Siklósi András
(Dr.) Schmitt Palkó pünkösdi királysága
Különös ügy Schmitt Pál
lemondatása. Olyasféle, mint az állatorvosi ló, melyen a magyar társadalom
összes létező betegsége megtalálható.
Ha lett volna itt tisztességes, valódi
rendszerváltás (mint ahogy sajnos nem volt!), akkor ilyen alpári figurák, mint
Antall József, Boross Péter, Horn Gyula, Orbán Viktor, Medgyessy Péter,
Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon nemhogy
miniszterelnökök, hanem egyszerű cégvezetők sem lehettek volna. Hasonlóképpen
olyan „nagytiszteletű fehérjehalmazok”, mint Göncz Árpád, Mádl Ferenc,
Sólyom László és Schmitt Pál, a köztársasági elnöki rezidencia közelébe
sem kerülhettek volna. E derék férfiak közt vannak partizánok, pufajkások,
befolyásos kommunisták, besúgó ügynökök és szt-tisztek, csaló bankárok és
„üzletemberek”, a saját népükre lövető brigantik, közönséges libatolvajok,
megszállott hatalommániások, megalkuvó szálláscsinálók, ócska plagizálók,
pozícióhajhász dilettánsok, szolgalelkű férgek, idegenszívű árulók és önző,
harácsoló, gátlástalan kalandorok stb. Nem állítom, hogy a felsorolt
„közjogi méltóságok” egyforma gazemberek, de ha elfogulatlanul és őszintén
(ideológiát, pártállást félretéve) vizsgáljuk őket, bizony a kiosztott jelzők
közül egyik-másik valamennyiükre ráillik. Tehát legföljebb a bűnösség
fokában, az elvetemültség mértékében tehetünk köztük különbséget; azonban
becsületes, erkölcsös, bátor, rátermett (kiemelkedő képességű) és
nemzetünknek elkötelezett személy egyetlenegy sincsen köztük. S ez a szemünk
láttára lelepleződő és semmivé váló selejtes emberanyag csak az utóbbi 22 év
terméke. (Olvasóimat most megkímélem attól, hogy az előző 45 esztendő hasonszőrű
„csúcsvezetőit”, pártfunkcionáriusait, véreskezű pribékjeit is felsoroljam.)
Nem mentem föl magunkat sem, mert abban, hogy
lassan negyedszázada csak ilyen senkiháziak kerülhettek Magyarország élére (s
persze a kevésbé fontos, de azért nem jelentéktelen tisztségekbe is!), mi, az
„egyszerű nép”, a „szürke tömeg” is súlyosan vétkesek vagyunk. Ehhez a
nemzeti tragédiához a mi közönyünk, fásultságunk, gyáva bizonytalanságunk,
hitetlenségünk, szeretetlenségünk, agymosottságunk, sunyiságunk,
szolidaritás-hiányunk, romlottságunk, konclesésünk és tehetetlen csodavárásunk
is vastagon hozzájárul. Egy valamirevaló, életerős, a saját sorsát
irányítani tudó nép már régen szétszaggatta, vagy a pokol bugyraiba küldte volna
vérszívó fosztogatóit és kegyetlen, alvilági eltipróit. Az a baj, hogy a
nemzet roppant megosztott, s elszigetelt, magányos, vagy totálisan
ellehetetlenített legjobbjain kívül még a tisztánlátásra, legbarbárabb
ellenségei, gyilkosai fölismerésére sem képes, nemhogy a megfontolt
összefogásra, ill. a hatékony cselekvésre. A magyarság minden téren a
pusztulás szélén áll, külső és belső hóhérai a legcsekélyebb ellenállás
nélkül, gyakorlatilag azt tesznek vele, amit csak akarnak. Lássuk be, hogy ebbe
a gyalázatba semmiképpen sem nyughatunk bele, hiszen nemcsak önmagunkért, hanem
elődeinktől kapott örökségünkért és utódaink jövőjéért is felelősek vagyunk!
Fogalmam sincs, milyen katasztrófáknak, vérhullásoknak kell még bekövetkeznie,
hogy a kómából végre fölébredjünk, öntudatunkhoz térjünk, és a sarkunkra
álljunk. Fölösleges részleteznem azt a nyomorúságot, talajvesztettséget,
amelyben tengődünk, hiszen vészjósló jeleivel és szörnyűségeivel naponta
mindnyájan szembesülünk, s halálos villámai elől már nincs hova hátrálnunk.
Ehhez az ördögi drámához mérve a Schmitt-ügy
(vagy bármelyik politikusunk bukása) csak könnyű epizód, kezeljük hát
ennek megfelelően. Azt mondhatnám, hogy össznemzeti problémáinkhoz képest az ő
csillagának fölrobbanása csupán egy jelentéktelen vihar a biliben.
Megengedem, hogy a fönti „díszes társaságban” még Schmitt Pali a
legrokonszenvesebb és legkevésbé kártékony egyéniség, ám azért korántsem
makulátlan és hibátlan, tehát nincs okunk krokodilkönnyeket hullatni érte.
Emberileg lehet őt sajnálni, hiszen különösebben nem ártott nekünk, bár
szervilis megfelelési kényszerével, „kenyéradó gazdái” kiszolgálásával nem is
sokat használt. Azt is leszögezhetjük, hogy semmiképpen sem alkalmas
kimagasló szerepének betöltésére, noha el kell ismernünk, hogy nem érdemelt
ilyen durva támadásokat sem (szinte minden oldalról!), hiszen nála sokkal
sötétebb zsiványoknak a haja szála sem görbül kis hazánkban, Abszurdisztánban.
Schmitt belesodródott egy olyan feneketlen örvénybe, ami szőröstül-bőröstül
elnyelte, s melyet szerény képességeivel fölfogni sem bírt, nemhogy kimenekülni
belőle. Nézzük meg immár, ki is ez a „doctor universitatis” címétől megfosztott,
lemondatott „álamfő”, egy tulajdonképpen nem is létező, csak jobb híján fungáló
köztársaságban.
Schmitt Pál (sportoló, közgazdász, diplomata,
politikus) Budapesten született 1942-ben, 1960-ban érettségizett, majd a Marx
Károly Közgazdaságtudományi Egyetem belkereskedelmi szakán diplomázott 1965-ben.
Kisdoktori disszertációját 1992-ben védte meg a Testnevelési Egyetemen, ugyanitt
1994-től címzetes egyetemi tanár. Nős (felesége Makray Katalin
tornász), 3 lánygyermeke és 6 unokája van. A magyaron kívül állítólag még 5
nyelven (angol, német, francia, spanyol és orosz) beszél. Párbajtőrvívóként
csapatban kétszeres olimpiai (1968 és 1972) és kétszeres világbajnok (1970 és
1971), ami példás siker. Először a Hungarhotels Vállalatnál kapott szállodai
munkatársi állást, majd 1976-ban kinevezték az Astoria Szálló
igazgatóhelyettesévé, 1981-ben pedig a Népstadion és Intézményei (NSI)
főigazgatójává. 1983 és 1989 közt a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) főtitkára,
utána 2010-ig elnöke, majd örökös tiszteletbeli elnöke. 1983-tól a Nemzetközi
Olimpiai Bizottság (NOB) tagja, 1995 és 1999 között pedig alelnöke. 1993-97-ben
madridi, majd 1998-2002-ben berni nagykövet. 2003-tól 2007-ig a Fidesz egyik
alelnöke, 2004 és 2010 közt az Európai Parlament képviselője, 2009-10-ben egyik
alelnöke, 2010-től 3 hónapig a hazai Országgyűlés elnöke, végül 2012-04-02-ig
Magyarország köztársasági elnöke. Nem egy szokványos, hétköznapi életpálya,
hanem egy fényesen fölfelé ívelő, magasan szárnyaló karrier, ahonnan
jóval fájdalmasabb a zuhanás. Láthatjuk, hogy hősünk roppant simulékony,
puhagerincű, együttműködő alkat (bármely rendszerben!), amolyan
konfliktuskerülő, „sikerorientált világfi”. Az athéni olimpián ugyan könnyedén
megmenthette volna két ártatlan dobóatlétánk aranyérmét, akiket nevetséges
ürüggyel fosztottak meg becsületesen kivívott helyezésüktől, de sajnos nem
segített rajtuk, mert nem akart ellentétbe keveredni följebbvalóival.
Köztársasági elnökként is maximálisan kedvezett Orbánéknak, azaz mindent
készségesen aláírt („a nemzet golyóstolla”!), amit eléje tettek, s egyetlen
törvényjavaslatot sem küldött vissza megfontolásra, vagy normakontrollra, noha
erre ezernyi indoka lehetett volna. Programjának egyik kiemelt célja a magyar
nyelv tisztaságának ápolása és megőrzése, aminek homlokegyenest ellentmond a
hivatalából kikerülő közlemények kritikán aluli „hejesírási” és stiláris
színvonala. Talán ezek miatt vált egyre súlytalanabbá, s ekkor kezdődött meg
„ragyogó hírnevének” fokozatos eróziója.
A félreértések elkerülése végett szeretném
pontosítani, hogy aki ezer Ft-ot lop, morálisan éppolyan bűnös, mint aki
százmilliót sikkaszt, noha jogilag nyilván más megítélés alá esik. Egy anekdota
szerint G. B. Shaw, a neves ír-angol drámaíró, egyszer fogadásból
odament egy csinos, előkelő dámához, s csekély köntörfalazás után megkérdezte
tőle, hogy hajlandó-e vele lefeküdni tízezer fontért. A hölgy némi habozás után
beleegyezett az aktusba. Ezután az író csökkentette az árat, s csupán száz
fontot ajánlott ugyanezért. A lady fölháborodva kelt ki magából, hogy minek nézi
őt a művész úr. Mire Shaw gúnyosan megjegyezte: azt, hogy ön kicsoda, az imént
tisztáztuk, most már csak a tarifáról alkudozunk. Hát így van ez valahogy
Schmittünk pálgiumával (!) is, mert mások szellemi termékeinek
eltulajdonítása is lopásnak minősül, függetlenül attól, hogy néhány
passzusról, vagy egy komplett dolgozatról van-e szó; de az sem sokat nyom a
latban, hogy az esemény 20 évvel ezelőtt történt, ill. napjainkban. A törvény
persze ismeri az elévülési időt, de erkölcsileg egy ilyen cselekedet
semmiképpen sem igazolható. Hiába voltak akkor mások a doktori disszertáció
benyújtásának szabályai, mint most – azaz, ha nem is volt kötelező eredeti
gondolatokkal vagy önálló kutatási eredményekkel előállni, még nem jelenti azt,
hogy az értekezés saját szövegének megfogalmazását is mellőzhetjük –, lopni
sohasem szabad; tehát akárki akármit mond, ez a magatartás kimagyarázhatatlan.
Ostobaság az a vélekedés is, hogy rendben van, akkor fosszák meg őt a kisdoktori
címétől, de tartsa meg az elnöki funkcióját. Ilyen hendikeppel állandó
közröhej tárgya lenne, s a rácsimpaszkodó sakterlegények az őrületbe
kergetnék. Persze, ha zsidó, vagy szabadkőműves lenne szegény, akkor kaphatna
némi esélyt a túlélésre, de hátrányos pedigréjű, szerencsétlen gój magyarként
megfojtanák egy kanál vízben. Higgyük el, sokkal jobb neki így! Ezzel az
éhes, talmudista hiénacsordával még egy feddhetetlen, nála sokkal bölcsebb és
karakánabb oroszlán-hazafi is nehezen küzdhetne meg, de Schmittet napok alatt
fasírttá darálnák. Ezen a vívópáston ugyanis nem jámbor olimpikonok mérkőznek
egymással; ez a vámpírbanda friss csapolású vért kíván, hogy kielégíthesse mohó
vágyait! Jól tudom persze, hogy a játszma mögöttes célja itt Orbánnak és
kormányának kinyírása, s még inkább Magyarország totális térdre kényszerítése
volt; nem véletlenül folytatják több hónapja összehangolt rágalmazásaikat,
„vizsgálataikat”, „leminősítéseiket” ellenünk. Noha nincsenek illúzióink a
„kiskanásszal” kapcsolatban sem, a leváltásának jogát mindenképpen fönntartjuk
magunknak. Nehogy már Izraelből, az USA-ból vagy az EU-ból utasítsanak
bennünket, hogy milyen vezetést válasszunk magunknak, s miféle módon próbáljunk
élni a saját hazánkban!
Megbízható orvosi forrásokból hallottam, hogy
Tulassay Tivadar, a SOTE rektora, a kétes hírű, álkonzervatív
Professzorok Batthyány Körének tagja, ócska komédiát játszott akkor, amikor
Schmittbe harapott, majd 10 évesre nyúló megbízatásának vége előtt 3 hónappal,
teátrálisan lemondott. A főnöki hatalmával rendszeresen visszaélő, vakoló
profnak ugyanis nem volt vesztenivalója, mert rektorságát kivéve gyermekklinikai
igazgatói posztját, tanári és egyéb címeit is megtartotta. (Egy svédországi
magyar főorvos barátom mondta a következőket: „Amit a
farizeus Tulassay művel, az egy komoly nyugati egyetemen elő nem fordulhat,
vagyis aki pozícióját kihasználva, ilyen business-jellegű árukapcsolással
érdemtelenül kerül publikációkba, pláne, ha azokat futószalagon, százas
nagyságrendben gyártják számára, az nagyon megégeti magát. Tudományetikai tanács
elé citálják, megszégyenítik, s az egyetem a professzori címétől és minden
rangjától megfosztja. Követeljük Tulassay Tivadar másokkal társszerzőségben
’írt’ publikációinak átvilágítását, s azokban Tulassay aktív közreműködésének
bizonyítását!”) Nesze nektek megvezetett, balf@sz diákok, lehet tüntetni a
bizalmat vesztett, „magára hagyott professzor úr” rehabilitálásáért! Megjegyzem
még, hogy Schmitt irományának kivesézése után számos „foxi maxi” diplomamunkát
és doktori disszertációt is melegen ajánlunk utólagos, beható vizsgálatra, mert
nem kétséges, hogy a bolsevizmus alatt igen sokan jutottak még hasonló
privilégiumokhoz. S ha a kettős mércét el akarjuk kerülni, akkor bizony
senkivel sem tehetünk kivételt, bármilyen polcra helyezték később, jutalmul
„hűségéért és megbízhatóságáért”. Mellesleg szólva, színház az egész világ; azaz
tervszerű forgatókönyv, megkonstruált dramaturgia szerint zajlik a nagy
virtuális szemfényvesztés. Ha az elnöki sérthetetlenséget komolyan
vesszük, akkor hivatali ideje alatt Schmitt semmilyen korábbi ügyéért nem
támadható, legföljebb azért, ha ezekben az években valamilyen visszaélést,
bűncselekményt követ el. (Tehát a doktorságát sem vehették volna el, legföljebb
mandátumának lejárta után, és akkor is kizárólag bírói úton! Furcsa, hogy a
környezetében levő jól fizetett „szakértők” közül erről senki se világosította
fel.) Effélékről azonban nincs tudomásunk. Valószínű az is, hogy Orbán
beáldozta egykori kegyeltjét, hogy a saját megtépázott nimbuszát menthesse.
Legalábbis kapaszkodót, hatékony védelmet nem nyújtott számára, így
Schmitt körül szépen lassan elfogyott a levegő. Elég különös a Magyar Nemzet
(MNO) névtelen vezércikke, valamint a köpönyegforgató, hitvány Bayer Zsolt
(Kurír, Kacsa Magazin, Népszabadság, Demokrata, Magyar Hírlap, Echo TV,
Magyar Fórum?) időzítetten provokatív eszmefuttatása a Széles
Hírlapban, mert normális esetben ritkán fordul elő, hogy valakit a saját
táborából kapacitálnak távozásra. Gyorsan összeáll a kép: a HVG,
Tulassay, Bayer, a szocik, a liberósok (LMP), a „polgári, urbánus keresztények”
(Fidesz-KDNP) s a gyülevész zsidók fonták a hálót Palkó vitéz körül. Elég
undorító cselszövés!
Hogyan tovább? Esetleges utódként Kövér
László, Áder János, Martonyi János neve dobódott föl kormányoldalról,
míg Iványi Gábor (a röhejes Gyurcsány-féle Demokratikus Koalíció
futtatottja), Sólyom László, Morvai Krisztina, Ángyán József, Balczó
András és Rácz Sándor az ellenzék, ill. a civilek
jelöltjei. Az is szóba került, hogy a leendő elnököt válassza meg közvetlenül
a nép (aki jelenleg legföljebb irányított „szavazásra” képes!). Afelől ne
legyen kétségünk, hogy a legrosszabb változat érvényesül majd, mert arra
méltó, tisztességes, hiteles vezetőt ilyen rothadó, bűzlő közéletben véletlenül
sem ajándékoznak nekünk, nehogy még azt higgyük, hogy itt tényleg szabadság van,
s mi magunk intézhetjük a sorsunkat. Szilárd meggyőződésem, hogy amíg ki nem
harcoljuk a teljes rendszer- és államformaváltást (a királyságot vagy a
kettős fejedelemséget), addig csak az eddigiekhez hasonló korcs és korrupt,
dróton rángatott bábuk uralhatnak bennünket; vagyis tökmindegy, hogy miként
döntenek a fejünk fölött, az biztosan nem válik a javunkra. Tehát tűrünk-e
változatlanul mindent, barmok módjára, vagy föllázadunk elviselhetetlen
rabságunk és kínjaink ellen? – ez itt a lényegi kérdés, a többi csak üres
beszéd. Honfitársaim, válasszatok! Köztársasági elnök helyett, immár
egy biztonságosabb jövőt s egy magyarokhoz illő, boldogabb életet!
Ajánlat:
Megemlékezés a kommunizmus és a globalizmus áldozatairól a budapesti Szabadság
téren, 2012. február 25-én; benne Siklósi András verseivel és vezérszónoklatának
részleteivel. Érdemes megtekinteni! Elérhető az alábbi linkeken:
http://indavideo.hu/video/Budapest_20120225_A_kommunizmus_aldozataira_emlekezunk