallgatva elhatároztam, hogy az útra fogok magamnak pár markos székelyt, de aztán ők fogtak meg engem, amikor betelepültek hárman a fülkémbe. Nem kellet hozzá sok idő, hogy leparolázzunk, és én is bekapcsolódtam a társalgásba. Az írónemzedékek által már közhellyé csépelt székely humorra és okosságra ők sem cáfoltak rá. –Osztán mit kapok érte, ha béviszem ezt a hópelyhet? – forgatta karácsonyi akciós kóláskupakját tanácstalanul az egyik. –Tapasztalatot. – kapja a választ. –Azt igen, keserűt. – kontrázza a harmadik. –„Egy nap egy személy maximálisan 105 db. kupakot válthat be.” – állapítja meg az első az üvegről. –105 kóla után ugyan nem sokan örvendeznek az ajándékuknak. –Hacsak bé nem vesz egy jókora szivacsot előtte az illető...
Megemlítettem nekik, hogy hogyan óvtak az úttól az itthoniak. Egy kicsit megsértődtek, amiért a magyarországiak ugyanúgy barbárnak nézik a tőlünk keletre élőket, ahogyan rájuk tekintenek a tőlük nyugatra élők. No és főleg olyan világ nincsen Erdélyben, hogy a magyar féljen a romántól – tették hozzá. Mintegy őket igazolandó, a Váradnál felszállt erősen vigadozó vitézek rázendítettek a Székely Himnuszra. De nem nagyon bánthattak vele senkit, mert Szeredáig a kalauzt kivéve senkitől nem hallottam román szót.
Szép lassan elnyertem útitársaim bizalmát is, amit az is mutatott, hogy felhagytak annak bizonygatásával, hogy milyen jól megvannak ők a románnal is meg a magyarral is. A magyarországiakra ugyanis általában neheztelnek, és bizalmatlanok velük, mivel számos megalázásban van részük itthon. Ahogy régebben panaszkodott egy vendéglátóm: „A seregben hontalannak hívtak, gondoltam átmegyek inkább Magyarba. Ott meg román voltam. Úgyhogy hazajöttem Erdélybe magyarnak.” Akin megérzik, hogy csak turista, és nem őértük van ott, annak nem nyílnak meg.
A magyar közélet is műsorra került és meggyőződhettem a Duna tévé jelentőségéről, mivel meglepően tisztában voltak az itthoni helyzettel. Ezt később is szinte mindenkinél ugyanígy tapasztaltam. Viszont nagyon hiányolták az RTL klubot, mert arról igen sok jót hallottak. Megnyugtattam őket, hogy a 7i7-es innen a havasokból nem is olyan vicces. Aztán jó közép-európaiként véres politikai vitába bonyolódtunk. A magyarországi választásokat talán még az itthoniaknál is mélyebben érik majd meg. Őszinte aggodalommal kérdezték, hogy most ugye úgyis megint váltás lesz tavasszal? Mert akkor lőttek a kedvezménytörvénynek... Ugyanakkor komolyan meglepett, hogy a Pista bácsi pártját szóba sem hozták. Én meg úgy döntöttem, jól van ez így, és hallgattam.
Amikor hajnalban megérkeztem Szeredára, a helyi kocsmából egy jókedvű bácsika elkísért a kiváló és olcsó Gyopár Szállóhoz. Útközben hangosan lázadozott a pár óra múlva kezdődő ünnepségek ellen, de megnyugtatott, hogy a TV is bemondta, hogy az a szépbajszú ember, a külügyminiszter, meg az Orbán Viktor is itt lesznek, és fekete karszalaggal tüntetnek a provokáció ellen és megmutatják a kemény magyar izét a puha román izéknek. Jól beetetett, haza is SMS-eztem, hogy nézzenek híreket. De Viktor nem jött a Csillagösvényen...
A gyopárban gyorsan elájultam a vissza lévő pár órácskára, majd reggel elsétáltam az ünnepségek helyszínére. Az úgynevezett tömeg már a városháza előtti téren tolongott. Lehettek vagy ezren, ami még úgy is szép számnak tűnik, ha figyelembe vesszük, hogy jó részüket más vidékről adták kölcsön az ünnepségek erejéig. Eleinte féltem fényképezni, de aggodalmam teljesen alaptalannak bizonyult. Magyarral alig-alig, fekete karszalagosokkal pedig egyáltalán nem találkoztam. Amit viszont nagyon fájlaltam, hogy csak és kizárólag a román sajtó képviselőit ismertem fel. Görcsöm akkor oldódott fel teljesen, amikor egyszer csak megéreztem, hogy az ünneplők is meg vannak ám ijedve! Hiába feszített a díszpáhollyal szemközt vagy 100-200 katona és hegyivadász talpig gépfegyverben. (Sajnos elég hülye voltam, hogy ne számoljam meg őket.) Az is igaz, hogy – ha élhetek egy eufemizmussal - nem tűntek éppen NATO kompatibilis erőnek, ha a fényesre viaszkolt gumicsizmában pompázó tömeg másképp is láthatta.
A díszpáholyban a Hargita megyei prefektust és a magyar polgármestert ismertem fel több politikus között, illetve jelen volt busa fejét rázdigálva az élő ortodox egyház. A prefektust követően az alsóház elnöke tartott beszédet. Isten áldása mindenkinek! – zárta le beszédét magyar szóval. Ezt követően a polgármester tartott beszédet, aki igen kínos helyzetben volt, mivel előzőleg ő is aláírta az ünnepség bojkottjára való felszólítást, amit a helyiek egyöntetű véleménye szerint erővel törtek le. Mindenesetre a polgármester úr hangja erősen remegett, miközben kifejtette, hogy a történelem minket arra tanított meg, hogy nem a múltat kell vizslatni, hanem vigyázó szemünket a jövőre kell vetni. Azért szívesen megemlítettem volna neki, hogy éppen egy 83 évvel ezelőtti esemény apropóján tetszik beszélni, és érdekelne, hogy milyen jövőt lát így 200 géppisztoly perspektívájából?
A beszédek után átvonultunk a hősi emlékműhöz a helyi ortodox püspöki templom (!) közelébe. A pocsék szervezés itt végképp kibontakozott, így eddigre már eléggé feloldódtam ahhoz, hogy jót mulassak egy rendőrautón felfedezett hivatalos piros-sárga-kék hóláncon. Azért a fényképezőt nem vettem elő… És amikor az ortodox kórus rázendített, nagyon rosszul éreztem magam. A Csíki szék szívében valami támadóan idegen hangzása volt számomra és leírhatatlanul nyomasztott.
A tömérdek román zászló között egyszer csak megpillantottam a magyar trikolórt egy buszmegálló üvegén. Mire odaértem volna, egy ember odalépett, és letépte, majd a kabátjába dugta és sebesen elindult elfele. Követni kezdtem, hátha kidobja egy kukánál. De nem. Aztán elveszítettem szem elől, mert túl sokáig vacilláltam. Kissé elbátortalanított hogy az ünnepségek helyszínei körül jó pár utca mélységben mindenhol kinn állt a patruj. Gondolom a plakáton a bojkott felhívás lehetett. Hiába kerestem máshol, többet nem találtam.
A hosszúra nyúlt koszorúzások után valami új ortodox eklézsiaszerűségnél kötöttünk ki, de ezt már nagyon untam, úgyhogy hazatértem aludni, hogy friss legyek az esti kocsmázásra. El is tévedtem a Józsi bácsi „Gólya Bár”-jába, mert mindenki tudja Szeredán, hogy nála a legjobb a Csík sör, és mindig korrekt a váltással. Itt jót beszélgettem magával Józsi bácsival is, aki elmesélte, hogy hogyan förmedt rá aznap a rendőr, hogy nem szégyelli magát a városban tenni-venni az ünnepek idején, azonnal takarodjon a tömeggel lelkendezni. Az ünnepségeket ugyan provokációnak értékelték általában és erősen fel voltak háborodva, de azért mégis megnyugodtam, mert úgy vettem észre nem érintette őket a dolog túl mélyen. Alig valami kis elfojtott bántottság, és főképpen semmi bősz bizonygatás nem hallatszott, hogy dejszen mink még megmutatjuk. Az is igaz, hogy ők maguk is azzal indokolták ezt, hogy volt már alkalmuk beleszokni…
Amire még emlékszem, hogy megismerkedtem egy moldovánnal, aki tökéletesen beszélt magyarul és állítása szerint ő már teljesen beilleszkedett a székelységbe. Azért mégsem követett, amikor átültem a székelyekhez elénekelni, hogy „Elhangzott a szó, zeng az induló...”