EGYSZER MAJD SZOBROT EMELNEK SZÁLASI FERENCNEK


EGYSZER MAJD SZOBROT EMELNEK SZÁLASI FERENCNEK.- Fráter Piroska
Akik nem ismernék, igy hangzik az igazság: Szálasi tudja, hogy ebben az elõre megszervezett mesterséges zûrzavarban a Hungarista Mozgalom nem vállalhatja felelõsségteljesen a vezetést, de -mint Koós Kálmán írja a Voltunk, vagyunk, leszünk c. munkájában - "És mégis vállalta sokkal nehezebb körülmények között. Akkor, amikor az orosz már betört az országba, akkor, amikor Horthynak távoznia kellett s amikor már a németek sem taktikázhattak tovább. Végeredményben egy vesztes háború ódiumát vette magára Szálasi Ferenc. õ és mozgalma lett a bûnbak, akit a háború után mindenért felelõssé lehetett tenni. De a magyar jövõ elõtt... Szálasi Ferenc és a Hungarista Mozgalom ugyanazt a szellemiséget fogja jelenteni, mint amely a törökkel szemben vívott reménytelen harcot másfél évszázadon át, indított súlyos küzdelmeket a Habsburg-elnyomás ellen és nem utolsó sorban, amely Dózsa tüzes trónján égett bele a magyar fájdalmak emlékezésébe." Tegyük ehhez hozzá: az 1944. október 15-i hungarista hatalomátvétellel egy olyan küzdelem vált erõteljesebbé, amely - a harcolók szándékaitól függetlenül - ismét a Nyugat, ismét Európa védõbástyájának a szerepében láttatja a magyarságot. Mert ha Magyarország is a román útra lépett volna, akkor kérdés, hogy a bolsevista haderõ meddig jut el Európa elnyelésében. A németek szempontjából sikeres debreceni páncélos csatán kívül bizonyosan a hungarista harckészséget illeti az elismerés azért, hogy Ausztria messze nagyobbik része és Bajorország, Észak-Olaszország, esetleg további európai területek megmenekültek a szovjet hódítástól és a sztálini bolsevizálástól. (Azok az osztrákok, bajorok, északi olaszok, akik az elmúlt évtizedek alatt megtapasztalhatták azt a hatalmas különbséget, ami országuk és a szovjet megszállás alá került szomszéd országok között megmutatkozott s az idõk folyamán csak nõttön nõtt, hû szószólói lehetnének annak, hogy mindezért hálából - Bécsben, Münchenben, Milánóban vagy Salzburgban - szobrot emeljenek Szálasi Ferencnek.) A hungarizmus és a zsidóság sorsa 1944-ben és 1945 elején Nem kerülhetjük meg, de nem is akarjuk megkerülni a kényes kérdések legkényesebbikét, a "zsidóüldözést a nyilasok részérõl". A kérdés megválaszolása során sok mindent figyelembe kell venni. Így a hungarizmusnak azt az alaptételét, hogy a Kárpát-Duna medence zsidósága nem gyökeresedett meg e honterületen s így nem "honképes és talajgyökeres népcsoport", jóllehet népcsoportnak tekintendõ (s ilyenként nem tévesztendõ össze a mózeshitûek felekezetéhez tartozók összességével, hiszen pl. a szombatisták is ennek a hitfelekezetnek a hívei voltak). Ennek az alaptételnek a magyarázata Szálasi szerint a zsidóság pályaválasztásában, vándor-, sõt bevándorló természetében és kozmopolitizmusában, vagyis abban a tulajdonságában rejlik, hogy oda vándorol, ahol "jól" élhet s ha már nem él meg egy adott területen a tõle elvárt szinten, akkor egyszerûen odébbáll. Nem kötõdik a befogadó nemzethez, hazához, valósággal "állam az államban"s mindez megakadályozza abban, hogy - más népek gyermekeivel ellentétben, akik egy-két nemzedék után következmények nélkül fel tudnak olvadni népi környezetükben - asszimilálódjék a környezetébe. Nincs kötõdése a túlvilági üdvösséghez sem. Teljesen evilági lény, a nyugati civilizáció modern irányzatainak legfõbb képviselõje, mert ezek az irányzatok a legnagyobb mértékben összhangban vannak tulajdonságaival. Az újabb idõkben egyre inkább szerephez jut a földrajzi, a gazdasági mozgékonyság, a szellemi és társadalmi élet változékonysága, az emberek közötti - felszínes - érintkezés, a kereskedés, a közvetítés, a gazdasági tevékenységben a pénz hatalma, az információs és kapcsolati tõke. Ha ezeket az irányzatokat mint a "civilizáció" elõrehaladását értelmezzük, akkor azt mondhatjuk, hogy e folyamat népi motorja, a zsidóság, nem más, mint egy "túlcivilizált" népcsoport. Mindezt a 30-as években ékesszólóan bizonyították a statisztikai adatok, amelyekbõl kiderül, hogy a hazai zsidóság részesedése a nemzeti jövedelembõl, az ingatlanvagyonból, súlya bizonyos igen jól jövedelmezõ szakmákban (a hiteléletben, a nagykereskedelemben, az ügyvédi pályán, stb.), ill. kiemelten a véleményformáló tevékenységben (az újságírásban, a reklámiparban, a szórakoztató iparban, bizonyos irodalmi és mûvészeti körökben, a színház és a film területén, stb.) messze felülmúlta a lakosságon belüli arányszámát, ahhoz képest kb. ötszörös-tízszeres volt, miközben a röghöz kötõdõ foglalkozások körében csupán elvétve lehetett találkozni zsidó emberrel. Ráadásul - Szálasi szerint - gazdasági túlerejükön, véleményformáló hatalmukon és - összefogásukon is alapuló - kiváló "érdekérvényesítõ" képességükön kívül gyakorlati materialista beállítottságuk s az ennek megfelelõ eszmei-politikai nézeteik is a magyar nemzetet veszélyeztetõ irányba mutatnak: egyfelõl a szabad kizsákmányolásos liberális demokráciák, a "plutokrata" pénzkapitalizmus irányába, másfelõl az utópisztikus baloldali, marxista irányba, amely pl. a szovjet gyakorlatban egy egyszerre embertelen és rossz hatékonyságú rendszert hozott létre. Mindebbõl Szálasi eleinte a zsidóság korlátozásának, a késõbbiekben az ún. aszemitizmusnak (a zsidómentes Magyarország eszméjének) a helyességére következtetett. A háború elõtt pl. arra inti a jó magyarokat, hogy ne vásároljanak zsidótól, pénzüket ne vigyék zsidó bankárokhoz. A hungarista programról pl. ezt mondja: "a hazánkban élõ zsidóságot gazdaságpolitikai eszközökkel rávesszük arra, hogy orcájuk verejtékével részt vegyenek a közvetlen termelési ágakban, hogy a jelenlegi pozíciójukat a külföldrõl hazatérõ fajmagyarok vehessék át. Azon zsidókat, akiknek ez nem tetszik,cionista örekvéseikben támogatni fogjuk." (Az idézetben szereplõ népcsere gondolat a XIX. sz-ra is utal, arra a korszakra, amikor a Galíciából, stb. bevándorolt zsidók gyors felemelkedést értek el hazánkban, miközben "kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk".) A háború kitörése, majd valódi világháborúvá, ill. világnézeti és totális háborúvá válása (fõként az USA nyílt hadba lépése) nyomán azután Szálasi - minthogy a háború világnézetivé és totálissá eszkalálásának bûnében egyértelmûen a nemzetközi zsidóságot marasztalta el - ugyancsak egyértelmûen az ország zsidómentessé tétele mellett foglalt állást. E szerint a tengely gyõzelme után a zsidó népességnek távoznia kell Európából, ami a végeredményt illetõen egyébként továbbra is jó összhangban volt a cionizmus törekvéseivel, azzal, hogy a cionisták Palesztinában létre kívánták hozni (s a háború után létre is hozták) a zsidóság népi-faji, vallási-egyházi és nemzeti államát, Izraelt. A három magyarországi zsidótörvény, amelyet a hungaristák ugyanúgy helyeseltek, megszavaztak, mint a jobboldali kormánytöbbség, a magyarság önvédelmében tulajdonképpen erre, a zsidóság eltávozásának ösztönzésére irányult. Téves az a napjainkban oly gyakori érvelés, hogy e törvényeket az akkori politikai elit német nyomásra hozta meg. Szlovákiában pl. a sárga csillag kötelezõ viselésének elrendelése két évvel megelõzte a hasonló németországi rendelkezést. Valójában abban az idõben a fasiszta Olaszországtól északra és keletre, valamint a Szovjetuniótól nyugatra a zsidóság gazdasági stb. megszorításának, majd e megszorítások folyamatos fokozódásának irányzata teljesen általános volt (magyarországi viszonylatban a megszorítások fokozódásának irányzatát szemléltetõen mutatják az egymást követõ "zsidótörvények", majd a front közeledtével a nemzetvédelmi intézkedések szigorodása). Tény, hogy a hungarizmus - noha a faji gondolatot a magáénak vallotta - aszemitizmusát, a zsidómentes Magyarország eszméjét elsõsorban nem népi-faji, hanem - összhangban általános világnézetével - nemzeti szempontokra és erkölcsi-szellemi okokra támaszkodva, a zsidóság anyagelvûségére, gazdasági-hatalmi helyzetére hivatkozva hirdette s e tekintetben különbözött a hitleri népi mozgalomtól, amely - éppen a népi-faji tényezõnek az elméletben játszott döntõ szerepe folytán - az ún. biológiai hivatkozásoktól sem idegenkedett (bár maga Hitler a zsidó fajiságot a zsidó lelkiségben látta elsõsorban). Az is tény, hogy a hadsereg kötelékében alkalmazott munkaszolgálat korántsem csak a zsidóságra terjedt ki, hanem minden olyan népcsoport vagy társadalmi réteg tagjaira (így pl. adott esetben a hungaristákra) is, akiket a kormányzat nem tekintett politikailag teljesen megbízhatóknak. (Németországban a zsidósággal szembeni bizalmatlanság a háború alatt már oly mértékû volt, hogy e népcsoportot kizárták a haza fegyveres védelmére kötelezettek körébõl, ami azt is jelentette, hogy a zsidóságot - az árjának tekintett németektõl eltérõen - nem fenyegette az a "veszély", hogy a hazáért az életüket kell áldozniuk, pl. a bolsevizmus elleni küzdelemben. Ennek esélye a magyarországi zsidóság számára viszont adva volt, ami azt is jelentette, hogy magyarországi zsidók is válhattak hõsi halottá. Egyébként a háború elõtt ezt Németországban sem gondolták elképzelhetetlennek, hiszen még 1939-ben is szolgáltak a Wehrmachtban zsidó származású tábornokok.) Az is tény, hogy a magyarországi németbarát fordulatot követõen a hazai vidéki zsidóság külföldre deportálását a Gestapo irányításával ugyan, de a Magyar Királyi Csendõrség végezte s abban a hungaristáknak nem volt szerepük. Szálasi ebben a deportálásban a magyar honvédelem rendelkezésére álló munkaerõnek (naponta kb. négy millió munkaórának) az országból való kivonását is meglátta, nehezményezve egyúttal a deportálások feltételnélküliségét is. Ezért olyan tervet dolgozott ki, amelynek értelmében a deportálás csak a munkaképes korú zsidó népesség egy részére - mégpedig mint ún. kölcsönzsidókra - vonatkozhatott. A vidéki zsidóság deportálása során a magyar hungaristák Hubay Kálmán vezette csoportja - Lits Ernõ eskü alatt tett vallomása értelmében - a budapesti zsidóságnak a Birodalomba való deportálása ellen szót emelt a németeknél. Téves tehát az a vélemény is, mintha kizárólag Horthy Miklós vagy Koszorús Ferenc páncélos parancsnok "érdeme" lett volna a budapesti zsidóság külföldi munkatáborokba deportálásának megakadályozása. Tény az is, hogy a hungarista hatalomátvétel egyet jelentett a szovjetellenes harc további következetes folytatásával, a nem harcoló erõk fokozott munkaszolgálatával, kivált azután, hogy a szovjetek megindították offenzívájukat Budapest ellen. A németek igényt tartottak arra, hogy a budapesti zsidóság a maga munkaerejével a Német Birodalomban létrehozott munkatáborokban járuljon hozzá a további harcokhoz. Ennek következtében megkezdõdött a budapesti zsidóságnak a Birodalomba irányuló deportálása. Ezt azonban Szálasi néhány héten belül leállíttatta, részint emberiességi, részint magyar nemzeti megfontolásokból. Kétségtelen, hogy a hungarista hatalomátvétel után pl. Budapesten atrocitások is történtek a zsidó lakossággal szemben. Ezt azonban egyrészt nem meggyõzõdéses hungaristák követték el, hanem olyan csõcselékelemek, akik újonnan csatlakoztak a nyilasokhoz, mert úgy gondolták: a fegyveres hatalomhoz való csatlakozásuk örve alatt fosztogathatnak, erõszakoskodhatnak. (A csõcselék - mint Koós Kálmán kifejti - sohasem csatlakozik hátrányos helyzetû ellenzéki párthoz, márpedig a hungaristák a hatalomátvétel elõtt ellenzékben voltak.) Másrészt olyan nyilas érzelmû fiatalok (akkori szóhasználattal: fegyveres suhancok) is részt vettek egyes atrocitásokban, akiket a közeledõ harcok fanatizmussal töltöttek el s úgy gondolták: bosszút állhatnak az ellenséggel rokonszenvezõ, sõt,"cimboráló" zsidóságon. Az atrocitásokat a hungarista kormányzat természetesen nem tûrhette és nem is tûrte: adott esetben drákói ellenlépésekkel igyekezett az ilyesmiknek útját állni. Ezek a suhancok(pl. Major Tamás testvére) átálltak a Rákosi-Róth Manó féle nácizmusban folytatták szadista ösztönüktől hajtott életvitelüket.