Pap Gábor
„Angyali korona, szent csillag"
BESZÉLGETÉSEK A MAGYAR SZENT KORONÁRÓL
A szerző hasonló című, megjelenés előtt álló könyvének első fejezete, kézirat gyanánt
Kegyelem néktek és bölcsesség
Mitől szent a magyar Szent Korona? Ha ezt a kérdést
föltesszük egy iránta érdeklődő egyszerű embernek, akkor valami olyan választ
kapunk, hogy hát azért, mert pápa küldte, vagy azért, mert egyháziak
koronáznak vele. Tehát valami egészen ésszerű vagy annak tűnő érvet keres a
válasz fogalmazója. Valójában egy kicsit másképp áll a dolog.
Először is nem magától értetődő, hogy ennek a koronának „szent" jelzője
lett. Össze tudjuk vetni egy másik, egykor ugyancsak használatban volt és vele
nagyjából egykorúnak is látszó koronával - ez a német-római császári korona -,
de azt nem szokták szent koronának nevezni, ott magát a birodalmat nevezik
Szent Római Birodalomnak. Tehát mindenképpen föl kell figyelni erre a jelzőre.
Ahhoz, hogy a kérdésre válaszolni tudjunk, tudni kell, hogy három típusát
szoktuk megkülönböztetni a koronáknak. Az első a házi korona, a második az
országló korona, a harmadik a beavató korona. A házi koronát - mint mondani
szoktuk - papucsban is lehet viselni, tehát családi körben is hordhatja a
király, hogyha éppen ez jött rá. Az országló koronát országos ügyek
intézésekor viseli. Vagy a két legfontosabb hivatala, a főbírói és a főhadúri
feladat gyakorlása közben, vagy pedig ha idegen országok követeit fogadja,
tehát ország-ország közötti kapcsolatban.
És végül van a beavató korona, amiről a legkevesebbet tudjuk, mert
Európában az utolsó másfél ezer évben - legjobb tudomásunk szerint - a miénk
volt az egyetlen olyan korona, amelyik a szó legszorosabb értelmében beavató
koronának tekinthető. Ennek az a sajátossága, hogy sem családi körben, sem
országos ügyek intézésekor nem lehet viselni. Egyetlen alkalommal lehet
viselni, a koronázáskor. Kifejezetten egyfajta direkt ráhatás kifejtése a
feladata, és így a legjobb analógiáit a sámánkoronák között találjuk meg. A
magyar Szent Koronának a felépítése, az alakja is sajátságos, és érdekes módon
ehhez is az egyetlen használható analógiát a sámánkoronák szolgáltatják.
Osztyák-szamojéd (szölkup) sámán agancsos vaskoronája és a magyar Szent Korona (Hoppál-Jankovics-Nagy-Szemadám 1990. nyomán)
Milyen sajátosságokkal rendelkezik egy beavató korona?
Egyet említettem már. A másik is szorosan összefügg ezzel, ez az, hogy
lecserélhetetlen. Mi annyira hozzászoktunk ehhez, hogy ha egy magyar ember
meghallja, hogy pápai tiara, akkor számára természetesnek tűnik, hogy ez
valami nagyon régi, és legalább olyan becses tárgy, mint amilyen a magyar
Szent Korona, és szinte nem hisz a fülének amikor meghallja, hogy a pápai
tiara olyan idős, mint a legutóbbi pápa, mint pápa. Magyarul: minden
pápa-koronázásra újonnan készül, ha egyáltalán készül. Ez a
lecserélhetetlenség a magyar történelemben annyira egyedi, hogy amikor az első,
még hazai talajból sarjadt dinasztiánk, az Árpád-ház kihal, akkor egy kisebb
kavarodás támad korona-ügyben. Az akkori pápa jelöltje, Károly Róbert, 1308-ra
olyan helyzetbe kerül, hogy katonailag sikerül uralma alá hajtani az országot.
Egyetlen nagy gond van csupán: a magyar Szent Korona nincs a birtokában. Az
erdélyi vajdánál van, és ebben a kényszerhelyzetben a pápai legátus, egy
Gentilis nevezetű bíboros, közvetlenül a pápa leiratát hozván, kihirdeti, hogy
a magyar Szent Koronától ebben a szükséghelyzetben elveszik a szentségét és
átruházzák egy új koronára, amelyet éppen most készítettek Károly Róbert
részére. Valóban el is készült a korona, valóban meg is koronázták vele, de a
nemzet ezt az aktust nem fogadta el hitelesnek. Sőt meg van rá a konkrét
adatunk, nagyon szép szöveg, hogy már a szertartás előtt figyelmeztették a
bíborost, nem lesz ennek jó vége, mert ez a nemzet ragaszkodik hozzá, hogy a
magyar Szent Koronával koronázzanak, minthogyha a királyság maga is ebben a
koronában rejtőznék. Mintha egyenesen ebben lenne lekötve. Ez annyira
hihetetlenül hangzott a judeokrisztián emlőkön nevelkedett Gentilis bíboros
fülének, hogy egészen egyszerűen eltekintett tőle. Megrendezte a koronázást,
amelyik egyébként még többrendbélileg szabálytalan volt, és utána... hát a
fiaskót el kellett viselniük, hogy a magyar nemzet nem fogadta el ezt a
koronázást. Végül is tárgyalások kezdődtek az erdélyi vajdával, és vissza
kellett szerezni tőle a magyar Szent Koronát. Európa ekkor tudta meg először
hivatalosan, hogy mit jelent, illetve hogyan „működik" a magyar Szent Korona.
És azért kell ezen csodálkoznunk, mert még ma is él a közvéleményben - sőt
időnként tudós berkekben is fölmerül - egy olyan elképzelés a Korona
idekerülésével kapcsolatban, hogy pápa küldte. Nos, az egyetlen dolog ami
biztos, az az, hogy háromszáz év alatt nem lehet elfelejteni, mire való a
magyar Szent Korona. Ha tényleg pápa készíttette és küldte volna 1000 körül,
akkor pontosan tudta volna 300 év múlva is az akkori pápa, hogy mire jó és
mire nem jó. Ez el kell, hogy gondolkodtasson bennünket, mert nagyon durván
fogalmazva ez annyit jelent, hogy 1308 és 1310 között rá kellett döbbennie a
pápaságnak arra, hogy nem diszponál a magyar Szent Korona fölött. Ez nagyon
kemény tétel. Becsületére legyen mondva az akkori pápának, V. Kelemennek, ezt
a békát, hogy úgy mondjam, lenyelte. Tehát végül is visszakerült a magyar
Szent Korona, meg is koronázták vele Károly Róbertet, és ettől kezdve
tekintette a nemzet érvényesnek az uralkodását. Hiába készíttette és áldotta
meg a pápa az előző koronát, ez az ország nem úgy működik, hogy egy ilyen
önkényes döntést elfogadhasson.
No most itt természetesen föl lehet tenni a kérdést, hogy ha nem a pápától
származik a Korona szentsége, s ha ő nem is tudja, mitől és miképpen szent a
magyar Szent Korona, akkor honnan adódik ez a szentség? És akkor azt kell
mondani - és ez tényleg kényszerítő következtetés! -, hogy ezek szerint nem a
római egyházon belül fogantatott ez a szentség, tehát minden valószínűség
szerint előbbi keletű, mint ahogy ez az egyház kiterjesztette a hatáskörét a
magyarságra. És ezt nagyon komoly formában kell fölvetni, mert visszájáról is
igaz a példa. Amikor az Anjou-család kihal, az utolsó sarja egy hölgy, Mária
királynő. Apja és elődje, Nagy Lajos, perszonálunióban, vagyis egyszemélyes
uralma alatt egyesítette a lengyel és a magyar királyságot. Így aztán a
lengyel koronát is nálunk őrizték. Mármost a lengyelek úgy döntöttek, hogy
török veszedelem közeledvén, nekik nem kell nő-uralkodó, tehát nem fogadták el
Máriát királyuknak. Erre visszaüzen Mária - vőlegénye, Luxemburgi Zsigmond, a
későbbi Zsigmond császár és király tanácsára -, hogy ne sokat spekuláljanak,
hiszen nálunk van a koronájuk. Magyar észjárás szerint ez teljesen egyértelmű
jelzése annak, hogy tehát a királyságuk is a kezükben van. A lengyelek viszont
enyhén szólva mosolyogtak a dolgon, és visszaírták, hogy: na és?... Tehát
ahogy a pápai udvar részére a század elején - a XIV. századról beszélünk -,
úgy a század végén a lengyelek számára érthetetlen a mi koronánk különleges
státusa. Hogy mi köze lehet egy korona tárgyi mivoltához annak, hogy most
király lesz itt nálunk vagy nem lesz király valaki. A lengyel példa nem egyedi,
az egész európai térségben egyetlenegy országban sem értik, és hozzá kell
tennem, hogy máig sem értik ezt a feladványt, azt, hogy mi fán terem ez a
sajátossága a magyar Szent Koronának. Ez csak azért tragikus - sajnos így kell
fogalmaznom -, mert nálunk az úgynevezett szellemtudományok, tehát a humán
tudományok, kezdettől fogva, mind a mai nappal bezárólag, a mai nap sem
kivétel, szőröstül-bőröstül nyugat-európai orientáltságúak. Nagyon egyszerűen
fogalmazva: akármelyik tudósunknak akármilyen kérdést teszünk fel, a válasz
sztereotip módon nyugat-európai igazodású lesz. Nem tehetnek róla, így
nevelték őket, engem is így neveltek. Ebből nagyon kevesen tudnak kilátni,
illetve befelé látni, a saját értékeink felé, tisztelet a kivételnek, mert
azért van ilyen is.
Ez tehát a második sajátossága a magyar Szent Koronának. A harmadik megint
csak ezzel függ össze, és úgy szól, hogy a mi koronánk nem tárgynak
tételeződik. No, ez már olyan állítás, hogy az ember a fejéhez kap: most akkor
még mi jöhet? Hát ez jön. A magyar Szent Korona nem tárgy. A magyar Szent
Korona személynek tételeződik. Élő minőségnek. Hát ez valóban olyan
feltételezés, amely természettudományos világképbe sehogy sem fér bele. Emiatt
egyetlen természettudóst se rójunk meg, ők meg olyan kiképzést kaptak,
amelyben ennek a mondatnak nincs értelme. Hiszen nincs az a teszt, amelyet ők
az élő minőséggel szemben alkalmaznak, és amelyik kimutathatná, hogy ez élő
minőség. Ez a korona egészen más síkon „él", mint amit jelenleg az élettan
tudománya, illetve annak résztudományai számon tartanak. De él.
Végül a negyedik, megint csak az előbbiekkel összefüggő sajátossága az
ilyen beavató koronáknak az, hogy ábrázolhatatlanok. Tehát egyfajta tabu veszi
körül őket. Ez a körülmény elég sok fejtörést okozott a kutatóknak, hiszen
például a Képes Krónika tele van királykoronázás-jelenetekkel, beleértve az
Árpád-kori koronázásokat is, de sehol még csak utalásszerűen sem jelenik meg
ez a korona-alak. Hanem mindenütt egy egészen sztereotip forma jelenik meg,
ahogyan mint gyerekek rajzoltuk annak idején, vagy rajzolják ma is a gyerekek
a koronát, egy ilyen kis tüskés abroncs formájában. Ebből már majdnem
karikatúraszerűen egy olyan következtetést is levonhatok - egyébként van olyan
tudós, aki ezt ki is mondta, le is írta -, hogy miután ennek a koronának az
első hiteles ábrázolása a XV. század elején jelenik meg, azelőtt nem is ez
volt a magyar Szent Korona. Hogy mennyire veszélyes dolog nem ismerni ennek a
koronának a „működési" sajátosságait, éppen az ilyenfajta következtetések
mutatják. Teljesen vadul „elment a víz alá" a következtetés, hiszen azon az
útvonalon, amelyen ez a tudósunk elindult - a nevét most nem árulom el, mert
ez tényleg elég vad dolog volt, márpedig amúgy jó szakemberről van szó -,
egyszerűen nem tud máshová kilyukadni, végül is a maga módján teljesen
következetes gondolatmenet volt ez.
Mindenesetre tény, hogy az első abszolút hiteles ábrázolása annak a
koronának, amelyet ma a Magyar Nemzeti Múzeumban lehet látni, egy külföldi
krónikában jelent meg, mégpedig a Fugger család müncheni krónikájában. Abban
az időben, amikor a korona kényszerű módon az országon kívül tartózkodott,
hiszen az első Habsburg uralkodónknak, Albertnek az özvegye, biztosítandó
magának, illetve gyermekének, akit még akkor a pocakjában hordott, a trónt,
már tanulva Károly Róbert esetéből, 1440-ben példátlan arcátlansággal ellopta
a Koronát. A nemzet erre nem volt felkészülve. Hogy ekkora galádságot
elkövessenek ellene, hogy saját törvényes királyának az özvegye teljesen
útszéli módon ellopassa a koronánkat. Ennek a nemzetnek, azt hiszem, még
nagyon sokat kell tanulni, mert még mindig jóhiszemű, de ekkora galádság a
történelme folyamán azért kevés érte. Beleértve a legutóbbi időket is,
természetesen. Hogy ez a Fugger bankárcsalád milyen szerepet játszott a magyar
történelemben, az külön téma. Lényeg az, hogy náluk a koronánknak nagyon szép,
precíz ábrázolása maradt fönn, s nem kétséges, hogy a mi koronánké, hiszen a
hozzá tartozó szöveg is fönnmaradt.
A magyar Szent Korona ábrázolása a Fugger-Krónikában (München, Bayerische Staatsbibliothek)
Lássuk most már, mik is a hatástényezői ennek a koronának! Eddig csupa olyan sajátossággal ismerkedtünk meg, amelyek csak részben mint beavató koronának, részben pedig mint magyar koronának a sajátosságai voltak. Itt megint érdemes elővenni a német-római császári koronát, összevetésül. Hiszen egy pártatlan, nemzetek fölötti megítélésben ez a két korona eléggé közel áll egymáshoz értékét tekintve, és a régiségét tekintve is. Elég azonban egyetlen pillantás a két tárgyra, hogy észrevegyük a döntő különbséget is. A német-római császári korona a maga hatásának döntő hányadát az arany és a drágakő révén fejti ki, olyannyira, hogy a velünk szembeforduló és a pontos oldalnézetből látható részein nincs is zománckép. Összesen négy zománckép van rajta, az átvezető tagozatokon. A magyar Szent Koronán, mint ismeretes, összesen 19 figurális zománckép van, s ezen túl még négy-négy úgynevezett azsúr vagy „plicque a jour", tehát áttetsző, színes üvegablak hatású zománc, a pártázat Krisztus-képének két oldalán. Ez pedig azt jelenti, hogy nagyságrendi a különbség, ezt így kell nevezni, hiszen az egyik, a német-római képrend az 1-es nagyságrendben, a másik, a miénk a 10-es nagyságrendben fogalmazódik. Ugyanakkor, ha a magyar Szent Koronára ránézünk, az első lenyűgöző - mert ez valóban lenyűgöző - hatás, ez nem kétséges, a zománcképekből árad. Mármost ha egy koronán 19 figurális zománckép van, akkor ezt nem lehet másként fogalmazni, mint úgy, hogy van egy képi programja. Ehhez képest ezt a képi programot nem nagyon vallatják. Van képi programja a német-római császári koronának is, annak mind a négy képe kifejezetten ószövetségi témájú. Ezt nem árt tudni. Ha sorba rendezzük őket, az ószövetségbeli föllépéseik szerint, akkor először Dávidot kell megemlítenünk, utána Salamont, azután a „Kerubok között trónolót". Ez utóbbi nem tévesztendő össze a Pantokrátor Krisztussal, tehát ez nem újszövetségi, hanem kifejezetten ószövetségi téma, és arra utal a felirata is: „általam uralkodnak a királyok". Ez egy ószövetségi idézet. És végül: Ézsaiás próféta Hiszkia király előtt. Ha megkérdeznénk egy mai átlag német honpolgárt, hogy ki volt az a Hiszkia, alig hiszem, hogy kapásból vágná. Ennek a képnek ószövetségi környezetben van jelentése, és csak azon keresztül jön át, mondjuk, egy keresztény császárságba. Ezzel szemben a mi Szent Koronánkon egyetlenegy ószövetségi témájú kép sincs. Ez megint eléggé föltűnő, hiszen ha összevetjük ezt a két koronát, akkor 19 képmás között talán lehetett volna helyet szorítani Izrael egyik-másik prófétájának vagy királyának is. Mindenesetre a kifejezett, tehát a feliratokban közvetlenül kifejeződő névazonosítás azt mutatja, hogy nálunk nem szerepel ószövetségi személy a koronán. Ezeken a „kemény tényeken" el lehet gondolkozni, nyilvánvalóan érdemes is elgondolkozni. Hadd tegyem hozzá mindehhez, hogy a német-római császári korona négy zománcképére egy teljes könyv íródott, a szent római birodalom koronájának a teológiájáról. (Reinhart Staats, 1976.) A magyar Szent Korona 19 képének teológiájáról egyelőre nincs semminemű kiadvány. Holott ha valamiről, akkor erről nagyon is lehetne értekezni.
A magyar Szent Korona és a német-római császárok birodalmi koronája (az utóbbi a bécsi Schatzkammerben)
A következő tételünk - most már igazán nem lehet elkerülni -: nézzük meg, kik is szerepelnek ezen a koronán. Ez megint olyan dolog, hogy ha körbekérdeznék... Jó, most már tudjuk, hogy sokat ér, meg tudjuk, hogy nagyon szép, mint műalkotás, meg büszkék is vagyunk rá - de hát végül is mi van ezen a koronán? Kiket ábrázolnak a Koronán lévő zománcképek? Tartok tőle, hogy még hivatásos művészettörténészek között is sokan zavarba jönnének. Itt kezdődött tulajdonképpen az én ismerkedésem is a magyar Szent Koronával, hogy elkezdtem szégyellni magam, mikor hazajött a Korona 1978-ban, hogy nem tudom, kik vannak rajta. Szerencsémre, az első szakkönyv, amelyet akkor kézbe vettem, tévesen közölte a rájuk vonatkozó adatokat. Ezért aztán elindítottam egy alaposabb nyomozást, ami egészen meglepő eredményekre vezetett. Mielőtt azonban ezeknek az eredményeknek a taglalásába belebocsátkoznánk néhány szót a Koronának, mint egyfajta centrális építménynek a szerkezeti rendjéről. Sok olyan középületünk van, amelynek a csúcsán régen ott díszelgett a Korona kőbe faragott mása. A készítők ilyenkor rendre beleestek abba a hibába, hogy a korona alsó részén, amit abroncsnak nevezünk, szimmetrikusan rendezték el a pártázatot. Tehát nem csak előre tették, ahogyan ez az eredeti koronán látható, hanem hátul is megismételték, holott hátul nincs ilyen a Koronán. Hátul mindössze egyetlen párta-elem szerepel, erről még külön is fogunk beszélni. Tehát nagyon szép, beszédes aszimmetria érvényesül a koronánkban: ami a nézők felé, tehát az alattvalók felé fordul, az a rész tagoltabb, kibontottabb programot tartalmaz, hátul pedig egyöntetűbb a program megfogalmazása, ott 9-9 gyöngy sorakozik az abroncs felső peremén, és közöttük középen egyetlen pártaelem helyezkedik el.
A magyar Szent Korona oldalnézeti képe jól mutatja az aszimmetrikus elrendezést (Csomor 1986. nyomán)
A korona felső részét keresztpántok néven szoktuk
emlegetni, hiszen egymáshoz képest keresztbe tett két pántról van szó.
Mindegyik pánt-szakaszon 2-2 apostolkép látható, összesen tehát 8 apostol képe
helyezkedik el a felső Korona-részen. Na most itt már, gondolom, egész sereg
kérdés megfogalmazódott az olvasókban, és ezekre én most sorjában ki is térnék.
Az első kérdés mindjárt úgy szól, hogy miért nem nevezem az egyik részt külön
görög koronának vagy Corona Grecának, ugye, ez az alsó rész lenne; és miért
nem nevezem a másik részt, a felsőt, Corona Latinának vagy latin koronának,
holott a szakirodalomban és a sajtóban, a napi sajtóban is, rendszeresen így
találkozunk velük. Hát erre nagyon egyszerű a válasz. Azért, mert semmiféle,
se konkrét, se áttételes bizonyítékunk nincs arra, hogy ez a két rész valaha
is külön-külön, önállóan funkcionált volna. Bármennyire hihetetlennek hangzik,
ez tényleg így van. Itt csupán egy feltételezésről van szó, amely kb. kétszáz
éve tartja magát a koronakutatás hivatalos vonulatában, de ez nem tény, hanem
feltételezés, és ezt ilyenként is kell tiszteletben tartani vagy elvetni. Ez
azt jelenti, hogy alaposabban meg kell vizsgálnunk: ha valaki a két részt
külön koronának minősíti, akkor milyen alapon teszi ezt? Hiszen akik ilyet
állítanak, azok nem feltétlenül rossz szándékú, és főleg nem buta emberek,
ellenkezőleg, általában tudományos kutatók, nagyon jól kvalifikált szakemberek.
Ha ők azt mondják, hogy ez görög korona, az meg latin korona , annak kell
legyen valami alapja. Minthogy koronánk esetében a legfontosabb hatástényező,
mint láttuk, a zománcképek „beszédje", legcélszerűbb ebből kiindulni. (Egyébként
a „két-korona"-elmélet hívei is ebből indulnak ki.)
Négy pontban foglalható össze, miben különbözik a felső és az alsó
korona-rész, bár ezt a hivatalos koronakutatás sohasem foglalta össze így. Az
első lényeges különbség, ami egyszersmind talán a legfeltűnőbb, a képek
feliratában mutatkozik. Az alsó részen görög feliratokat látunk. Görögül
hangzanak és görög betűkkel íródtak. Mit jelent az, hogy görögül hangzanak?
Azt, hogy a nevek végződése rendre „-osz" - például Georgiosz, Damianosz -, ez
pedig tipikusan görög végződés. A felső korona-részen ezzel szemben latin
betűkkel és latinos hangzással találkozunk, például Paulus, Petrus. Tehát ez a
kettősség kétségtelenül fennáll! Ebből a hivatalos vonal, 1790 óta - hogy
miért azóta, arra lehet, hogy még egyszer vissza fogunk térni! -, egyöntetűen
azt a következtetést vonja le, hogy hát azért mert alsó rész - kezdjük most
ezzel - görög műhelyben készült, ahol görög nyelven beszéltek, az 1000 körüli
időszakban. (Ezt a „körüli" időszakot azért vegyük legalább 2-300 éves
intervallumnak mert egyelőre nem tudunk pontosabbat mondani. Mindenesetre
ekkor Bizáncban beszélték hivatalos nyelvként a görögöt.) Tehát a konklúzió:
Bizáncban készült a magyar Szent Korona alsó része. A felső rész pedig valahol
Nyugat-Európában, mert ott viszont latin volt a hivatalos nyelv. Tehát
egyikében a Római Birodalom azon utódállamainak, amelyek Nyugaton szerveződtek.
Föl sem merül, hogy ennek a két nyelvnek más szerepe, illetve másfajta
indokoltsága is lehet.
1984-ben azután az Életünk c. folyóiratban - ez Vas megyei
irodalmi-művészeti folyóirat - egy Kovács József nevű egyháztörténész (ma
Oszkón plébános) felhívta a figyelmet arra a körülményre, hogy a görög és
latin nyelv együttes használata a mai napig eleven gyakorlat a római katolikus
egyházban, mégpedig éppen a legszentebb aktusoknál, a papszentelésnél és a
templomszentelésnél. Mind a két esetben mind a két nyelvet kötelező használni.
Papszentelésnél például minden fontos szöveget mind a két nyelven végig kell
mondani, hacsak a legutóbbi időben nem módosítottak ezen a gyakorlaton. (Ezt
mindig hozzá kell tenni, mert ebben a vonatkozásban azért vannak
módosítgatások a második vatikáni zsinat óta.) És Kovács József azt is leírja
kitűnő tanulmányában, hogy ezek a mozzanatok nem véletlenül kerülnek bele a
szentelések szertartásaiba, hiszen itt a latin a Római Birodalom nyelveként,
vagy valamely római-utód nyugat-európai keresztény ország nyelveként kerül ide,
mint ahogy a görög sem a bizánci birodalomra való visszaemlékezésként. Hanem
ezek liturgikus nyelvek. Ez azt jelenti, hogy itt a görög a bölcsesség nyelve,
a latin pedig a hatalom nyelve. A hatalom ilyenkor természetesen
egy-forrásúnak értelmeződik azaz felülről adatik, nem pedig könyökkel
harcolódik ki, mint a jelenkorban, a jelenlegi államalakulatok esetében.
Tisztán kell látnunk, hogy ez a két tényező, a bölcsesség és a hatalom
hierarchikus, nem pedig demokratikus kapcsolatban áll egymással. Ez azt
jelenti, hogy nem lehet a sorrendjüket megcserélni, az alá-fölé rendeltség
kettőjük között teljes mértékben megszabott. Csak egy bizonyos határig
érvényesülhet a bölcsesség, mint legfontosabb erény: abban az esetben, ha
ember és ember közötti érintkezésekben kell döntenie az uralkodónak. Ha ezt
meghaladó szintű a döntés, például életet kell adnia vagy életet kell
megvonnia, akkor az erre feljogosító hatalom már csak fölülről nyerhető. Az
életadás, ha kegyelmet gyakorol a király illetve az élet elvétele, hogyha a
kegyelmet megvonja, ezek a kiváltságok nem adódhatnak embertől. Ilyesmi
nyilvánvalóan csak fölülről adódhat, és ez a középkorban teljesen magától
értetődő ténynek számított. Mindezek ismeretében most már elmondhatjuk: az,
hogy a magyar Szent Koronán fölül latin nyelvűek a feliratok, alul pedig görög
nyelvűek, egyértelműen jelzi, hogy az alkalmazott nyelvek hierarchikus
elrendeződése, egymásra épülése kozmikus és egyszersmind üdvtörténeti rendet
tükröz.
A következő és ennél valamivel súlyosabb kérdés az, hogy vajon a másik
három különbözőség ezzel az elsővel összhangban van-e, vagy ettől teljesen
független, véletlenszerű. Mert ha véletlenszerű és nincs összhangban ezzel az
első, alapvető kettősséggel, azt kell mondjuk, tényleg lehet, hogy véletlenül
állt így össze a koronánk, az egyik részét az egyik helyen és egyik időpontban
készítették, a másikat a másik helyen és időpontban. De azt máris
előrebocsáthatom, hogy bizony nagyon szoros az összefüggés a négyféle
kettősség között.
A második ilyen kettősség ugyanis abban ragadható meg, hogy az alsó
korona-részen valamennyi szentnek csak a fél alakja látható, a felső részen
viszont csakis teljes alakos képeket látunk. Tehát az apostol alakok
valamennyien tetőtől talpig ábrázolódnak. Mármost itt kezdhetnénk fölfigyelni
arra, hogy azért ez nem egészen ilyen tiszta ügy, hiszen az elülső pártázat
középső elemében
a Pantokrátornak nevezett - a világmindenségen uralkodó,
hogyha le akarom fordítani ezt a szót - Krisztus teljes alakban szerepel,
jóllehet szigorúan az alsó korona-részhez tartozik. Ugyanabból az anyagból is
van kivágva a párta-eleme, ezt a legutóbbi ötvösvizsgálatok, Papp László és
Péri József vizsgálatai derítették ki. Ami azt jelenti, hogy nem általános
érvényű ez a második típusú kettősség, hanem van egy átkötő személyiség, ez
pedig Krisztus személyisége, aki a felső rendet lehozza a földi világba, de
attól még megőrzi a fenti világhoz való tartozás arányrendjét. Tehát a teljes
alsó testével együtt szerepel.
Mármost vajon mi köze lehet mindennek, illetve van-e egyáltalán köze ahhoz,
hogy a felső korona-rész a hatalom szférája, amely felülről adatik, az alsó
rész pedig a bölcsesség szférája, amely viszont ember-ember közötti
kapcsolatok igazgatására képesít? Hát természetesen. Akárhová keltezzük a
Koronát, a képi program kialakítása mindenképp a középkor derekára fog esni.
Ebben az időben - és nálunk a népművészetben a mai napig - alapvető szabály,
hogy az emberi testen belül három szint van, három egymástól nagyon
határozottan megkülönböztetett „emelet". A nyakvonallal és az övvonallal
választódik el egymástól ez a három réteg. Ami a nyakvonalon felül van, az a
szellemiség szférája, a szellemiség birodalma. Ami a nyakvonal és az övvonal
közé esik, az a lelkiség birodalma, és ami az övvonal alatt van, az a
testiségé. (A kéz általában a lelkiség szférájában mozog.) Ez a hétköznapi
életben azt jelenti, hogy a középső szint a lelkesedésnek, tehát az érzelem, a
hangulat, esetleg még az indulat megnyilatkozásának a birodalma. A felső
emelet az értelemé, a földszint pedig a testiségé, az ösztönvilágé. Ez egy
példásan tiszta rendszer, külön tanulni sem kell, egyszerűen rá lehet ismerni.
Na most ez azt jelenti, hogyha valakit csak derékig ábrázolnak, ott valami
gond van a testiséggel. A középkorból ismerünk olyan ábrázolásokat, amelyek
egyetemi hallgatókat figyelmeztetnek rá, a klasszikus ókorból vett példákkal,
és ezt rajzon meg is jelenítik - nagyon ötletes, szellemes rajzok ezek -, hogy
tanulhatsz te, fiam amennyi beléd fér, évtizedekig is, ha kell, elnyerheted a
legmagasabb tudományos minősítést, a test kísértéseivel szemben akkor is
fölvértezetlen maradsz. Soha olyan oktondi ki nem jött az egyetemi padsorokból,
aki ezzel tisztában ne lett volna, hacsak nem volt nagyon buta. (Nota bene:
akkor is működött a kontraszelekció, ha talán nem is olyan eredményesen, mint
ma!) Mindenesetre óva intették a nebulókat: nehogy azt higgyék, hogy a
megtanulhatón túl többet is tud adni az egyetem. Akármit híresztel magáról,
nem teljes tudást ad, hanem csak jólértesültséget, ez pedig két merőben
különböző dolog.
Mármost ez azt jelenti, hogy ahol a görög nyelv használatához kötött
bölcsesség a legfőbb erény, ott a test még veszélyek forrása. Ezért nem
kerülhet ábrázolásra. Fölül, egy megtisztult világban, a test már nem
veszélyek forrása, nyugodtan ábrázolható. De ha közelebbről megnézzük ezeket
az apostol-ábrázolásokat, kiderül, hogy nincs is övük. Itt már nincs külön
testiség és lelkiség. Ez már az átlelkesített test, a feltámadott test
megjelenítése.
Ha a második szempontot ellenőrizni akarjuk - és hát nem árt majd
ellenőrizni minden egyes szempontunkat -, akkor célszerű megnézni azokat a
felső koronarészen látható apostolképeket, amelyeket a pártázat egy-egy eleme
félig vagy egészen eltakar. Két ilyen kép van. Az egyik a hátulsó részen, ezt
ma Dukász Mihály császár zománcképe takarja el, pontosan a nyakvonaláig.
Amennyiben az előbbi feltételezésünk helyes - hiszen itt
végig feltételezésekről van szó, ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni! -, ennek
az apostolnak valami vétsége kell legyen, amit szűretlenül nem lehet beengedni
az emberlakta világba, és ez a testiségével függ össze. Hiszen ezt takarják
el, a szellemiségével minden rendben van. Az elülső részen lévő Pantokrátor
Krisztus-kép pedig teljes egészében eltakar egy másik apostolt. No most így ez
tűnhet véletlenszerű szerelési hibának is, így is szokták magyarázni. A
hivatalos vonalban erre mind megvan a magyarázat: eredetileg itt két különálló
korona volt, az egyesítést sebtiben, ügyetlenül csinálták, így eltakarták az
egyikkel a másikat. Persze, hát ez a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb magyarázat.
Én nem azt mondom, hogy az ilyenfajta okfejtések logikátlanok, hanem azt
mondom, hogy szűklátókörűek. Erre alkalmazhatjuk a bibliai passzust: legyen
neked a te hited szerint! Ez a tudós generáció nem is érdemel többet. Mert
neki ez elég is, boldog is vele, legyen is boldog. Én azt hiszem, hogy ez nem
hat dehonesztálónak, de akár annak hat, akár nem, ezt egyszer ki kell mondani.
A hátulsó apostolkép, most már elárulhatom, Tamás apostolt ábrázolja, és
gondolom, ezek után leesnek a tantuszok is, hiszen pontosan Tamás az az
apostol, aki érzéki típusú bizonyítékot kért valamire, ami érzékfölötti.
Tudniillik a feltámadás tényére. Ha ez a tulajdonsága szűretlenül kerül be az
emberi társadalomba, abból nagyon nagy bajok fakadnak. Ezeket a bajokat ma már
a szagukról ismerjük, hiszen velük van tele az életünk. Az elülső részen pedig
Szent Bertalan az az apostol, akit teljes egészében eltakar az előtte lévő
Pantokrátor-kép, és itt megint meg lehet kérdezni, vajon mi volt az a vétség,
amit viszont teljes egészében ki kell szűrni az emberi társadalomból. Tehát a
szellemi szinten is. Ennek nagyon komoly vétségnek kellett lenni, hát az is
volt. János evangéliuma írja le, mindjárt az elején, ahol elhívják az
apostolokat, hogy az egyik társa szólt ennek az ott éppen Náthánáel néven
szereplő Bertalannak, hogy hát gyere el, hiszen itt a betegek gyógyulnak,
halottak támadnak fel, tehát eljött a Messiás. No most, ha ezt Tamás hallaná,
akkor mit mondana? Azt mondaná, hogy hiszem majd, ha látom. Tehát neki egy
érzéki tapasztalás kellett ahhoz, hogy a hite működésbe lépjen. De itt
Bertalanról van szó, Bertalannak nem elég az érzéki tapasztalás. Egyáltalán
nem is igényli az érzéki tapasztalást, hanem olyan értelmű választ ad, hogy
Galileából nem jöhet Messiás. Tehát ő jobban tud, őneki van egy készen kapott
tudásanyaga, és ezek után támadhatnak föl a halottak, gyógyulhatnak a betegek,
őt ez abszolúte nem érdekli. Szeretném, ha észrevennénk, hogy ma ez a
legnagyobb veszély. Ha ez szűretlenül érkezik be az emberi társadalomba, akkor
jönnek a vörös könyvek, amelyeknek a nevében milliókat lehet kiirtani. De nem
kell feltétlenül a mából venni a példát. Visszamehetünk nyugodtan fél
évezredet és akkor egy szép fekete könyv tűnik a szemünkbe, címlapján arany
kereszttel, átmegy vele valaki az óceánon, és kiirtat a nevében fél földrészt.
És mind a kettő dolgozik ma is: a vörös könyv is és ez a fekete is. Tehát
nagyon kell vigyázni, mert amiket mi véletlenszerű elbarkácsolásnak tekintünk
a Koronán, azok a mozzanatok nagyon komoly üzeneteket hordozhatnak, már annak,
akinek az ilyenek valók. Aki lezárja a dolgot, azzal, hogy meg se nézem, meg
se vizsgálom, az pontosan a Szent Bertalan-effektusba csöppen bele: ő jobban
tudja, hogy az alsó korona-részen azért mellkép a mellkép, mert ott és akkor,
Bizáncban, a császári ötvösműhelyben éppen olyat lehetett kapni, fölül meg
azért egész alakos az egész alakos, mert ezt Nyugat-Európában így csinálták
szériában. Tehát megoldja a kérdést anélkül, hogy a felszínénél tovább jutott
volna. Az ilyenekkel nem lehet vitatkozni, de nem is szabad vitatkozni, mert
nekik most eddig terjed a tájékozódásuk. Itt tartanak. Lehetnek ők ettől
nagyon becsületesek, nagyon értelmesek, nagyon tisztességesek. Majd ha eljön
az ideje, akkor ők is elgondolkodnak a mélyebben fekvő dolgokon.
A harmadik különbség a két korona-rész között a zománctechnikában
mutatkozik. Az alsó részen egy tepsiszerű mélyedésbe kerül bele az emberalak,
ezen a tepsin belül rekeszeket alakítanak ki, aranyszalagocskákkal választják
el egymástól az egyes színeket, a háttér pedig a feliratoktól eltekintve
amelyek szintén zománcozottak maga a hordozó aranylemez. A felső korona-részen
viszont, az apostol-ábrázolásoknál, végig az úgynevezett telizománc technikát
alkalmazzák. Itt nemcsak a figura és a felirat zománcozott, hanem a háttér is.
Sőt nagyon érdekes motívumok vannak ott, amelyekkel sajnálatos módon
egyáltalán nem foglalkoznak a diplomás korona-kutatók. Holott a felső
korona-részen a teljes zománcozott felületnek körülbelül a fele a hátterekre
esik. Tehát az az üzenet, amely bennük rejlik, semmiképpen sem elhanyagolható.
Ahogyan az előző, a kettes pontnál az elülső-alsó Pantokrátor volt a
kivétel, a maga egész alakos megmintázásával, úgy a harmadik tételnél a felső
Pantokrátor a kivétel.
Itt telizománcot kellene találnunk ehelyett azonban azt
találjuk, hogy a hordozó aranyalap végig megmutatkozik a háttérben, mintha
csak az alsó korona-részen járnánk. Mit jelent a pantokrátori cím - azon túl,
hogy Világbíró, vagy a Világmindenségen Uralkodó -, attól függően, hogy az
alsó vagy a felső emeleten jelenik meg? Az alsó részen testi mivoltában tűnik
elénk, a felső részen emberi szem számára láthatatlanul van jelen, hiszen a
királyt senki sem kérheti meg arra, hogy ugyan már hajtsa le a fejét hadd
nézzem meg, mi van a búbján. Tehát az eredeti jogrend szerint teljes
lehetetlenség, hogy hétköznapi ember közvetlenül megtapasztalja mi van a
Korona tetején. Ezt két személy tudhatja csupán (a koronaőrökön kívül, akikről
később még lesz szó!), és ezek közül egyik sem a király. Az egyik a világi
hierarchia csúcsán álló személy, a nádorispán, aki a koronázási szertartás
alkalmával párnán viszi a koronát. Ilyenkor, ha éppen kedve telik benne, hogy
nézegesse, megnézheti. A másik pedig az egyházi hierarchia feje, az esztergomi
érsek, mert hivatalosan és szabályszerűen csakis ő koronázhat. Tehát ő a
koronázás aktusában ugyancsak megnézheti. De hát ő nyilvánvalóan tudja is mi
van rajta. Mindenesetre a kétféle Pantokrátor együttes jelenléte a koronán ez
az egyik legsúlyosabb vádpont a Korona úgymond barkács-jellege témakörében.
Elég lett volna egy is - ezt kb. így fogalmazza meg a jellegzetesen mai
észjárású művészettörténész, történész vagy régész kolléga. A másik ilyen vád
direkt megfogalmazásban is úgy hangzik, ahogy az imént idéztem, hogy
tudniillik minek kellett egy ilyen fontos képet, mint egy Pantokrátor, olyan
helyre tenni, ahol nem is lehet látni. Ez az okoskodás nyilván teljesen
érthető és logikus egy mai észjárású ember számára. Csak egyet ne felejtsünk
el. Ugyanaz az egyháztörténész, Kovács József, ugyanabban a cikkében nagyon
szépen levezette már, hogy itt kétféle kifejeződési módjáról van szó a teremtő
erőnek. Alul a föld felé közvetített emberszabású , a Fiúban testet öltött
teremtő erő jelenik meg amire egyértelműen utal a mellette lévő két névjel, az
IC és az XC. Fölül pedig a Nap és a Hold, a nappal és az éjszaka, a világosság
és a sötétség jelei között jelenik meg a Pantokrátor, nincs névfelirata, ami
egyértelműen arra utal, hogy itt az első gesztusában megjelenített teremtő erő
vagyis az atyai tulajdonságrendszer jelenik meg. Most arra lehet rákérdezni,
hogy ugyan már, hát akkor miért nem a teremtő Atyát ábrázolták, miért ugyanaz
a figura jelenik meg fönt is, lent is? Nos, nem árt, ha tudjuk, hogy az Atya,
mint olyan, ábrázolhatatlan. Csak a reneszánsz, de különösen az
ellenreformációs barokk vezette be azt az eléggé sete-suta gyakorlatot, hogy
ha hosszú szakállú ősz embert látok, az az Atya, ha rövidebb és fekete
szakállút, az a Fiú, és a kettőt külön is lehet ábrázolni, sőt az Atyát a
Fiútól függetlenül is. Hát ezt a gyakorlatot nem akarom itt minősíteni...
Mindenesetre a középkorban ilyesmiről szó sincs. Hanem az a tétel érvényesül,
hogy az Atya a földi világ számára a Fiúban jelenti ki magát. Ez pedig azt
jelenti, hogy ha valaki mégis kíváncsi, és azt mondja: én azért is megnézem,
milyen az Atya, akkor az, ahogy mondani szoktuk, arcára zuhan, ugyanis az
Atyát is a Fiú képében láthatja csak, emberi szem nem tudja a Teremtőt a maga
sűrített mivoltában fölfogni. Ez annyira közhelyes dolog, hogy azon kell
csodálkoznunk, miért nem lehet mindjárt első látásra-hallásra megérteni.
Mindebből viszont, amit eddig elmondtam, az is kitűnik, hogy ahol a
legmagasabb pontra érünk, ott nem szűnik meg a személyesség. Ugyanis amit itt
technikai fogás és azon belül mutatkozó kettősség címen kapunk az korántsem
csak technikai fogás. Itt arról van szó, hogy az individuális megjelenés, az,
hogy én a környezetemtől élesen elválok, ez csak a földi életre jellemző.
Ehhez földre kell születni. Amikor még csak útban vagyok a teremtő központtól
lefelé, a föld felé, vagy visszaútban vagyok, akkor ez a fajta kötöttségem
megszűnt. Nem individuális létem van, hanem egyetemes létem van, és ott, abban
a közegben, egy kozmikus fényjátékban én egyetlen komponens, egyetlen
összetevő vagyok csupán. De ugyanazokból az alapelemekből épülök föl, mint a
környezetem. Nincs individuum abban az értelemben, ahogy a földi, hétköznapi
létben találkozunk vele. Amint azonban a legmagasabb szintre érek, a kétféle
lehetőségnek a szintézisét kapom. Ez az, amit a mai, túlracionalizált világban
olyan nehezen értünk meg: hogy’ lehet az, hogy az Isten egyszerre végtelen és
személyes? Itt megáll az ész! Ha személyes - így okoskodunk -, akkor nem lehet
végtelen. Ha végtelen, nem lehet személyes. Nos, ha ennyire okos az érvelő,
hát akkor legyen neki az ő hite szerint. Mindenesetre ez a képzetkör, amelyik
a magyar Szent Koronában kifejeződik, nem a mi formállogikai alapon konstruált
várakozásainkkal, hanem a középkor felfogásával van szinkronban, amely szerint
bizony egyszerre személyes és végtelen természetű az Isten. Ha nem lenne
személyes, nem lehetne közvetlen kapcsolatot teremteni vele, olyan
tulajdonságai révén, amelyek bennünk is megvannak. Mármost ez nem teológia óra
- és én igencsak botcsinálta teológus is lennék -, de hát bizonyos hittételek
itt megfogalmazódnak, és viszont vak sem vagyok, tehát ezeket észre kell
vennem.
Mint ahogy azt is észre kell vennünk, hogy ez a három eddigi tételünk
végeredményben nem három tétel volt, hanem ugyanazon tételnek háromféle
vetülete. Más szóval: nem egymástól független ez a háromféle különbözőség,
hanem ugyanazt mondja el háromféle módon, mégis egymással összhangzatosan. És
akkor még nem is beszéltem a negyedikröl.
A negyedik féle kettösség pedig éppen az, amelyet legörömestebb s talán
leghamarabb észrevesznek a laikusok. Azt tudniillik, hogy az alsó
korona-részen a látványhűség sokkal közelebb áll a hétköznapi
tapasztalatunkhoz mint a felső részen. Tehát látványhű ábrázolást látunk alul,
egészen odáig, hogy még a pszichológiai finomságok is ábrázolódnak, fönt pedig
egy elvont emberkép fogalmazódik meg. Na most ezt már magyaráznom sem kell,
gondolom, hiszen ez a fajta kettősség a fenti, 2-es számú tételünkből
egyenesen következik. Itt ugyanis nem arról az apostoli tulajdonságról van szó,
amelyik úgy jelentkezett, hogy az apostol éppen a Genezáreti-tó partján
taposta a homokot. Az a hétköznapi, földi élete volt. De azt már a bibliai
szöveg is hangsúlyozza - maga Jézus mondja az apostoloknak! -, hogy „ti nem
ebből a világból valók vagytok". Ez az a létforma, amelyben közvetíteni lehet
a teremtés forrásától lefelé, az emberi élet színtere felé.
Aki ezek után is úgy gondolja, hogy az említett négyféle különbség
mégiscsak azzal magyarázható, hogy az egyik korona-rész ekkor és ekkor, itt és
itt készült, a másik meg egy másik helyen, más időpontban, annak tényleg
legyen az ő hite szerin. Én nem mondom, hogy nincs igaza, de azt hiszem, hogy
messze-messze nem ez a leglényegesebb tétel Korona-ügyben. Itt az üzenet a
leglényegesebb tétel, és ezt a koronát mi már csak így, a maga definíciószerű
kettősségében ismerjük. Mint említettem, sem áttételes, sem közvetlen utalás
nincs arra, hogy valaha is két különálló egységként, egymástól függetlenül
működött volna. Először 1790-ben merült föl ilyen ötlet. Egy orvosprofesszor,
és itt minden szó fontos, egy orvosprofesszor - Weszprémi Istvánnak hívják -
leolvassa az alsó korona-rész feliratait. (Pontosabban: nem ő maga olvassa le,
hanem egy megnevezhetetlen barája, de ez nem tartozik szorosan a témánkhoz.)
És megdöbbenve tapasztalja, hogy ott egy névvel jelölt, de évei szerint is
ismert bizánci császárt talál, VII. Dukász Mihály személyében (uralkodott
1071-től 1078-ig),
alatta pedig két olyan kép van, amelyet szintén azonostani
tud egy társ-császárral, Konsztantinosszal, illetve Gézával, a mi I. Géza
királyunkkal, aki kortársa volt ennek a bizonyos Dukász Mihálynak.
Itt a gondolattmenetünk egy kicsit eltávolodik majd magától a Koronába
rejtett üzenettől. Egy kicsit, de nem nagyon. Ugyanis: az első gondolat, ami
fölmerül az emberben, amikor ezeket hallja, az az, hogy 1790 előtt szó sem
esik Dukász Mihályról a koronánkkal kapcsolatban. 1613-ban viszont egy
koronaőr, aki hivatalból kellett hogy lássa, sőt minden koronázás előtt és
után szögről-szögre megvizsgálja a Koronát, tehát tulajdonképpen az egyetlen
olyan polgári személyiség, aki hitelesen tanusíthatta, mi van a Koronán vagy
mi nincs, ez a koronaőr, akit Révay Péternek hívtak, leírta, hogy ekkor mi
látható a Koronán elöl és hátul. Gondolom, meglepően fog hangzani - pedig ezt
a tényt nagyon régóta ismerik a művészettörténészek, a történészek és a
régészek -, itt nem Dukász Mihályt írja le, bár félreérthetetlenül megmondja,
hogy ki látható a hátsó oromzti elemben. Szűz Mária képe van ott. Tehát elöl a
Pantokrátor Krisztus képe, hátul pedig 1613-ban Szűz Mária képe. Azt hiszem,
ez a tény nem nagyon szivárgott be a köztudatba, bár újabban már akadnak, akik
tudomást vesznek róla, sőt komolyan is veszik. Mindenesetre az a zománckép,
amelyik ma a helyén van, teljes magasságának 26 %-ával túlnyúlik az eredeti
foglalaton. Azon az eredeti foglalaton, amelyik megvan ma is mögötte. Miután
ilyen módon - merthogy ennyivel nagyobb - nem lehet beletenni a Dukász-képet a
foglalatba, kénytelenek voltak szegeccsel a foglalat elé rögzíteni. Na most
egy olyan koronán, amelynek a készítői mesterfokon tudják, hogyan kell
foglalni - egyáltalán, szokjunk hozzá, hogy mesterfokon vannak megoldva a
dolgok a Koronán, ami elsősorban a zománcokra vonatkozik, de egyébként is! -,
ott ilyen barbárságot tényleg nem csinálnak, de nincs is ok rá. Magyarul: volt
valami ebben a fogllatban, csak azt egy adott pillanatban kivették belőle és
miután az, amit a helyébe akartak tenni, nem fért bele, kénytelenek voltak
szegeccsel eléje rögzíteni. A szegecs nem fogta meg, úgyhogy végül is az, ami
ma tartja, nem a szegecs de nem is az a másik szegecspár, amelyet valamikor
megpróbáltak fölül beleerőltetni. Ferenc József koronázása előtt, 1867-ben
lágyforrasszal, szaknyelven szólva „cinezéssel" rögzítették a Dukász-lemezt az
alatta lévő foglalathoz. Most ez tartja. Egyébként zötyögne és iszonyatos
zörejt csapna koronázáskor, mondjuk a kardvágás emelkedett perceiben.
Mármost miért olyan nagy gond ez? Azért, mert a Koronával kapcsolatos mai
egész tudományos vélekedéshalmaz azon az egy „fix" alapon nyugszik, hogy
Dukász Mihály mikor uralkodott. Ha én ezt az egy adatot kihúzom a Koronából -
mert ki kell hogy húzzam, nem azért, hogy a bajszukat cibáljam a tudós
kollégáknak, hanem azért, mert nem oda való! -, akkor két évszázadnyi, sok-sok
munkával összehordott kártyavár omlik össze. Most nagyon durva példát mondok:
hogy ha holnap Clinton úrnak a zománcképét ide beteszem, alája balra Kuncze
úrét, a túloldalra pedig Horn úrét, akkor holnapután erről a díszes
együttesről el tudom híresztelni, hogy ma készítették az Egyesült Államokban,
és alattvalói hűsége jutalmául kapta Horn úr, Kuncze úr asszisztálása mellett.
A neveket természetesen csereberélhetjük, az eredmény nem változik, a példa
példaértékű marad. Hogy ez miért és miként nem jut eszébe történészeinknek,
művészettörténészeinknek, régészeinknek?... De még az ötvösöknek sem, mert még
az ötvösvizsgálat anyagában is állandóan úgy hivatkoznak Dukász Mihályra,
mintha bármit meg lehetne vele határozni. Pedig semmit sem lehet vele
meghatározni! Egész egyszerűen nem tartozik a Koronához! És ezt már az
aranyműves csoport, amely nem tévesztendő össze az ötvöscsoporttal - tehát az
aranyműves csoport, amelyiknek a vezetője Lantos Béla volt, Ludvig Rezső és
Poór Magdolna voltak a tagjai, az írnoka pedig, aki később önálló kutatásaival
híressé, időnként hírhedtté tette ezt a vonalat, Csomor Lajos -, nos, ők
négyen már az első összefoglalóik óta egyfolytában, minden publikációjukban
külön-külön is hangsúlyozzák, hogy ezzel a képpel semmit nem lehet datálni.
Vagyis a Dukász Mihály-kérdés leválasztandó a Korona-kérdésről. Egyet lehet
megkérdezni: hogy mikor került oda, cserejátékosként, és milyen célból?
Itt azonnal megszólal bennem a kisördög, remélem, most először és utoljára
hogy tudniillik vajon tudja-e, aki ezt a kérdést fölteszi, hogy akármit
válaszolok rá, annak nem lesz közvetlen vonatkozása az eddig elmondottak
igazságtartalmához. Tehát ha én most nem tudnám megmondani, miért szerelték le
és mikor a Mária-képet, az akkor is tény marad, hogy a Dukász-kép másodlagos,
és akkor is tény, hogy valamilyen átprogramozás céljából helyezték ide. Erre
kénytelen vagyok utalni, mert ha én most történetesen egy hipotézissel, tehát
egy újabb feltételezéssel válaszolok, akkor erre azt mondhatja az ellenfél: na
látod hát te se tudod megmagyarázni a helyzetet. Na és, és ha nem tudom? Akkor
attól most a Dukász-kép bele fog férni a foglalatába? A tény akkor is tény
marad!
Mindenesetre tényként kell elfogadnunk, hogy 1613-ban itt még Szűz Mária
képe van. És most minden szót külön hangsúlyozva ki kell mondanom: okunk van
rá, hogy higgyünk Révay Péternek, a koronaőrnek! Ezt azért kell ennyire
hangsúlyoznom, mert évek óta valóságos kampány folyik „szakmai körökben" Révay
Péter hiteltelenítésére. Makacsul és hihetetlen intenzitással. Ez a
szerencsétlen ember foroghat a sírjában, holott az egyik legpróbáltabb
becsületű férfiú volt a magyar történelemben, akinek szolgálata alatt kétszer
is gazdát cserélt a Korona. A Bethlen Gábor-féle szabadságharc ideje ez, a
nagyságos fejedelem is birtokba vette a koronát, őneki is ki kellett venni a
ládájából, meg kellett mutatni, majd visszatenni. Utána, amikor Bethlen Gábor
a békekötés értelmében visszaszolgáltatta az akkori Habsburg uralkodónak,
megint ki kellett venni és ellenőrizni. És mindenütt ott volt Révay Péter, és
mind a két szembenálló fél elismerte a hűségét. Ezt az embert hazudozással
vagy azzal megvádolni: ó, nem is látta, csak valamit írt, mert jól hangzott -
ez valami hihetetlen arcátlanság. Szóval egyszerűen már én is felháborodom,
pedig nem is vagyok Révay Péter rokona.
Holott a dolog borzasztóan egyszerű. Mivel is vádolják őt? Azzal, hogy
biztosan más koronák példájából vagy egyéb úgynevezett ikonográfiai
programokból indult ki, amelyek szerint ahol egy koronán elöl Pantokrátor
Krisztus van, ott hátul Szűz Máriának kell lenni. De hát egyetlenegy koronát
sem ismerünk a miénken kívül, amelyik ilyen lenne! Honnan szedte volna ezt az
ötletet? Valami egészen infernális düh csap ki azokból, akik Révay Pétert
ilyen alantas módon igyekeznek lejáratni. Bárki lehet, csak Szűz Mária ne
legyen hátul! Ettől az ember eleve gyanút fog: miért olyan fontos nekik, hogy
bárki, csak az ne, aki tényszerűen meg van említve?
Hogy mindez úgy hat, mintha krimiben olvasnánk? A Korona történetébe nem
tudunk úgy belenyúlni, hogy ott krimivel ne találkoznánk. Kétségtelen: maga az
egész történet olyan, de hát nincs is több ilyen korona. Egész egyszerűen
nincs még egy eset, hogy egy ilyen tárgyszerűnek látszó valami, ami
tulajdonképpen valaki, ilyen mértékig közvetlenül lenne összeköttetésben egy
nemzetnek a sorsával. S azt se felejtsük el, hogy ez a nemzet nem valamelyik
félreeső zugában lapul Eurázsiának, hanem Európa kellős közepén, a legjobban
védhető és teljesen önellátó egységben, amely egyszersmind kulcsa Európának.
Ezt nem csak ma tudják - az más kérdés, hogy velünk óvakodnak közölni! -, de
mindig is tudták. Az egész eurázsiai térségben nincs még egy ehhez fogható,
jól védhető, s ugyanakkor elég tágas hely, amelyik tehát alkalmas arra, hogy a
benne élő nép ki is fejlessze önmagát, hogy elég sokrétűen tudja önmagát
reprezentálni. Ez már a Szent Korona-eszméhez, illetve -tanhoz vezetne tovább,
de ezen a fonalon nem akarok most tovább menni.
Visszatérve 1613-ba, bizony el kell fogadjuk hitelesnek Révay Péter
híradását, és amennyiben ezt elfogadjuk, utána 1790-ig van egy tól-ig-ünk,
amíg a csere létrejöhetett. Igen ám, de a Koronán nem lehet csak úgy
csereberélni dolgokat. Hiszen a koronaőri intézmény éppen ezért szerveződött.
Ami azt jelenti, hogy csak a koronázás alkalmával találkozhat bárki, beleértve
a királyt is, a Koronával. Egyébként benne van a ládájában, és nagyon jól
elzárt helyen tartják. Ez azt jelenti, hogy van összesen öt évünk arra, amikor
ez a csere megtörténhetett. II. József, aki, mint tudjuk, nem koronáztatta meg
magát, tehát nem kötötték a magyar törvények, egyszerűen rendeletileg kiviteti
az országból a Koronát. Ez 1784-ben történik, és attól fogva egészen a
hazahozataláig, 1790-ig semmit sem tudunk róla. Ez alatt - és csakis ez alatt
az idő alatt! - lehetett rajta képeket cserélni, anélkül, hogy a nemzetnek
tudomása lett volna róla. És hogy ez mennyire köztudott volt: amikor
hazahozták a Koronát, egy átvételi elismervénynek számító kettős metszet
készült róla. Az egyiknek a felirata az, hogy „Ilyennek írták le eddig
tudósaink a magyar Szent Koronát", a másiknak pedig, amelyik már lényegében a
mai állapotot mutatja: „Mi ilyennek találtuk 1790-ben Febr. 16-ik napján".
Ilyet akkor állít ki az ember, ha nem az eredeti állapotában veszi vissza azt,
amit kiadott a kezéből. Szerencsétlenségünkre a hátoldalát nem ábrázolták
ugyanekkor. Vagy ábrázolták, csak gondos kezek eltüntették ezt a rajzot, mint
annyi más fontos dokumentumot. Azt a részt, ahol a csere történt, először
1792-ben láthatjuk, annak a Decsy Sámuelnek a munkájában, aki egy helyen
elszólja magát. Leírja ugyanis a mai állapotot, pontosan ezekkel az alakokkal,
s ugyanakkor, mikor a drágakövekről szól, és a hátulsó drágakőhöz ér, arról
azt mondja: az, amelyik a Szűz Mária képe alatt van. Tehát tudja, hogy ott
Szűz Mária képe volt, de ugyanakkor az aktuális helyzetet is leírja, mert
akkor éppen közszemlére volt kitéve a Korona, tehát láthatták, így aztán tudja,
hogy ott már Dukász Mihálynak a képe van.
1790-ben, a Korona hazahozatalakor készült metszet, a korábbi, leírás alapján rajzolt és az újabb, közvetlen látványélmény nyomán született ábrázolással (Lovag 1986. nyomán)
Vegyük észre: ezek azért nagyon súlyos dolgok! Nagyon
nem mindegy, hogy én a túltengő érzéki tapasztalást vagy az ilyen irányban
megnyilvánuló vágyat Szűz Máriával takarom-e le vagy egy bizánci császárral!
Ugyanis az érzéki tapasztalás túlhangsúlyozását mindenkor, minden normális
társadalomban a szüzességgel kompenzálták. És ha az meg tudja szűrni, akkor
nem válhat pusztító erővé. Nem tud egyeduralkodóvá válni. A jelenlegi
helyzetben, ahogy a világ tudományossága mutatkozik, ez a szűrő nem működik.
Amit érzékelek vagy meghosszabbított érzékeim segítségével birtokba tudok
venni, és amit ebből egy nagyon sivár, a formállogikán alapuló
racionalizmussal következtetni tudok, az létezik. Amit nem, az nem létezik.S
ha valaki mégis állítja, az ellen szankciókat alkalmazok. Ma ez a gyakorlat.
Érzékeljük, mennyire nem mindegy, hogy itt hátul, a „hitetlen" Tamás fölött,
ki helyezkedik el?
Ugyanakkor nem közömbös az sem, hogy tisztában vagyunk-e vele, milyen
apostolok foglalnak még helyet a Koronán, a felső részén, alul pedig milyen
szentek. Ilyenkor az ember első kérdése az, hogy honnan kezdjük a sorolást?
Általában azt szokták javasolni, hogy az alsó korona-részen. Tipikusan rossz
indulás, tudniillik ennek a koronának egyetlen úgynevezett szinguláris pontja
van - szinguláris pont az, aminek nincs párja -, ez pedig a felső Pantokrátor.
A Teremtő. Ez a korona egyenesen a teremtéstől adja a maga képi programját.
Ezt nem lehet alulról indítani. Ebből a teremtés-pontból csordogál lefelé az
apostoli hierarchián keresztül a teremtői tulajdonság, és fölül, a hatalom
szintjén (gondoljunk a latin nyelvűségre!) két önálló emeletbe rendeződik.
Mármost nagyon nem mindegy, kik kerülnek a felső emeletre, közvetlenül a
teremtő erő négy oldalára, mert ez az a legmagasabb szint, ahová még el lehet
jutni úgy, hogy közben egyszer azért taposta a lábunk a Genezáreti-tó partját
is. Ide az a négy apostol került, akik közül három közvetlen részese volt
annak az élménynek, amikor maga az Atya sugárzott át a Fiún. Ez a három
apostol Péter, János és Jakab volt (az idősebb Jakab), maga az esemény pedig a
táborhegyi átváltozás, latin nevén transfiguratio. Ennél közelebb nem lehet
kerülni a teremtés forrásához. Egyetlenegy valaki került még hasonló helyzetbe,
a damaszkuszi úton, mikor közvetlenül a feltámadott Krisztus hívta el, ez
pedig éppen Pál apostol, a negyedik a keresztpántok felső emeletének lakói
közül. Tehát ezek helyezkednek el itt a legfelső szinten. S mindegyiknek a
tulajdonsága eggyel lejjebb ereszkedik, s ott érintkezik a földi szférával.
Akik a szembenéző keresztpánton helyezkednek el alul, azokat már láttuk.
Tamásról és Bertalanról van szó. Mind a kettő olyan tulajdonságot képvisel,
amelyik nem kerülhet be szűrés nélkül az emberi közegbe, mert irdatlan nagy
veszélyek forrásává válna. A másik két oldalon szűretlenül jöhet le az
apostoli tulajdonság. Most megint érdemes megkérdezni: kik vannak itt alul?
Ezek: András az egyik oldalon, ő Péter alatt van, tehát a király jobb keze
felől, a másik pedig, bal oldalon, Fülöp. Mármost Andrást és Fülöpöt vajon mi
köti össze? Hát ha itt normális történelemtanítás folyna, akkor azonnal
rávágnák: az, hogy ők ketten a szkítatérítő apostolok. Ők térítették meg a
szkítákat. Na most erre kérdezhetik, hogy akkor mit keresnek a magyar koronán?
Na hát épp ez az! Mit keresnek? Nyilván csak olyan népnek hozhatnak üzenetet,
amelyik önmagát szkítautódnak tartja. De nemcsak ő maga-magát, hanem a teljes
környezete, az ellenségei is, a barátai is. Vajon van-e még egy ilyen nemzet
Európában a magyaron kívül? Mert én nem tudok róla. Tehát adva van egy olyan
kozmikus, egyszersmind üdvtörténeti program, amely tényleg csak szkíta-utód
királynak szólhat. Az is viselte ezt a koronát. A magyar király. Mindehhez még
azt kell észrevennünk, hogy ez a program szűretlenül érkezik le. Tehát ami a
szkíta ősbölcsességen keresztül jön le a teremtés forrásából, azt nem
szükséges megszűrni. Ez pedig nagyon fontos tétel. Mert kezdünk egyre több
dolgot tudni már erről a szkíta ősbölcsességről, és úgy tűnik, hogy ezt
tényleg nem kell megszűrni, ha érvényesíteni akarjuk az emberlakta világban.
Akár a maiban, vagy éppen a holnapiban is.
Ami az alsó korona-részt illeti, ott természetesen nem emeletenként
rendeződik el a képi program, mert nincsenek emeletek, hanem páronként. És itt
is ugyanolyan szép, tiszta rend valósul meg, mint fent, egészen addig, míg a
hátsó uralkodó-képmásokig el nem érkezünk. Elöl a Pantokrátor Krisztus hozza
le a földi közegbe a teremtő tulajdonságrendszert, ugyanis ezt az apostolok
közvetlenül nem tudják lehozni. Ahhoz földre kell születnie a teremtő
minőségnek, ember alakot kell öltenie, és akkor tud szétáradni ez a
tulajdonságrendszer, úgy, hogy ne semmisítsen meg bennünket, de azért
észrevegyük. Ne száguldjon át rajtunk anélkül, hogy tudomást vennénk róla. Az
első lépésben arkangyali kettős közvetít tovább: az egyik oldalon
Szent Mihály, a másik oldalon Gábriel. Gábriel az
Annuntiatio angyala, ő örömhír formájában hozza be a magasabb minőséget az
emberi közegbe. Szent Mihály viszont a már bekövetkezett, az örömhír ellenére
bekövetkezett bajt orvosolja, véresen. Tehát az egyik arkangyal pozitív módon
munkálja a jót, a másik pedig a mégiscsak létrejött rosszat metszi vissza. Ez
egy szakrális királyság esetében egyensúlyos szerepkör. Ha csak az egyiket
alkalmazzuk, akkor kiszolgáltatjuk az országot az önkényuralomnak, illetve az
anarchiának.
A következő két kép Gábriel oldalán Szent Demetert, Mihály oldalán Szent
Györgyöt jeleníti meg. Itt már kezdhetjük érezni, hogy ezek a szentek nem
véletlenszerűen kerültek sem sorba, sem párba. Hiszen amit Szent Mihály az
égben művelt, hogy tudniillik a Sátánt sárkány képében letaszította - ahogy a
Jelenések könyvében meg vagyon írva -, lényegileg ugyanezt teszi egy emelettel
lejjebb Szent György.
Ő a földszinten, a föld alól előbújó sárkányt semmisíti
meg. Tehát lehet látni, hogy fokozatosan ereszkedünk lefelé, az égi
környezetből a földi környezetbe. Ugyanez történik a túloldalon. Míg az
angyali üdvözlet angyala az örömhírt a legmagasabb szinten jelenti be, addig
Demeter egy olyan legenda-részlete révén kerül ide, ahol börtönből, tehát föld
alatti állapotából kiindulva térít meg egy gladiátort, aki aztán, a térítés
nyomán, győztes lesz a harcban. Vagyis Demeter nem maga harcol, hanem a jó hír
- „evangélium" görögül jó hírt jelent! - továbbításával, illetve célba
juttatásával tudja magasabb szintre emelni a rendszert. Tehát máris tisztán
lehet látni egyfajta logikát a szerepek elrendezésében. És azt is, hogy
mindkét oldalon fokozatosan közelítünk a föld színéhez. Átkerülve a hátoldalra,
két orvos-szent fogad bennünket. Ezek ikrek, az egyik Kozma, a másik Damján,
magyaros ejtéssel. Itt lehet tetten érni, mennyire fontosak a pszichológiai
finomságok ezen a szinten. Ha az ember összeveti őket, nekik kellene a
legjobban hasonlítani egymáshoz, hiszen ikerpárról van szó. És valóban, nagyon
hasonlítanak is, de a különbözőségek még szembetűnőbbek, ha összevetjük őket.
Kozma, aki a harcos vonulatban szerepel, alulról néz fölfelé, ő az empirikus
tudásszerzés képviselője. A tapasztalatokat részletről részletre rakosgatja
össze, és így jut el egyfajta közelítő értékű tudásig. Ennek a
tájékozódás-módnak a képviselője az orvosok között ma a sebész. A másik
oldalon Damján egy csukott könyvre teszi a kezét, és fölülről lefelé nézve
mondja ki a már teljességében megismert igazságot. Ennek a gyakorlatnak a
késői képviselője a modern orvostudományban az a belgyógyász, aki soha nem
nyúl szikéhez, hanem - legalábbis elvileg - tudja a dolgokat.
Itt minden részlet fontos. A zománckép nagyon nehezen előállítható
képtípus, ráadásul ilyen pici felületen, szinte hihetetlen, hogy ezt meg
tudták csinálni, annyira finom munka. Aki ilyet csinál, az semmiképpen sem
tesz le véletlenszerű, hogy úgy mondjam, ingyen dolgokat, itt minden apró
részletnek jelentése van. És ezt meg kell szoknunk. Mert bennünket egy idő óta
hozzászoktattak a firkálgató művésztípushoz, és az ilyennek a műveibe
bele-bele csúszik egy-egy „ingyen" részlet, nem kell azt olyan komolyan venni.
Ez azonban a középkoritól merőben eltérő alkotói attitűd. Ezt visszavetíteni a
Korona-készülés időszakába - ez a legnagyobb balfogások egyike, pedig igazán
elég sok balfogás volt már a Korona-kutatásban. Én magam készítettem
rekeszzománcot, nagyon jól tudom, hogy ebben a műfajban nem lehet „tévedni"
vagy éppen könnyelműsködni. Az ember olyannak csinálja meg a művet, amilyennek
akarja. Pontosan olyannak. Ha nem úgy sikerül akkor újracsinálja. Tehát itt
nincs olyan, hogy megszalad egy kicsit a véső, vagy megszalad egy picit a
ceruza. Nem szalad meg!
Ezt már csak azért is hangsúlyozni kell, mert a Korona feliratai bizony
elég furcsák. Jó néhány olyan feliratrészlet van, amelyet nem intézhetünk el
azzal, hogy biztosan nem ismerték jól a betűket, vagy hogy kicsit megcsúszott
a rekeszhatároló szalag... Paulus nevében például a két U betű merőben
különböző módon mintázott. Pedig ezek rekeszszalagokból vannak kihajtogatva.
Egymástól két betűnyi távolságra elfelejtette volna a mester, hogy az U-t
hogyan írják? Nem érdekel senkit a kérdés, illetve elintézik egy
kézlegyintéssel: nehézkezű volt a mester. És ez nem egyedülálló példa. Tamás
nevében egy TL ligatúrát, azaz betűösszevonást találunk. Sehol, soha nem írták
Tamás nevét L-lel. Tehát nyilvánvaló: legalább még egy jelentésréteg rejlik
ezekben a feliratokban! Senki sem foglalkozik vele. Mintha ott sem lenne.
Pál apostol névfelirata a kétféle U betűvel, és Tamásé a T-L betűösszevonással
A legutolsó két alakhoz érkezünk a Korona alsó részén. Hát ez a kettős bizony elég sok vita tárgyát képezte és képezi ma is. Az aranyművesek 1983-as vizsgálati eredményeinek publikálása óta bekerült az irodalomba az a feltételezés, hogy ezek a zománcképek másodlagosak a Koronán. Ez alapos feltételezés! A Konstantin-lemez egyszerűen nem fér bele a foglalatába.
Szemmel láthatólag úgy gyötörték bele, hogy tényleg csak az
imádság tartja a helyén. Más a formátuma is, mint a többinek. Azok álló
formátumúak, ez fekvő. Erre azt szokták mondani, hogy ugyan már, csak nem
fogunk milliméterek tört részén vitatkozni? Nos, tetszik vagy nem tetszik ez
pontosan az a műfaj, ahol milliméterek tört részén vitatkozunk. Nem mondanám,
ha nem húsz éve dolgoznék a Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhelyben. Tehát
én nem csak a szagát ismerem a zománcnak, hanem azt is, hogyan készül. A másik,
a Géza-lemez esetében viszont elég alapos okunk van föltételezni, hogy
körbenyírták. Egyébként azt az állapotát tekintve, ahogyan ma látjuk, a
Konstantin-lemez is biztosan körbe van nyírva. Ennek megvannak a maga pontos
bizonyítékai, de hát ezt nem akarom most részletezni, mert hosszadalmas lenne.
Viszont van még egy olyan kérdésünk a sok-sok tárgyalatlan kérdés között,
amelyet feltétlenül érinteni kell. Azoknak az apostoloknak illetve szenteknek,
akik itt szerepelnek legalábbis két létfokozatuk van. Az egyik az, amelyikkel
cipőbe bújnak, ágyba bújnak, esznek, isznak, és így tovább. A másik pedig,
amelyik egyfajta virtuális léthez köti őket, tehát jelenlévő is, nem is,
hiszen csak eszmeileg van jelen, nem hétköznapi, fizikai értelemben. Mit
értsünk ezen? Egészen egyszerűen fogalmazva azt, hogy minden egyes szent
jelent egyszerre legalábbis egy történelmi személyt, és jelent egy dátumot a
naptárban. Ez pedig nem ugyanaz az aspektus, nem ugyanaz a megjelenési módja
ugyannak a minőségnek. Mert amikor valakinek a naptárban megtalálom a helyét,
az azt jelenti, hogy egy évköri rendben ismerem fel a szerepét, rendeltetését.
Ez az évköri rend pedig a fény és árnyék folyamatos arányváltozásának a
ritmusára alakul ki, és ez voltaképpen a Világ Világosságának a létformája egy
éves keretben. Ez az úgynevezett szakrális év vagy egyházi év. Ebben lesz
értelmes egység, mondjuk egy Angyali üdvözlet a tavaszi napéjegyenlőségen, rá
három vagy négy nappal, és mert ez a fogantatásnak megfelelő aktus volt, innen
kilenc hónapra - tessék ellenőrizni! -, december 21-étől, a téli napfordulótól
ugyanezt a három napot kell leszámolni, és a negyedikre virradó éjjel fog
megszületni a Gyermek. Tehát itt az évkör tulajdonképpen ennek a
Fény-Krisztusságnak a létezési közege. Azért kell mindezt ilyen hosszadalmasan
elmondani, mert manapság ezt nem nagyon szokták tudni. Viszont mindez magától
értetődött egy középkori ember, akár egy egyszerű templomlátogató ember
számára is. Itt még nincs különválasztva a fénynek a természettudományos
aspektusa - mert ilyen akkor még nincs is, vagy csak csírájában van -, és a
vallási aspektusa. Ez egy és ugyanaz! Ha bejön a napfény a templomba vagy akár
az én szobámba, vele jön a Világ Világossága. Itt van, jelen van. Jelenti
általa magát. Most ezt borzasztóan nehéz egy szekularizált államban
elmagyarázni, mert hát egyből a rekeszizmok kezdenek dolgozni. Szuverén joguk
természetesen a rekeszizmoknak, hiszen aki övön alul éli meg önmagát, annak ez,
mármint a leépítő célzatú, bárgyú röhécselés a „természetes" létezési formája.
De egyet tudni kell! A Korona korában ez nem volt annyira
rekeszizom-tornáztató tétel, mint ma. Ez azt jelenti, hogy itt tulajdonképpen
a teremtés központjából érkező fényzuhatagnak különböző testet öltései, földet
fogásai először az apostoli minőségnek, majd tovább közeledve a föld felé,
azok az alakzatok, amelyekkel, illetve akikkel itt találkozunk. Nem erre az
egy műtárgyra - ha most műtárgynak tekintem a magyar Szent Koronát - jellemző
ez a komplex tér-időbeli szemlélet, sőt nem is csak a középkorra. A reneszánsz
derekán Leonardo még úgy festi meg az Utolsó vacsorát, hogy a korabeli - és
egészen a XX. század végéig bezárólag a későbbi - asztrológiai tankönyveknek
szabályszerű segédábrája lehetett. Annyira egyértelműen az állatövi jegyek
fiziognómiai sajátosságai szerint vannak jellemezve az apostolok. S ebben
semmi vulgárasztrologizálás nincs, egyszerűen arról van szó, hogy középütt
mint a Világ Világossága, konkrétabban mint Sol Justitiae az Igazság Napja
jelenik meg Jézus, és az ő tulajdonságai bomlanak le, aszerint, hogy az adott
időszakban a fény az árnyékkal milyen arányban van, péterséggé, jakabsággá,
jánossággá, és így tovább.
Leonardo da Vinci Utolsó vacsorája az Igazság Napjának (Sol Iustitiae = Jézus Krisztus) az évkörön való, különböző módú és mértékű szétsugárzását jeleníti meg, az apostolok az egymásra következő állatövi jegy-érvénytartamok megszemélyesítői (Beckerath 1984. nyomán)
Ez tulajdonképpen pofonegyszerű dolog. Épp ezért
meglepő az a kifogás, amelyet gyakran lehet hallani a laikusoktól is,
szakemberektől is, hogy tudniillik mit kell ennyi mindent belemagyarázni egy „dísztárgyba"
(értsd: a magyar Szent Koronába). Én meg azt kérdezem: hogy’ lehet megállni,
hogy az ember ne olvassa le mindezeket? Valami kitűnő óvszerük lehet a kedves
kollegáknak, hogy soha egyiküknek sem jutott eszébe leolvasni a zománcképekről
a bennük rejlő, kifejezetten évköri-asztrálmítoszi hangszerelésű üzenetet? „Beleolvasni"
nem tudom ebbe a képrendbe a Talpra magyart. Tessék megpróbálni! Ez nem úgy
van, hogy elkezdek beleolvasni valamit, aztán ez meg szegény nem tud
visszaszólni! Dehogynem, egyfolytában szól hozzám! És ha csak egy jottányival
odébb siklik az értelmezés, egyből visszarúgja. Nem lehet ráerőltetni. 19 kép,
egymással összefüggő rendben - ezzel nem lehet szórakozni!
Ez azt jelenti, hogy ha megkeresem az említett szentek dátumait a
naptárban, akkor egy nagyon érdekes rendszer körvonalai bontakoznak ki. Ezt a
vallatást még 1979-ben kezdtem el, és azóta az ilyen irányú vizsgálódás
egyfajta vezérfonala lett a további Korona-kutatásnak. Van, aki nem hivatkozik
rá, de használja az eredményeit, van, aki hivatkozik rá, de nem használja,
mindenesetre úgy néz ki, hogy ez a megközelítés most már kitörölhetetlen
nyomokat hagyott a Koronával foglalkozó töprengéseken. Miről van szó egész
konkrétan? Arról, hogy a képi üzenet, amelyet eddig csak emeletenként, illetve
páronként tudtunk értelmezni, most tudva, hogy melyik szentnek melyik hónapban
és azon belül melyik napon van az ünnepe, sorba-olvashatóvá válik. Nem tudom,
képesek vagyunk-e lemérni ennek a ténynek a jelentőségét! Végül is ha egy
üzenetet nem tudok sorba-olvasni, akkor úgy járok, mint az anekdotában Bánk
bán és főurai: „a királynőt megölni nem kell félnetek..." Nem tudom, hol van a
vége az egyes mondatoknak. Nem tudom, hogy’ lehet az üzenetet úgy értelmeznem
az életemben hogy a kis évkörben élvén - mert ebben élünk mindannyian -
hasznosítani is tudjam. Hogy konkrétan meg tudjam élni.
Mármost ha a legkisebb változtatás elvét akarom érvényesíteni - márpedig
azt kell érvényesítenem, különben én diktálok a műnek, és nem a mű nekem -,
akkor ez a sorba-olvasás nagyon érdekes vonulatot fed fel. Pállal érdemes
elindulni, ő a Vízöntő havának a képviselője a maga január 25-ei névünnepével.
A hónapok ugyanis akkori megfogalmazás szerint egy-egy ún. állatövi
jegyérvénytartamnak felelnek meg. Persze most erre is föl lehet hördülni, hogy
már megint asztrologizálunk. Csakhogy ne felejtsük el: a középkor
elképzelhetetlen a keresztény asztrológia nélkül. Olyannyira, hogy a nagy
katedrálisoknak a portálján mindenütt megjelenik a Zodiákus. Ez a mai fölfogás,
hogy kereszténység kontra asztrológia - egészen újkori jelenség,
szülője a sötét tudatlanságon alapuló fundamentalizmus, a legrosszabb fajtából,
amely vetekszik az iszlám fundamentalizmus bigottságával. Tehát nagyon is
ismerték a középkorban ezt a rendszert, és az a feltűnő, hogy a koronánkon
megjelenő valamennyi szent névünnepe egy-egy ilyen értelemben vett hónap első
tíz napjába esik. Hangsúlyozom: ilyen értelemben vett hónapról van szó! Nem a
mai hónapok elsejével indulnak az állatövi jegyérvénytartamok , hanem -
akárcsak a mai csillagászati hónapok - mindig a „normális" hónap 21-e táján, s
tartnak a következő hónap 20-áig, legkésőbb 22-éig. Ezeknek az első tíz
napjába esnek rendre a Koronánk szentjeinek az ünnepei. Összesen 19 figurális
zománcképről van szó, de ebből hármat le kell vonni, mert az Atya (felső
Pantokrátor), a Fiú (elülső-alsó Pantokrátor) és a Szűz-Anya ünnepei nem
egy-egy naphoz kötöttek az évkörben, hanem mintegy átitatják azt, elejétől
végéig átömölvén rajta. Tehát összesen 16 képről beszélhetünk ebben a
vonatkozásban. És még egy „rendellenességre" föl kell figyelni: arra, hogy
Fülöp ilyen tekintetben kivételnek számít. Hogy miért, miért nem? - ez külön
kérdés, mindenesetre indokolható módon kivétel. Ez azt jelenti, hogy az itt
ábrázolt szentek ünnepei összhangzatos módon az első tíz napjába esnek minden
hónapnak. Ez pedig nagyon fontos tétel, mert az ókor óta folyamatosan meglévő
asztrológiai tudás szerint csak az első tíz nap adja a szűretlen
hónap-tulajdonságokat. Ha én egy szentet egy hónap képviselőjévé akarok tenni,
az első tíz napban kell kijelölnöm a helyét. Utána már átszűrődnek egyéb
jegytulajdonságok is a második tíz napon, és a harmadik tíz napon egy harmadik
jegy tulajdonságai. Ez nem valami „hú de bonyolult" ügy, ha akár egy mai
alapfokú asztrológiai tankönyvet kezünkbe veszünk, abban is benne van.
Mindenesetre ha ismerjük ezt a szabályt, akkor azonnal belátjuk, hogy a Korona
szentjei - Fülöp kivételével - mind-mind ilyen „keveretlen" jegy-tulajdonságot
képviselnek, így hát együttesük legalábbis egyik jelentés-síkján az Állatövet,
mint az emberlét földi kibontakozásához nélkülözhetetlen, lényege szerint
kegyelmi ajándékként működő keretrendszert jeleníti meg.
A magyar Szent Korona „naptári rendje", a rajta megjelenő apostolok és szentek névünnepei alapján
Annak idején, felkérésemre, egy ilyen rendszer spontán
létrejöttének a valószínűségét megpróbálták mérnök kollégák, illetve egy
matematikus kollegina modellezni. Elképesztő valószínűtlenség jött ki.
Körülbelül akkora a valószínűsége egy ilyen rendszer véletlenszerű
összeállásának, mint annak, hogy én két egymást követő héten ugyanazzal az öt
számmal, és csakis én, megnyerem az öttalálatost a lottón. Hát ebből a
tényállásból már lehet következtetni. Ez arra figyelmeztet, hogy nem jó
önkényességet emlegetni ilyen bonyolult rendszerek értelmezésekor. Mert hogyha
nagyon bonyolult a rendszer és egy másik nagyon bonyolult rendszerrel, mint
amilyen például a jegyérvénytartamokból és bolygó-viselkedésekből kirajzolódó
asztrálmítoszi rendszer, hézagtalanul fedésbe hozható, akkor ez „kemény"
bizonyítéknak számít amellett, hogy a kettőnek akár genetikus köze is lehet
egymáshoz. Akkor már nem lehet azt mondani, hogy ez bizonyítatlan hipotézis.
És a Korona esetében erről van szó.
Ha pedig ezt a naptári rend szerinti, azaz hónapról hónapra araszolgató
körbejárást megcsinálom, akkor mint összetett pályagörbe, egy gyönyörű kettős
spirál rajzolódik elém. Egyszerűen nem lehet másképp végigjárni ezt a szent-sort.
Ha Pál apostoltól indulok el, mint a Vízöntő képviselőjétől, akkor a következő
„hónapszent" a Halak havában, Géza - lenne! De hát, mint említettem, a
Géza-kép minden valószínűség szerint másodlagos a Koronán. (Sejtjük, hogy ki
lehetett eredetileg a helyén, ezt a kérdést azonban most nem részletezném,
később még úgyis vissza kell térnünk rá.) A Halak után a Kos következik (Gábor),
utána a Bika (György), utána az Ikrek (itt megint csak annyit mondhatunk, hogy
nem Konstantin, de hogy pontosan ki, azzal egyelőre adósak maradunk),
azután fölcsavarodik az útvonal Péterhez a Rák havába, és visszatér az
ősforráshoz. Nem lehet ezt a kanyart tovább a maga irányában folytatni, mert
akkor a többi kép nem fűzhető fel rá a hónapok sorrendjében. Új indítás
következik tehát. A második menet Jakabbal indul, őt odafönt Fülöp és Bertalan
követi, aztán az elülső-alsó Pantokrátor lesegít bennünket az alsó részre, és
máris Mihálynál vagyunk, a Mérleg havában. Innen Kozmára, Damjánra lépünk
tovább, mert abban a hónapban Mihállyal együtt hárman vannak. Demeternél (Skorpió
hava) újra följövünk a keresztpántokra, és kettős kanyarral, Andráson (Nyilas),
majd Tamáson át felérkezünk Jánoshoz. (Az utóbbi két apostol ünnepe a Bak
havának első tíz napjába, szaknyelven szólva dekanátusába esik.) Ez lesz tehát
az útvonal, ha sorba rendezzük a naptárban az ünnepeket, amelyeknek a névadói
jelen vannak a Koronán.
A névünnepek évköri sorbajárásának teljes folyamatábrája jellegzetes kettős spirálvonalat ír le (a számítógépes kirajzolás Hervay Tamás munkája)
Mármost ennek a felismerésnek sok és súlyos
következménye van. Kezdjük a legkézenfekvőbbel. Képletünk segít abban, hogy
megtaláljuk, kik lehettek eredetileg az abroncs hátoldalán, a mai
uralkodóképmások helyén. Erre ugyanis nincs írott adatunk, vagy egyenlőre nem
találtuk meg. Mindenesetre egyet tudni kell: korántsem biztos, hogy ezek a
képek elvesztek. Az eddigi kutatás végig abból indult ki, hogy ó, már soha nem
fogjuk megtudni, kik szerepeltek itt. Ez az „ó, már soha..." - egyáltalán nem
valószínű. Inkább az a valószínű, hogy „ó, meg fogjuk tudni...", mert nem volt
szokás kidobálni ilyen értékes képeket. Tehát valamilyen másodlagos
befoglalásban, valamelyik kincstárban, amelyik még most nem publikus, nagyon
valószínű, hogy föl fognak bukkanni. Van is rá jelzés, hogy ez nem reménytelen
dolog. De erről majd később.
Az utolsó olyan kérdés, amelynek részletes taglalása talán belefér még
beszélgetésünk kereteibe, az a datálás kérdése: mikorra tennénk a magyar Szent
Korona készülését? Hát erre a mai hivatalos kutatási vonal nagyon egyszerű
választ tud javasolni. Az alsó korona-részt Dukász Mihályhoz köti, figyelmen
kívül hagyva, hogy ez a kép másodlagos a Koronán. Kritika nélkül elfogadja azt
a laikus személy által - hiszen egy orvos, azaz „amatőr koronakutató" által -
megfogalmazott tételt, hogy akiket ábrázolnak a Koronán, azok feltétlenül
egyszerre, egy időben uralkodtak. 200 év óta hurcolja magával ezt a batyut a
művészettörténet-kutatás! Hát erre, mondanom sem kell, semmi bizonyíték nincs.
Ez a Konstantin, akit Weszprémi István debreceni orvosprofesszor 1790-ben
Dukász Mihály kortársaként és társuralkodójaként „azonosított", lehet vidáman
egy másik Konstantin is. Egyetlen kikötés van, hogy bíborban születettnek kell
lennie, mert ez szerepel a feliratában. Na de ilyenből sem az az egy volt a
bizánci történelemben! Sehol sincs megszabva, hogy ezeknek egyszerre kellett
uralkodniuk. És az a Geobitzasz, aki ott van a másik oldalon - vagy ahogyan a
hivatalossá vált olvasat javasolja: Géza -, ez sem biztos, hogy a mi I. Géza
királyunkkal azonos.
Ez is lehet nyugodtan egy másik Géza. Hiszen a későbbi,
hiteles szövegekben nem is így írták bizánci-görög nyelven a Géza nevet, hanem
úgy, hogy Geitza, illetve Iatza (Ioannesz Kinnamosz, Niketasz Koniatesz). Ami
azt jelenti, hogy a Koronánkon egy archaikusabb, régimódibb névforma jelenik
meg, amelynek egyáltalán nincs párja, analógiája a sok évszázados bizánci
diplomáciai gyakorlatban. De ebbe most hadd ne menjek bele, mert messze
vezetne.
Ami biztos, az az, hogy két abszolút megbízhatónak tűnő úgynevezett
terminus post quem adódott eddig a hivatalos kutatásban. „Terminus post
quem" azt jelenti, hogy olyan időpont ami után keletkezhetett csak az
illető tárgy vagy következhetett be egy esemény. Ezek nagyon fontos tételeknek
számítanak a történeti-művészettörténeti-régészeti kutatásban. Az egyik ilyen
volt az 1070-es évszám, hozzávetőlegesen (1075-öt szoktak javasolni). Ez
Dukász Mihály és I. Géza közös uralkodásának kezdetére utal. A másik az
1000-es év, ami előtt nem készülhetett a Korona, mert, úgymond, azelőtt nem
volt Magyarországon kereszténység. Ez egy teljesen fixnek,
megrendíthetetlennek látszó dátum. Legföljebb pár évvel korábbról lehet szó,
ha feltételezzük, hogy Sylvester pápa készíttette és juttatta Magyarországra a
Koronát. Itt viszont egy nagyon súlyos tételt kell kimondani, illetve most már
inkább csak megerősíteni. Nevezetesen azt, hogy a pápának a Korona
idekerülésével való kapcsolata erősen megkérdőjelezhető. Ezt több oldalról
megtették már, történész oldalról a legjobb megközelítés, megítélésem szerint,
Váczy Péteré, és ráadásul elég friss. Már a Korona hazatérése után
fogalmazódott meg, és magyarul is olvasható a Történelmi Szemlében. Ő ugyanis
kimutatja, hogy az a nagyon kevés adat, ami a Rómából történt koronaküldésre
vonatkozik, vagy kétséges hitelű, vagy félreértésen alapul. Ami a kétséges
hitelt illeti, ez a legendának a késői, 1110-1116 közötti megfogalmazására
vonatkozik, ahol ráadásul nem is említik név szerint a pápát. Korántsem
biztos, hogy Sylvesterről van szó. Akit viszont ugyanitt lengyel királyként
említenek, az nem Szent István és nem a feltételezett, illetve sugalmazott
koronaküldés kortársa! Tehát itt mindenképpen gond van. De ismerünk egy
kortársi történetírói beszámolót is, ez Thietmar von Merseburgnak a
beszámolója, csak itt valamit eltévesztettek a történészek, és ezt Váczy Péter
idézett írásában példás szakavatottsággal hozza helyre. Arról van szó, hogy az
a kifejezés, amelyik Thietmarnál szerepel, hogy ti. „coronam et benedictionem
accepit" - kötött jelentésű formula. Nem azt jelenti, hogy a pápa
tárgyszerűségében küldte volna Vajknak (a későbbi Szent Istvánnak) a Koronát.
Ugyanezt a kifejezést használja Thietmar művének egy másik helyén III. Henrik
német király feleségével, Kunigundával kapcsolatban is, akinek pedig biztosan
nem küldött koronát sem pápa, sem más. Ez a szókapcsolat pusztán annyit
jelent, hogy egy koronázásra áldását adja a római egyház feje. A „corona"
kifejezés ilyenkor nem tárgyszerű koronára utal, hanem arra, amit Pál apostol
így fogalmaz meg: „végezetre eltétetik nekem az igazság koronája..." Ez azt
jelenti tehát, hogy a Koronának Rómából való származása, akár a felső rész
akár az alsó rész vonatkozásában, legföljebb áttételes módon érthető. De erről
majd később bővebben.
Az 1000-es dátummal kapcsolatban van egy másik komoly gond is. Az
tudniillik, hogy a magyarság körében korántsem biztos, hogy a Szent István-i
térítéssel kezdődött el a kereszténység. Ez megint nagyon régi vitatéma, a
reformáció kori egyháztörténet-írásban már komoly formában megfogalmazódott.
Debreceni Ember Pál egyháztörténetében külön fejezet szól „a magyarok lelki
állapattyáról" a Szent István-i térítés előtt, és ahogy ő is kimutatja, ma is
nagyon valószínűnek tűnik, hogy a kereszténységnek nem a római formáját értve
ugyan, nem is a Bizáncban hivatalossá vált formáját, de létezett a
kereszténység közöttünk. És ez az a fejezet gondolatmenetünkben, amelyet ha
tovább részletezünk, kulcsot kaphatunk az olyan ábrázolások megfejtéséhez,
amelyekkel eddig egyáltalán nem foglalkoztak, mert az ún. „nagyegyház"
szempontjából nincs jelentőségük. Tehát tényleg létezik a Korona képrendjében
egy keresztény program, de az, alapjellegzetességeit tekintve, sem római
kereszténynek, sem görög kereszténynek nem nevezhető. Más szóval: ez a program
a judeokrisztianizmus két, egymással is vetélkedő főága közül egyiknek a
tanításrendszeréből sem vezethető le. Ezt a képrendet a kereszténység egy
mellékágával lehetne első közelítésben legszerencsésebben kapcsolatba hozni,
bár meg kell mondjam, ez is eléggé kockázatos vállalkozás, mert a római egyház
kifejezetten elítélő hangsúllyal alkalmazta az egész középkoron át ezt a
terminus technikust. A manicheista vagy manicheus kereszténységről van szó. Az
ő sajátságos üdvtörténeti elképzelésük nem kizárólagos érvénnyel jelentkezik
ugyan a Korona képi programjában, de igen hasznos információkkal szolgálhat,
mert a manicheistáktól nagyon sok írott dokumentum maradt ránk. Ha ezeket
alaposan áttanulmányozzuk, akkor rádöbbenünk, hogy amit mi itt az előbb mint
évköri szent-sorrendet végigjártunk, az tulajdonképpen a fény
felszabadításának az útvonala.
A fényfelszabadítás művelete két menetben zajlik le. Az első menetben
olyan állatnak a testén szűrődik át a fény, amelyik négylábú, mégpedig tovább
nem pontosítható négylábú állat. Ott látjuk Péter és Jakab apostol képének a
hátterében. A négylábú állat - ezt szintén a manicheista hagyományból tudjuk -
a tűz elemét jelölte. A második menetben azután a levegő elemét jelölő madár
tűnik fel, amelyik sem nem galamb, sem nem turul, sem nem sas, sem nem sólyom,
hanem egyszerűen: madár. Nagyon lényeges tudni: ha ők sólymot akartak
ábrázolni, akkor sólymot ábrázoltak. Ha galambot akartak, galambot ábrázoltak.
És itt pontosan lehet látni, hogy ezeknek az állatoknak a testén szűrődik át
az az apró alapjel, amelyik a kiteljesedett fény megidézője a manicheista
kéziratokban, de egyéb emlékeken is. Azé a fényé, amely földi lekötöttségéből
éppen rajtuk keresztül tud felszabadulni.
A fényfelszabadítás első menete tüzes közegben zajlik le, ennek jelölője a négylábú állat Szent Péter zománcképének hátterében; a második menet levegős közegét a Szent András-kép madara jelzi; mindkét esetben az állat testén átszűrődve jut magasabb létszintre az önmagát kiteljesítő fénymag (Bradák Károly rajza)
Mármost ez a fényfelszabadítás, mint üdvtörténeti
program, éppenséggel a gerince a manicheista tanrendszernek. És ezt a
„nagyegyház", mint olyat, soha nem ismerte el. Egyszerűen nincs jelen a
kelléktárában, nem tudja értelmezni. Ezen az egy mozzanaton túl egyébként még
mintegy tucatnyi olyan nyomós érv gyűlt össze az elmúlt években, amelyik mind
arra mutat, hogy a Korona képi programja nem a „nagyegyházi", hanem a
manicheista eszmerendszerben fogant. Ez azt jelenti, hogy nem a római vagy a
bizánci kereszténység ideológiai programja fejtődik ki benne, általa. Így
aztán nyilvánvalóan nem is tudhatta a pápa - sem a XIV. század elején, Károly
Róbert korában, sem a XX. század végén, a mi korunkban -, hogyan működik a
magyar Szent Korona. És ezzel a ténnyel függ össze, hogy a fény a koronázás
során tényleg fölszabadul, és ilyen értelemben a Korona valóban élő
minőségként „viselkedik".
A Fénynek az anyagi világban való lekötöttségből a tisztult állapotba való
fölszabadulása - nos, éppen ez a lényege, ez a központi vonulata a manicheista
tanrendszernek. De hát miért mondok manicheizmust? Hiszen az imént abban
maradtunk, hogy nem ez az igazán idetaláló név. Azért, mert a manicheizmus a
saját leszármazási vonalán két közbülső állomást tart nyilván. Az ő névadó
mesterük Mani, őróla nevezte el a kortársi gyakorlat, illetve az utókor a
manicheizmust. Igen ám, de a saját hagyományuk szerint Mani készen kapta a
bölcsességét. Azt a legendás személyt, akinek a könyvtárát örökölte, hogy
aztán a saját neve alatt terjessze tovább a benne talált tanokat, Buddásznak
hívták, s azt már régen kimutatta a kutatás, hogy ez a név Buddhának, a
buddhizmus névadójának a fedőneve. Tehát a buddhizmusban lecsapódott
bölcsesség megy tovább a manicheizmusban és ennek a bölcsességnek a
megszemélyesítője Buddász. Igen ám, de Buddász sem a saját bölcsességét adja
tovább a manicheista hagyomány szerint, hanem neki is van egy mestere, azt
pedig úgy hívják, hogy Szkythiánosz. Na most hát ha ez a név se beszélő név,
akkor nem tudom, mi az. Tehát itt egészen nyilvánvalóan a szkythiánoszi, azaz
szkíta bölcsesség az ősforrása a manicheista tanításnak. S mint láttuk,
pontosan ez az a bölcsesség, amelyik szűretlenül jöhet le a Koronán a
teremtés-központból a földi világba, András és Fülöp apostolok, a
„szkítatérítők" közvetítésével.
Itt lehet kezdeni megérteni, hogy miért nem tudtak ezzel a koronával,
illetve a benne rejlő képi üzenettel Európában mit kezdeni. S akkor udvarias
vagyok, mert múlt időt használtam. De gyakorlatilag ma sem tudnak. Mert ez a
vonala a kereszténységnek hozzánk, magyarokhoz nem a manicheista mellékágon
keresztül jött, mint ahogy a bogumilizmusba onnan jött, vagy a patarénizmusba,
meg a többi nyugat-európai eretnekségbe, a valdensekhez, a kathárokhoz,
egészen a huszitizmusig végig azon a mellékágon jött, hanem hozzánk
közvetlenül érkezett, a szkythiánoszi, azaz szkíta fővonulatban. Ne felejtsük
el, hogy az első pogánylázadás leverése után I. Endre királyunk a pogány
vallásgyakorlatot tiltó rendelkezésében nem azt írja, hogy „manicheista
vallás", hanem nevén nevezi, amit tilt, így, hogy „scythiai ősi pogány
szokás". Ez a hivatalos magyar fordítása a rendelkezés latin szövegének. Az
eredetiben viszont a „scythicus" jelző mellett az „ethnicus" és a „gentilis"
szavak szerepelnek, mint a „rítus" további jelzői. S ennek a jelzős
szerkezetnek lehet olyan értelmet is adni, hogy „a szkíta néphez és nemzethez
kötődő", vagyis „szkíta népi-nemzeti" vallás.
Azt hiszem, némely viszontagságai a Koronának érthetővé válnak, ha az
ember tudomásul veszi ezt a képi programot. Ebben kell - és biztosan meg is
lehet - találni az abroncson hátul eredetileg megjelenített uralkodóknak a
helyét és szerepét is, és itt nagy segítségünkre van az, hogy tudjuk, milyen
hónapban kereshetjük a névünnepüket. Mert hiszen a hónaprend az fix. Így az
egyik hiányzó személyt az Ikrek havában, a május 21-étől 31-ig terjedő
időközben kellene megtalálnunk, a másikat pedig a Halak havában, azaz február
21-étől 28-áig. Az a helyzet, hogy sem a nyugati, sem a keleti kereszténység
kínálatában nem lehet ideillő szenteket találni. A jelenleg itt található
zománcképek szereplői sem jöhetnek számításba, bár névünnepük évköri
besorolását tekintve „a helyükön" lennének. Viszont ilyen szent, hogy „Szent
Géza", nincs, és sohasem is volt, de Konstantin sem vált szentté a nyugati
egyházban, így ő sem kerülhetett volna ebbe a szentkép-sorozatba. Hiszen itt
minden egyes évkörön belüli „érzékeny pont", magyarán: az, hogy melyik szent
hol kap helyet az évkörben, a nyugati keresztény beosztáshoz igazodik. Más
szóval: az az ünneprend, amelynek képviseletében a magyar Szent Koronán
elrendeződnek az apostolok és egyéb szentek, a nyugati egyházon belül
örökítődött tovább. Ezt megint jó figyelembe venni. Mindenesetre úgy tűnik,
hogy ezek a névünnepek egy olyan páros felé visznek el bennünket a hátsó,
hiányzó, illetve lecserélt két kép esetében, amelyet a mi hagyományunk mint
mitikus kettőst tart számon. Egyiküket Buddász névvel illeti, és akkor a
manicheizmus egyik forrásához érkezünk vissza. A manicheizmus legnagyobb
ünnepét pontosan itt találjuk meg az évkörben: ez a Béma ünnep, amely a Halak
havának első tíz napjában, február 26-án volt. Tehát pontosan ide illik. Ez
pedig Mani mennybevitelének az ünnepe. Manit a belső-ázsiai térség felé
történő térítések során nem mint Manit emlegették, hanem mint Buddhát. Ez volt
a neve. A manicheista iratokban, mint Buddha Maitreia - a jövő Buddhája
szerepel. A másik hiányzó kép esetében megint egy eléggé evidens név-rímelés
vezetett, ha mondhatjuk így, a megoldáshoz. Május 21-én egy olyan Ethelbert
nevű angol király van bejegyezve a római egyház kalendáriumába, amelynek a
megfelelője még ugyanebben az egyházi kalendáriumban: Etele. Tehát így
szerepelnek együtt, hogy „Ethelbert, azaz Etele". (Dedek Crescens Lajos:
Szentek élete.) Ennek a szentnek a névünnepe május 21-én telibe találja azt az
évköri pontot, ahol a helyébe került Konstantin névnapja van.
Mindebből egy nagyon szép rendszer bontakozik ki, amelyben az utolsó két
hely egy szakrális uralkodó, illetve egy effektív, vagyis lebonyolító típusú
uralkodó kettősének jut. Ez a tény összhangban van azzal a másikkal, amelyre
már vizsgálódásaink kezdetén felfigyeltünk, hogy tudniillik az alsó
korona-részen az arkangyali, a harcos, illetve az orvosi szintű párosok mindig
egy eszmeibb jellegű és egy lebonyolító jellegű tevékenység képviselői. Itt
legfeljebb azon csodálkozhatunk, hogy a hátul lévő kettős ma is ezt az
elrendeződést mutatja. Ugyanis a szakrális és a nem szakrális uralkodók
kettőssége a mai állapoton is jelen van: a szóban forgó Konstantin annak
idején effektíve nem tudott beleavatkozni az államigazgatás menetébe, amíg
Dukász Mihály uralkodott, más részről viszont Géza a legtipikusabb lebonyolító
jellegű uralkodónak számít. Tehát amikor ez a képcsere megtörtént, akkor
nyilván valamilyen sejtésük lehetett még a cserélőknek arról, hogy ez a
„műszer" másként nem működik, csak ha a naptári, illetve a szereppárosok
működésrendjét meghatározó program helyreállítódik benne. Igen ám, csakhogy
egy dologban nagyot tévedtek az átprogramozók. Tudniillik az eredeti
elrendezésben Konstantin helyén kellett legyen Attila, vagyis a lebonyolító
típusú uralkodó, és Géza helyén Buda - ha a naptári ünnepüket veszem alapul a
helyük kijelölésekor. És most már kezdi érezni az ember, hogy itt egy nagyon
mély bölcsesség érvényesült, amelyet egészen egyszerűen nem vettek észre a
képcserék végrehajtói. Miről van szó? Az előző lépésnél, Kozma és Damján
kettősénél egy ikerpárt kaptunk a képek rendjében. Ez azt jelenti, hogy az idő
nullázódott: a két szentnek azonos az ünnepe, a két figura egyazon
időegységben nyilatkozik meg. És ez az a pont, ahol - ha én itt bármiféle
erőhatás levonulását konkrét formában feltételezem - direkt módon történhetett
az áthatás. Nem körbe-körbe, hanem egyfajta „átlövés" formájában. Tehát a
király befolyásolása a koronázás alkalmával itt történik a legdrasztikusabb
módon. Ez azt jelenti, hogy ami hatás a jobb oldal felől jött, az áttevődik a
bal oldalra, ami onnan jött, áttevődik erre az oldalra. Igen ám, csakhogy ezt
egy lineáris gondolkodástípus nem tudja fölfogni. Azt sem tudja fölfogni, hogy
egy császári koszorún vagy bármilyen koszorún miért kell a csomó hátul? A
csomó pontosan arra szolgál, hogy ami bal oldalról indult, azt a bog után
átvezesse a jobb oldalra, és viszont. Nagyon fontos tétel: nem lineáris típusú
- nem előre kiszámítható és csak egyetlen vonalszerű mozgást ismerő - a
mindenség működése! Az emberi életé sem.
Nem tudom, eléggé hangsúlyoztam-e, hogy amit a hátsó, általam eredetinek
tartott képpárról itt előadtam, az - hipotézis. Elmondtam, hogy milyen
úton-módon jutottunk hozzá, de ez korántsem jelenti azt, hogy ettől mindjárt
bizonyított ténnyé vált volna: itt Attila, amott meg Buda szerepelt egykor.
Fel szokták tenni még azt a kérdést is, hogy viselhette-e Szent István,
netán éppen Attila a magyar Szent Koronát. A kérdés első felére határozott
igennel válaszolnék, az idevágó érveket fentebb már felsorakoztattam. Hogy
Attila feltehette-e a fejére ezt a koronát? Nos, egy ilyen feltételezés
egyelőre nem tűnik túlságosan valószínűnek. (Hangsúlyozom: egyelőre, a
jelenleg ismert tényanyagra alapozva a kijelentést!) Ha figyelembe vesszük,
hogy Attila és Buda rajta van a Koronán, mint mitikus kettősség - bár ez nem
azonos a történelemben megjelenő kettősséggel, még akkor sem, ha kétségtelenül
van közük egymáshoz! -, mindenesetre nem túl valószínű, hogy önmaga képét,
akármilyen áttételes formában is, viselhette a fején. De egy bizonyos. A
magyar Szent Korona 1000 előttről való datálásának ma már semmilyen komolyan
vehető akadálya sincs. Azok az érvek, amelyek eddig elhasználódtak - szó
szerint is - annak érdekében, hogy Dukász Mihályhoz, illetve Szent Istvánhoz
legyen köthető, nem erős érvek többé. Ha én tudok egy úgynevezett szkíta
kereszténységről, akkor itt semmi szükség sincs Szent Istvánnál lehúzni egy
sorompót, hogy előtte nem készülhetett! Dehogynem! Nagyon is készülhetett. A
megfogalmazásmód inkább a régebbi analógiák felé mutat, mint a későbbiek felé.
Az alsó résznek - szakszóval: az abroncsnak - egyetlen, ha nem is túlságosan,
de azért bizonyos mértékig komolyan vehető analógiáját ismerjük, az egyik
aranyműves kutató, Ludvig Rezső jóvoltából. Ezt a legmegbízhatóbbnak látszó
(német) szakirodalom az V-VI. század fordulója tájára teszi. Az V. században
élt Attila. Ha az analógiaként szóba jöhető ötvösmű V-VI. századi, azt kell
mondanunk, hogy ez az Attila-fiak, illetve Attila-utódok kora. Én ebben a
kérdésben egyenlőre nem foglalnék határozottabban állást, mert annyi még a
bizonytalansági tényező, hogy az elhamarkodott kijelentésnek nagyon rossz
következményei lehetnek. És ezt viszont nem árt kimondani. Hogy rossz
szolgálatot tesz a jó ügynek, aki pusztán azért, hogy szerepeljen a
nyilvánosság előtt, tényként tüntet föl hipotéziseket, vagy egyáltalán olyan
dolgokat mond ki, amelyek kimondásának nincs még itt az ideje.
A másik, az előbbinél nem kevésbé fontos kérdés: ha egyszer korábban
készült, mégis hogyan juthatott el Szent Istvánig ez a korona? És ez egyben az
utolsó kérdésünk is ennek a rövid és meglehetősen egyoldalú beszélgetésnek a
során. Itt, azt hiszem, komolyan kellene venni egy olyan feltételezést,
amelyet én először Beöthy Mihály szájából hallottam, valamikor 1979-80 táján.
Ez a Beöthy Mihály a Koronát kutató mérnökcsoport egyik tagja, ma is működő
kiváló elme. Tudomásom szerint ő vetette föl azt a kérdést, hogy ez a korona
nem szerepelhetett-e az ún. „avar kincsben". Nagy Károly krónikásától tudjuk,
hogy ennél nagyobb kincset egész fennállása alatt nem rabolt össze a Frank
Birodalom. Ennek a rablásnak több olyan azonosítható tárgyi emléke van,
amelyet ma sem tud hova tenni az európai művészettörténelem. Jobb híján hát a
Karoling-korra teszi, de szemmel látható, hogy ezeknek az ötvösremekeknek ott
nincs előzménye, sőt nincs következménye sem. Tehát ez egy Frankföldön
másodlagosan befoglalt, de nyilvánvalóan nem ott született anyag. Hogy tudjuk,
milyen súlyú ügyekről van szó, egy magyar kutató, Alföldi András már korábban
kimutatta, hogy az egyik Karoling-korinak tartott kanna - ezt ma a svájci
Sankt Moritzban őrzik - az avar jogar alkatrészeiből (köztük zománcképekből!)
lett összeállítva. A foglalás, az tényleg Karoling-munka, tehát Nagy Károly és
utódainak korát idézi, de a zománc, az nem. Jellegzetesen nem az.
Mármost az a feltételezés, amelyet, mondom, Beöthy Mihály fogalmazott meg,
úgy szól, hogy minden valószínűség szerint a magyar Szent Koronát is ekkor
rabolták el, ami azt jelenti, hogy annak is ott kellett lennie az avar
kincstárban. Ez egyáltalán nem vad feltételezés, hiszen még IV. László
királyunkról is, akit mi inkább Kun László néven ismerünk, azt írja 1276-ban
az elfogulatlannak mondható ausztriai krónikás, hogy a tőle elrabolt kincsek
„a tempore regis Ungarie Attile et ab aliis successoribus suis usque nunc in
Ungaria fuerant conservata", ami annyit tesz, hogy „Magyarország királyának,
Attilának és más utódainak idejétől fogva egészen mostanáig Magyarországon
őriztettek". Tehát az Árpád-házi királyok kincstárában bizony Attila-kincsek
voltak.
Mármost az említett hipotézis értelmében Koronánk kikerült volna Nagy
Károlyhoz, aki rögtön a pápának ajándékozta volna tovább. Hogy aztán a pápa
használta-e utóbb - éppen Nagy Károly megkoronázására, amint azt újabban egy
külhoni magyar Korona-kutató, Szigeti István feltételezi -, vagy betette a
kincstárába, ami talán a valószínűbb ebben az esetben, ez megint kérdés, de
hiszen itt hipotéziseken vitatkozunk, ezt nem szabad elfelejteni. Ami viszont
gondot okoz, az az, hogy ha mindez így történt, akkor innentől kezdve a pápa
mintegy orgazdája egy rablásnak. Ez pedig elég kínos tétel. Befejezésül
érdemes tehát az 1110 és 1116 között fogalmazott ún. Hartwik-féle Szent
István-legendát megvallatni, ahol a koronaküldésről szó van. Ugyanis egy
nagyon érdekes fordulata van ennek. A magyar fordításban is kitűnik, s erre
Csathó Pál hívta fel annak idején a figyelmemet, aki nagyon sok értékes
megfigyeléssel gazdagította a Korona-kutatást, hogy tudniillik ebben a
történetben lengyelek számára készíttet a megnevezetlen pápa egy koronát , és
a lengyelek kérik ezt a koronát. Egyenesen a kérésükre készül. Ez a
„kér" ige, ahányszor szerepel a lengyelekkel kapcsolatban, mindig a quero,
querere igeként hangzik el, illetve íródik le. A pápa azonban közvetlenül
a korona átadása előtt álmot lát. Ebben megjelenik neki egy angyal, és közli
vele, hogy ne a lengyeleknek adja a koronát. Egy másik országból majd követek
jönnek, és az uralkodójuk részére koronát követelnek. Adja őnekik.
Hosszú ideig azt hittem, hogy itt pusztán stílusfordulatról van szó: a magyar
fordító arra törekszik, hogy elkerülje a sok kér, kér, kér igéből adódó
károgást. Kiderült, hogy nem ez a helyzet. Az eredeti latin szövegben is benne
van ez a kettősség, és a „követel" igének ott az a szó felel meg, hogy
flagitare. Mármost ha az ember utánanéz a középkori latin nyelv
szótáraiban a „flagitare" ige jelentéseinek, akkor a példamondatokból kiderül,
hogy az eredeti jelentése: járandóság behajtása, visszakövetelése. Tehát egy
járandóságról van szó, ami lehet adó, és akkor annak a behajtását jelenti, de
jelentheti kölcsönadott pénznek a visszakövetelését is. Ráadásul mindezt
hevesen. Ennek az igének a töve a flagelluméval, a korbácséval közös, és így
mintegy visszautal a „flagellum Dei", „Isten ostora" kifejezésen keresztül -
Attilára. Hiszen Attilát nevezték így a kortársak, illetve nevezi így az
utókor, egészen napjainkig. Hát ez bizony meg kellett hogy gondolkoztasson.
Miről lehet szó ugyanis? Arról, hogy a „korona-kiárusítás" szépen
kitervelt műveletébe (nota bene: 1784 és 1790 között hasonlóképpen igyekezett
„végkiárúsítani " a kalapos király az átprogramozott Koronát, csak akkor,
gyaníthatólag, a II. Katalin orosz cárnővel közösen kikotlott, „Új Bizánc"
nevű, rövidesen dicstelenül elvetélt államalakulat javára!) az utolsó
pillanatban beleavatkozik az Európát ekkor már gyakorlatilag teljes egészében
katonailag ellenőrző magyar fejedelemség. Ezt megint el szoktuk felejteni: ha
ma ugyanígy zajlana le a folyamat, egyértelműen így fogalmaznánk: a
Kárpát-medencében élő magyarság katonai ellenőrzés alatt tartja a kontinenst.
Ennek ez a pontos megnevezése, nem az, hogy „kalandozás". Mindenesetre úgy
tűnik, a magyarok megtudják, hol van a koronájuk. Ugyanis a „kalandozások"
útvonala - ezt viszont egy emigráns történész, Fehér Mátyás Jenő mutatta ki -
feltűnő kapcsolatban van azokkal a helyszínekkel, ahová Nagy Károly annak
idején szétajándékozta az avar kincs értékesebb darabjait. Már régebben is
föltűnt a kutatóknak, hogy nem minden ún. „kalandozás"-útvonal fontos
stratégiai szempontból. De Fehér Mátyás Jenő - ha valakit már besaraztak hazai
berkekben, hát ő ezek egyike volt; ezt csak azért mondom, hogy ha valaki most
örömrivalgva megy a történész ismerőséhez, hogy milyen nagyszerű ember Fehér
Mátyás Jenő, akkor az nagyon le fogja lombozni őt hivatalból! -, mindenesetre
ő mutatta ki, nagyon alapos kutatások eredményeit összegezve, hogy bizony ezek
a „kalandozások" feltűnően az olyan apátságokat veszik célba, ahová Nagy
Károly bizonyítottan továbbajándékozta az avar kincs exponált darabjait. Még
mielőtt azt hinnénk, hogy itt a kincs visszarablása a tét - ellopták 20
forintomat, szaladok a rabló után, jól megpofozom és visszaveszem - nos, nem
erről van szó. Ha visszaemlékezünk arra, amit a Koronáról az előzőekben
hallottunk-olvastunk: itt működő organizmusról van szó. Ha ez olyan
kézbe kerül, amelyik nem tudja, hogyan működik, úgy járhat vele, mint a
varázslóinas az elszabadult varázseszközökkel: ön- és közveszélyessé válik
általa. Tehát ezt vissza kell szerezni! Ha most arra gondolunk, hogy például
sugárzó anyagot, mondjuk atomerőmű fűtőelemét itt elkezdenének ilyen Nagy
Károly-félék rabolgatni, mert tudják, hogy ez nekünk fontos, valami miatt mi
ezt nagyon őrizzük, hát kb. ez a helyzet rekonstruálható. Ennek a
továbbgondolása volt tulajdonképpen Beöthy Mihály érdeme, aki ismerte Fehér
Mátyás Jenőnek ezt a publikációját, és miután itt a Koronáról volt szó,
tényleg valószínűtlennek tűnt, hogy ezt valamelyik apátságba dugja be Nagy
Károly, hanem elég valószínű, hogy egyenesen Rómába adta tovább. És ebben az
esetben ha mi, magyarok megjelenünk a pápa előtt, az biztos, hogy nem „quero,
querere" igével fogjuk „kéregetni", hanem - az Isten ostorára hivatkozva -
hevesen visszaköveteljük.
És ez az a pillanat, ahol az emberben egyszerre földereng egy kép. Tudom,
hogy ez már aztán a délibábnak a tipikus esete, de abszolúte nem izgat. A
helyzet az, hogy tényleg megjelenik egy kép, ugyanis nagyon úgy néz ki, hogy
ez a betoldás - mert ez még a Hartwik-féle legendaváltozatban is betoldás -
mai szóhasználattal élve egy közös közlemény. Tehát: megkapjátok a
koronátokat, ha felveszitek a kereszténységnek azt a válfaját, amelynek a
játékszabályait mi diktáljuk. Azaz a judeokrisztiánizmust, római kiadásban.
Aki pedig nem áll keresztvíz alá, lett légyen a szkíta rítus szerinti
keresztény, vagy nem keresztény, az innentől pogánynak minősíttetik, és ám
lássa a következményeit. Nyilván akkortájt is voltak titkos záradékok, hogy
ezen kívül még mi mindent kell végrehajtanotok, de az utolsó pillanatban...
Nos, mi tudjuk, hogy miért fontos számunkra a Korona visszaszerzése, ők nem
tudják. Csak azt tudják, hogy mi mindent megadunk már, csak kapjuk vissza. És
akkor annyit sikerül még a magyar félnek elérni, hogy legalább ez a
„flagitare" ige benne maradjon a záró dokumentumban. Itt elaludt vagy nem
működött elég erélyesen az elhárítás a túloldalon, ez az árulkodó tétel hát
benne maradt. Megpróbálták ugyan később eltussolni: van olyan publikációja a
Hartwik-legendának, amelyben nem szerepel a „flagitare" kifejezés - de már
elkéstek. Sőt éppen ez az utólagos kozmetikázás tette gyanússá a szememben az
ügyet.
„Summa-summárum" - kellene most mondanom, de hát ami igaz, igaz: nem a
végén, hanem a legeslegelején járunk a magyar Szent Koronáról szóló
beszélgetésnek. Egyelőre legfeljebb kinagyolni tudtuk a fontosabb
téma-egységeket, a pontosító kérdések még csak ezután következnének, hogy a
részletekbe menő vizsgálatok eredményeit is előhívják. Mindezekre azonban
terjedelmi, azaz már megint „természetesen" anyagi okokból - várnunk kell.
Reméljük, nem sokáig.
Írtam Budapesten, a millecentenárium évében.
HIVATKOZOTT IRODALOM
Badiny Jós Ferenc: A magyar szent korona arányrendszerének és mitológiájának közel-keleti kozmológikus vonatkozásai. Vitairat h.n., é.n. (Buenos Aires, 1986.)
Beckerath, Erich von: Geheimsprache der Bilder. Die astrologische Lehre und ihre Symbolik in der bildenden Kunst. Iberaverlag, Wien, 1984.
Benda Kálmán - Fügedi Erik: A magyar korona regénye. Magvető Kiadó, Bp. 1979.
Beöthy Mihály, Fehér András, Ferenczné Árkos Ilona, Ferencz Csaba: Egy régi kor kozmológiájának emléke: a magyar korona. Fizikai Szemle 1981. 12. sz..
Beöthy Mihály, Fehér András, Ferenczné Árkos Ilona, Ferencz Csaba, Hennel Sándor: Eppur si... Fizikai Szemle 1984. 2. Sz.
Bertényi Iván: A magyar Szent Korona. 9., bővített kiadás. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1996.
Bogyai, Thomas von: Über die Forschungsgeschichte der heiligen Krone. In: Insignia Regni Hungariae 1983. 65-89. o.
Böhlig, Alexander (bevezetés, fordítás, magyarázatok): Der manichaeismus. Die Gnosis III. Artemis Verlag, Zürich-München, 1980.
Bradák Károly: A magyar korona hátsó ormának problematikája. Zománc 1987-1988. 4-28. o.
Csomor Lajos: Magyarország szent koronája. A Vay Ádám Múzeum Baráti Körének kiadása, Vaja, 1986.
Csomor Lajos: Szent István koronája nyomában. Panoráma, Bp. 1987.
Decsy Sámuel: A magyar szent koronának és az ahhoz tartozó tárgyaknak históriája. Bécs, 1792.
Dedek Crescens Lajos: Szentek élete. Dr. Kiss János egyetemi tanár kiadása, Bp., é.n.
Deér, Josef: Die Heilige Krone Ungarns. Graz-Wien-Köln, 1966.
Eckhardt Sándor: Attila a mondában. In: Attila és hunjai (szerk.: Németh Gyula). Magyar Szemle Társaság. Bp. 1940. (Reprint: Akadémiai Kiadó, Bp. 1986.)
Fehér M. Jenő: Középkori magyar inkvizíció. Transsylvania Könyvkiadó Vállalat, Buenos Aires, 1968.
Fehér M. Jenő: Az avar kincsek nyomában. A nyugati avarok birodalma I. Magyar Történelmi Szemle kiadása, Buenos Aires, 1972.
Hoppál Mihály, Jankovics Marcell, Nagy András, Szemadám György: Jelképtár. Helikon, Bp. 1990.
Insignia Regni Hungariae I. Studien zur Machtsymbolik des mittelalterlichen Ungarn. Die Krone und die Krönungsinsignien von Ungarn. Wissenschaftliche Tagung. Magyar Nemzeti Múzeum, Bp. 1981. IX. 22-24. - Válogatott előadásszövegek. Az MNM kiadása, Bp. 1983.
Kocsis István: A Szent Korona tana. Múltja, jövője. Püski, Bp. 1995.
Koller, Josephus: De Sacra Regni Hungariae Corona Commentarius. Pécs, 1800.
A korona elrablása. Kottanner Jánosné emlékirata, 1439-1440. In: A korona kilenc évszázada 1979. 111-147. o.
A korona kilenc évszázada. Történelmi források a magyar koronáról. Vál. és szerk.: Katona Tamás. Pro Memoria sorozat. Európa Könyvkiadó, Bp. 1979.
Kovács Éva - Lovag Zsuzsa: A magyar koronázási jelvények. Corvina Kiadó, Bp. 1980.
Kovács József: A Magyar Szent Korona. Ikonológiai megjegyzések. Életünk, 1984. 8. sz. 885-904. o.
Lovag Zsuzsa: A magyar koronázási jelvények. Magyar Nemzeti Múzeum-Széchenyi Művészeti Központ, Bp. 1986.
Ludvig Rezső: Rekeszrajz tanulmányok és a Mária-kép megszerkesztése a magyar Szent Korona hátsó foglalatára. Zománc 1989-1990. 13-20. o.
Magyar Pál: A kor világképe és a korona. Új Tükör, 1980. 29. sz.
Moravcsik Gyula: Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai. Akadémiai Kiadó, Bp. 1984.
Óváry Imre, Adeghate Ernest, Donáth Tibor, Kenéz József, Kiszely István, Nemes Nagy József: A korona szimbolikája. „Nyelvében él..." Az INTART Tudományos-Művészeti-Pedagógiai Társaság I. Symposiuma. 1986. december 12-13. Előadás-szinopszisok. Bp. 1986. 12-13. o.
Pap Gábor: Rasdi mesél. Ősvallási elemek egy kortárs-művész zománcképein. Őshagyomány, 15. sz. 17-31. o.
Papp László - Péri József: Időközi munkabeszámoló a Korona ötvös vizsgálatairól. Zománc, 1989-1990. 4-12. o.
Révay Péter Turóc vármegyei főispán rövid emlékirata Magyarország több mint 600 éve tündöklő Szent Koronájának eredetéről, jeles és győzedelmes voltáról, sorsáról. In: A korona kilenc évszázada, 1979. 296-358. o.
Révay Péter: De monarchia et Sacra Corona Regni Hungariae. Frankfurt, 1659.
Staats, Reinhart: Theologie der Reichskrone. Anton Hiersemann, Stuttgart, 1976.
Szathmári István: Blöff vagy szenzáció? Zománc, 1991-1993. 79-84. o.
Thierry Amadé: Attila mondák (ford.: Szabó Károly). Pfteifer Ferdinánd kiadása, Pest, 1864.
Váczy Péter: Thietmar von Merseburg über die ungarische Königskrönung. In: Insignia Regni Hungariae 1983. 24-43. o. (Magyarul: Merseburgi Thietmar a magyar királykoronázásról. Történelmi Szemle 1985. 4. sz. 628-642. o.)
Widengren, Geo: Mani und der Manichaeismus. W. Kohlhammer Verlag, Stuttgart, 1961.
Zománc 1975-1985., 1989-1990., 1991-1993. A Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótelep katalógusai, Kecskemét.