TOMORY ZSUZSA
 Magyar Arcképcsarnok
 2007-06-15 04:41 Szebb Jövőért
 
 Lakhelyem 1956. november 27.-től kezdődően - néhány átmeneti hét kivételével - az U.S.A. Nyugdíjas éveimet Wisconsin állam Silver Lake nevű kis falujában élem.
 
 Otthon - mint minden jó vidéki -- Budapesten születtem, de öt éves koromig a Tolna megyei Majsa-Miklósváron éltem, majd Dombóvárra költöztünk. Miklósvári életem maga volt a paradicsom. Otthonunk az állomástól vezető út végén, vadaskert árnyékában, kis tó közelében, állatok szomszédságában volt. Az állomás felé vezető úton egy hatalmas fa árnyékában pihentünk meg gyakran, Vas Gereben fájának hívták, ki ott pihent meg valaha. Néhány éve kerestem e fát, a vadaskertet, de már nincsen meg egyik sem.
 
 Magyarságom az életem. Hazám az édesanyám, nyelvünk örök szerelmem. Magyarságom szabja meg emberi magatartásomat, emberségem maradéktalan teljesítése iránti örök törekvésemet. Példáim az előttem élő, soha nem ismert ősök, kik fényvilágukon át is egyengetik lépteinket, s tartanak meg bennünket Isten gyermekeinek, magyarnak.
 
 Magyarságunk tudatosulása egy magyar-földrajz szakos tanárnőnk igyekezete nyomán kapott szárnyra. A tanárnő térképtartó állványra feltette hazánk hegy és vízrajzi térképét, melyen ugyan látható volt a trianoni seb vörös vonala, de nem uralkodott a képen. Osztályunk legkisebb tanulóját, Piroskát hívta ki, s elmondatott vele egy verset, melyben ez a mondat is szerepelt: "Édes hazám, drága Magyarország!". Amikor a kislány e mondathoz ért, a tanárnő kérte, hogy felemelt karocskáival ölelje át az előtte levő Kárpátmedencét. Piroska ezt a kérést csak nehezen, lábújjhegyre állva tudta teljesíteni. Máig is előttem van ez a kép: az apró kislány átöleli a Kárpátok ölelte Nagymagyarországot. Azóta kitörölhetetlenül édesanyám Magyarország. Hazánk iránti e szeretet megnyilvánulásának gyakran adott helyet tanárnőnk. Osztályfőnöki óráin néha saját verseiből olvasott nekünk, s ezekből tudtuk meg, hogy ősmagyar nemesi családjának majdnem valamennyi férfi tagja a Habsburgok börtönében halt meg.
 
 Amióta emlékezem, nyelvünk szerelmese vagyok. Nemsokkal azon napok után, amikor Piroska átölelte a Kárpátmedencét, érkeztek testvéreink Moldovából, Erdélyből, Bukovinából, mint menekültek. Két kisleány került osztályunkba: a barna hajú Andrea és a szöszke Viktória. Figyeltem és tanulni igyekeztem tőlük az addig számomra ismeretlen, szép szavaikat. Erdély "visszatérte" utáni évben Tudnádra mentünk nyári szabadságra. Innen egyszer Csíksomlyóba kirándultunk. Tört a cipőm, s amíg a felnőttek tovább mentek a kegytemplomba, én az erdőszélen ülve vártam visszatértüket. Akkor lettem figyelmes egy botfaragó bácsira, akivel szót is válthattam. Elkezdett mesélni addig soha nem hallott dolgokról, szavakról, tündérekről, múlt időkről. Ez a találkozás lelkem velejéig érintett, mert először vettem észre, hogy a dunántúli középosztály élete, nyelve csak árnyéka az igaz magyar valóságnak. Ekkor váltam tudatosan magyarrá, s e találkozást újjászületésem napjának tekintem. Ettől a pillanattól kezdve e csodavilág felkutatása, élése volt életcélom. Ebben nagy segítségemre volt a Dombóváron élő Dr. Vajda Zsigmond székely ügyvéd, ki kérésre ontotta magából a székely népmeséket még akkor is, amikor csak én voltam az egyedüli hallgatója.
 
 A háború utáni években tejért jártam át a szomszédos Pula községbe, ahol nemcsak tejet kaptam, de mindjobban megismerhettem népünk utánozhatatlan méltóságú életét, s azt is, hogy nem mindig engednek bepillantást ebbe az életbe. A ház asszonyai úrnők voltak, királyi családok királyasszonyai. Nem fitogtatva, de méltósággal jelezték, hogy királyi házban van az ember. A hibákat elnézéssel, a jót jóval viszonozták. Városi embernek ilyenben nem lehetett része, s ezért az élményért örökre hálás leszek nekik.
 
 Amikor az idegen karhatalom úgy látta jónak, hogy hagyjuk el otthonunkat, a falu végén, a temető közelében kaptunk egy osztálytársam családja jóvoltából lakóhelyet. A kert vége dombtetőről vezetett le a Kapos völgyébe. Tavasszal csodálatos élmény volt számomra, amint ott a dombetőn állva észleltem először: lélegzik a föld. Ütemes lehelete az arcomat simogatta. Mellettem álló húgomat kérdeztem: ő is ezt érezte. Ekkor döbbentem igazán arra, hogy Édesanyám Magyarország él. A szó szoros értelmében él. Lélegzik. Már nem tartottam képtelenségnek Tündér Ilona könnyű lépteit látni a kalászos réten, míg Magor napúrfi szőke haját arany sugarakkal fonta be. Ősszüleink élnek, s segítik éltetni a magyar életet. A kárpátmedencei édesanya ekkor bővült szerető Földanyánkká.
 
 1956-ban idegenbe kényszerültem. Kezemben egy akkor divatos, anyám készítette nylon szatyor volt, benne egy ünnepi cipő, ruha, alsónemű és kalap volt, hogy ne nézzenek ágrólszakadtnak az idegenek, meg egy Mom ébresztő óra (még ma is együtt vannak ezek a tárgyak). Határátlépésem pillanatában megfogadtam, nem múlik el egyetlen nap sem életemben anélkül, hogy valamit tennék a hazámért. Ezt a fogadalmat lehetőségem szerint be is tartottam életem folyamán. Három gyermeket neveltem - Zoltánt, Kingát és Csabát - akik korán megtanulták, hogy az otthon szó Magyarországot jelenti. Első nyelvük, anyanyelvük a magyar, mely későbbi idegen környezetükben megkopott, de él. Néhány éve Csabával Erdélyben jártam, s igen nagy kitüntetésnek vettem, hogy egy erdélyi tanárnő megjegyezte, nem lehet fiam kiejtésén az idegen hangsúlyt észrevenni...
 
 Külországi könyvtárak bő anyagában böngészve fedeztem fel otthoni történelem tanításunk, néprajz ismeretünk hiányos voltát. Dr. Bobula Idával való barátságom idején a Harvard egyetem sumir szakának hallgatója voltam három tanulmányi féléven át. Ekkor fedeztem fel, hogy sumir címszó alatt akkád és asszír jeleket tanítanak nekünk, s az első ott tanult mondat Hamurabi történelemkönyvének első mondata volt. Másik ide tartozó felfedezésem az volt, hogy addig, amíg nem ismerem népünk nyelvét, szokásait, regéit, imáit, egy szóval: műveltségét, semmiképpen sem hasonlítgathatom nyelvünket se sumirral, se semmi más nyelvvel. Elhatároztam, hogy ezt a hiányt először pótolom, s a hasonlítgatást ezután folytatom.
 
 Nem könnyű Amerikában a magyar műveltség mély rétegeit kutatni, ezért a korábban említett Vajda Zsiga bácsihoz fordultam levélben tanácsért. Ő összeköttetést teremtett Magyar Adorján és közöttem. Ez a találkozás számomra sorsdöntő volt. A tíz éven át tartó levelezésünk során érkeztem valóban haza: feleszméltem arra, hogy hazánk a Kárpátmedence, őseink az itt honos európai magyar ősnép, nyelve a világ ősnyelve, melynek nyomai a világ minden nyelvében megtalálhatók. Műveltségünk az a csodakút, melyet kimerni soha nem lehet. Azóta is tanulok. Nyelvhasonlításként - idegenek számára - készítettem egy 640 szavas kelta-magyar összehasonlító szótárat. De egy pillanatig nem suhant át gondolataimon, hogy a keltáktól származunk. Szóegyezések nem jelentenek származást. Jelenthetnek vándorműveltségeket, de nem őshazát. Őshazánk a Kárpátmedence, melyből a szélrózsa minden irányába vándoroltak el őseink különböző időkben, kisebb csoportokban, de ez a vándorlás szerves életszemléletük részeként időnként visszatéréssé változott. Ilyen utólsó visszatérés Árpád és népéé, ő előttük Hunor és Magyar királyfiak jöttek vissza őshazájukba. Minél jobban ismerjük kárpátmedencei népegységeinket, annál könnyebben tudjuk ezen ősi vándorlások során nyomon követni őket. Magyar Adorján tizenhat nyelvi és népjárási egységet kutatott fel, s ez a tizenhat magyar népi egység vándorterületeinknél fellelhetők. Kérdésünk tehát ne az legyen, hogy ez, vagy az a nép rokonunk-e, hanem az, hogy ezen népi egységeink milyen számban képviseltek az illető, Kárpátmedencén kívüli műveltség területén. Őstörzseink nyomában a vándorlás ideje, iránya pontosan megállapítható. S a kárpátmedencei őshaza tudatában nem kell a kutatóknak egymás ellen feszülniük egymástól eltérő elméleteik miatt: a sumiroktól, a keltáktól, az egyiptomiaktól, az indiánoktól származunk....s sorolhatnánk népeket a végtelenségig, hanem örömmel üdvözölnék egymás meglátásait, hogy tisztázták ennek, vagy annak a népnek a magyar összetevőit. Nem utólsó sorban segíthetnék az átvevő műveltségek homályos, általuk meg nem értett részeit tisztázni, ezzel gondolatvilágukat megvilágosítani. Ez lenne igazán a "jó mulatság, férfi munka"! Mert napjainkban nagyon akarnak a világ népei eredményeket elérni nyelv, hit, műveltség terén, de csak botorkálnak.
 
 Legfontosabb teendőnk a magyarság sorsának jobbrafordításában most és bármikor a magyarságunkra eszmélés és magyarrá nevelésünk. Valaha ezt megkapták gyermekeink az anyatejjel, a bölcsőben, a mindennapi életben, melyben eleven valóság volt még őseink műveltsége. Ma már meg kell dolgoznunk magyarságunkért. Az oda vezető útat Kodály Zoltán körvonalazta számunkra igen világosan Visszatekintés című művében. Most csak egy parányi részét emelem ki, melyben az ősi játékok magyarságnevelő erejéről beszél:
 
 "Kiss Áron játékkönyve - minden tanítónak a kezébe kellene adni - a magyar gyermek elvesztett paradicsomának emlékét őrzi. Megsejtteti még azokkal is, akiknek szomorú gyermeksége városon telt el...
 
 Minden énekelt hang a mai iskolából jóformán száműzött Múzsáknak készít szállást a gyermek lelkében. A gyermek ösztönszerű, természetes nyelve a dal, s minél fiatalabb, annál inkább kívánja mellé a mozgást. A mai iskolának egyik főbaja, hogy nem engedi eleget énekelni és mozogni a gyermeket. A zene és testmozgás szerves kapcsolata: énekes játék a szabad ég alatt, ősidők óta a gyermek életének legfőbb öröme.
 
 Ez ősi játékok fenntartása elsőrendű kulturális és nemzeti érdek. Egyrészt valóságos tárházai a tudat alatti magyarságnak. Tudat alatti elemeknek eddig még alig méltatott, nagy szerepe van a nemzeti jelleg kialakulásában. Aki nem játszotta gyermekkorában e játékokat, annyival is kevésbé magyar. Benne a nemzethez tartozás sokágú, bonyolult érzése feltétlenül szegényesebb, hiányosabb. Egy csomó jellegzetesen magyar testmozdulat, szólás-, hanglejtésforma, dallam: kimaradt lelki életének építőanyagából. A NEVELÉSNEK ODA KELL TÖREKEDNIE, HOGY EZ A SZÓ: "MAGYAR VAGYOK", MINÉL GAZDAGABB TARTALMAT, MINÉL TÖBB ÉLETET, SZÍNT JELENTSEN MINDENKINEK EGYÉNILEG IS, különben vajmi könnyen üres frázissá szárad..."
 
 Kielégítetlen magyarságismeretünk idegen jelképek, idegen példák hajszolására indítja gyermekeinket, noha magyar életük csak magyarságukban teljesülhet ki. Ide tartoznak hitével kapcsolatos ismeretei. Napjainkban gyakran halljuk, hogy "ki kellene dolgozni a magyar vallást", s az ezen serénykedők határainkon túlra emelik kutató szemeiket. Nem veszik észre, hogy a magyar vallás ősidőktől fogva él, velünk van. Népmeséink, dalaink csordultig vannak Isten hitünk lágy rezdüléseivel, a benne való legtökéletesebb bizalommal, csak figyelmünket feléjük kell fordítanunk. Erdélyi Zsuzsanna ősi imagyűjteményében számtalan ősi gondolattal találkozhatunk, s ebből néhányat megtanulva gyógyíthatjuk lelkünket. Imádkozza együtt ezeket a család, mint valamikor, nem is olyan régen. Nyelvünkben, őshitünkben a világmindenség titkait helyezte Teremtőnk kezeinkbe, amit csak és csakis itt találhatunk meg.
 
 Kodály továbbá igy fogalmaz:
 
 "Most, hogy szorgos kezek összehordtak minden babszemet, amit az élet útján elhullattam, látszik az út, áttekinthető kezdetéig. Mi lehetett a hajtóerő, amely minden akadály ellenére máig egyenes úton hol röpítette, hol vonszolta ennek az életnek szekerét? Egy reménytelen, viszonzatlan szerelem. A néphez, melynek ezeréves látható története, és talán még jobban nyelvében, dalában élő TÖBBEZERÉVES LÁTHATATLAN ÉLETE (kiemelés: a szerzőtől) ellenállhatatlanul vonz magához..."
 
 "Nem hihet a magyar jövőben, aki nincs meggyőződve, hogy ez nem maradhat így. Képtelenség, hogy magyar gyermekek hathetedének nevelése a legfontosabb életkorban a véletlenre legyen bízva.
 
 Az újabb lélektan meggyőzően fejti ki, hogy a nevelésben a három-hét éves kor sokkal fontosabb a következő éveknél. Amit ez a kor elront, vagy elmulaszt, később helyrehozni nem lehet. Ezekben az években eldől az ember sorsa jóformán az egész életre.
 
 A tudat alatti nemzeti vonások legjobb megalapozója a néphagyomány, elsősorban a játék-és gyermekdalaival. Ezekben van ugyan, ami közös Európa népeivel, de van különbség is... A lélek alaprétegét nem lehet kétféle anyagból lerakni. Anyanyelve csak egy lehet az embernek, zeneileg is..." (97-98. old.)
 
 Régi vágyam a rövidesen apákká, anyákká váló serdülők számára olyan fellegvárat létrehozni, mely felkészíti őket az Élet magasabb rendű élésére és erre a mindennél fontosabb hivatásra. Megismertetni őket az életben betöltendő szerepükkel, mely összhangban kell legyen a világegyetemet mozgató erőkkel: a fiúk a teremtés, a leányok a megőrzés birodalmának lesznek királyi szülei. Visszavezetni őket a természet világába, hogy azt közvetlenül megismerve nehezebb időkben is segítségért tudjanak fordulni hozzá. Lelki szemeimmel az avar várak rendszerét látom: az alsó réteg erdei, virágjai, gyógynövényei fogadják az érkezőt, a következőben gyümölcsösök, majd a saját alapítású, nevelésű kertek virágai gyönyörködtetnek, s hangtalan szépségük tanítja meg az ott tanulókat a szerető gondoskodás örömére. Az ott gondozott állatok egyetemes szeretete lehet tanító példájuk. A fiatalok megtanulnának ősi mesterségeink közül egyet, a fiúk az építés, faragás mesterségét, a leányok a hímzést, szövést, fonást. Mind e közben a magyar dal, magyar mesevilág, magyar hagyományok felidézése gyönyörködtetné a résztvevőket. E fellegvár minden rétegének alapos megismerése áldaná további életüket.
 
 A legfelső emelet üveg hupolaga alatti medence síma víztükre melletti csendes elmélyedésben szabad útat nyer a magyar lélek révülése, ahol világot és világokat szárnyalhatnak át nem öncélúságból, hanem a világ megsegítésének eszközeként.
 
 Egymás megismerése, szeretete, segítése építheti a boldogabb magyar jövőt. Ha most szegényesnek is érezzük magyarságismeretünk tarsolyát, használjuk mások javára a most meglévő tartalmát. Ha csak egy versike, egy kis dal lapul meg benne, adjuk át valakinek, hogy ha többel nem is, de ezzel az egy versikével, dallal gazdagodik az átvevő életke magyarsága. Nem kell engedély ahhoz, hogy például a panelházak előtti kis tereken játszadozó gyermekeknek meséljünk, magyar játékot tanítsunk, így építve magyarságukat.
 
 Önértéküket kiművelve lepattanna róluk a világ éretlensége és értetlensége következtében ellenük irányzott gúny, ellenséges megnyilvánulás. Ezeket mind messze felülmúlja az a lelki érték, egyensúly, mely magyarságuk élésének természetes velejárója.
 
 Támogassuk a magyarságot felkaroló tanítók munkáját: nemzetmentő szolgálatot látnak el. Táltosaink, regőseink szerepét betöltő, ihletett tanítóink ma is járják a vidéket, csak fel kell figyelnünk rájuk.
 
 Magyar Adorján egyszer meglátogatott minket Balaton Fenyvesen néhány napra, mikor mi is hazajöttünk gyermekeinkkel néhány hétre. Lakhelyünk és a Balaton között futó sínek közé gondatlan kezek a töltés köveit dobálták. Magyar Adorján minden sétánk alkalmával lehajolt, s egy-egy követ felemelt, s helyére dobta a töltésre, miközben ezt mondta: Igy kell dolgainkat is helyre tenni, apránként, rendszeresen... Mire látogatása véget ért, keze nyomán az átjáró kőmentes, tiszta, rendes volt.
 
 Sok mindenről lehetne és kellene még beszélnünk, de az itt felhozott néhány példa talán belátást enged gondolataimba, s hazánk felemelését szolgáló igyekezetembe.
 
 Ide tartoznak írásaim, melyek a honi és külföldi magyar sajtó jóvoltából jelentek meg. Magam útnak indítottam a Magyarságtudományi Értesítőt, magyar és angol nyelven. Ez igen szegényes, házi gyártású értesítőben igyekeztem hangot adni mindazon magyar tárgynak, melyek nem kaphattak hangot abban az időben Magyarországon. E szerény kiadásra felvidéki testvéreink figyeltek fel legjobban, s értékesnél értékesebb anyagot szolgáltattak, melyek bizonyították családjuk felvidéki ősi jelenlétét, elhurcolásuk éveinek adatait. Sajnos néhány éven belül be kellett szüntetnem ez értesítő kiadását anyagi és egészségi okok miatt. Korai példányai a Széchenyi Könyvtár anyagfejlesztési osztályán találhatók meg. További írásaim: Kezdeteink, Szerves magyar nyelvtudomány, Égen menő szép madár, a magyar ima, Karácsony, A Hét Vezér nevének kapcsolatai, Az Artur legendakör kapcsolatai magyar és angol nyelven, s a Magyar angol nyelv eredet ugyancsak két nyelven. Kezdeteink és Az Artur legendakör magyar változata a Miskolci Nagy Lajos Király Egyetem Bölcsész Egyesülete jóvoltából és Dr. Gyárfás Ágnes igazgató gondozásában jelentek meg, amit ezúton ismét köszönök.
 
 Gyermekeink elemi iskolás korában szervezett hétvégi magyar iskola munkájában résztvettem, ahol a tanulók magyar műveltségünk több ágával ismerkedhettek meg. Egy volt tanítványunk most neves kutatóorvos, ki még ma is emlékezik ezekre az évekre, s használja rovásírásunkat. Édesanyja ebéd előtt mindig felolvas egy magyar költeményt, hogy evés előtt a lelket is táplálja.
 
 Tanulmányaim a kor lehetőségeinek feleltek meg: 1948-ban érettségi, később mérlegképes könyvelői vizsga, ápolónői tanfolyam, angol nyelv, őstörténelem és sumir tanulmányok voltak életem részei. Családfenntartó munkámban ápolónőként, majd egy elfekvő igazgatójaként dolgoztam.
 
 Köszönöm az alkalmat, hogy ezeket elmondhattam.
 
 Tomory Zsuzsa