Európa közös fizetőeszköze gyakorlatilag halott. Az euró helyzete menthetetlen.
Az egyetlen nyitott kérdés most már csak az, hogy az európai kormányok és az
Európai Központi Bank reménytelen utóvédharca még hány napig tartja a lelket
Görögországban. Hiszen abban a pillanatban, amikor Athén csődöt jelent, Európát
egy tízes erejű földrengés rengeti meg, ami egy teljesen új korszak nyitánya
lesz az öreg kontinens életében.
Ugyanis Görögország csődje nem pusztán azt fogja jelenteni, hogy a görög
állampapírok tulajdonosai egyáltalán nem kapják vissza befektetett pénzüket,
hanem azt is, hogy az állam a belső tartozásait sem lesz képes teljesíteni.
Attól a pillanattól kezdve egyetlen görög tanár, orvos, rendőr, katona,
minisztériumi és önkormányzati alkalmazott sem fog fizetést kapni, ugyanúgy,
ahogy a nyugdíjasok sem számíthatnak nyugdíjukra jó ideig. A pénzautomaták
percek alatt kiürülnek. A helyi bankok kezében ragadt állampapírok
elértéktelenedésével egy azonnali likviditási válság a görög bankrendszer teljes
összeomlásához vezet. Így a betétesek megtakarításai is elúsznak mivel a görög
állam betétbiztosítási garanciája sem él ekkor már. Bankkártyájukról onnantól
kezdve már nem csak otthon nem fognak tudni pénzt felvenni, de a világ egyetlen
automatájából sem. A benzinkutakból elfogy az üzemanyag, ahogy az élelmiszer is
a boltokból. Görögországban gyakorlatilag teljesen megáll az élet és minimum egy
évtizedre megrázó szegénységbe süllyed a teljes ország.
A probléma az, hogy ebben az esetben ez a katasztrófa nem tud megállni a görög
határon, hanem óriási gyorsasággal és lendülettel tovagyűrűződik majd a teljes
euró zónában, Európában és végül megrázza az egész világot. A fertőzés terjedési
csatornája természetesen egy ilyen forgatókönyv esetében is ismét a bankrendszer
lenne. Ugyanis a nemzetközi bankok a Görögországban elszenvedett több száz
milliárd eurós tőkevesztésükön túl azonnal zárolni kényszerülnének más bankok
hitelkereteit, amelyeknek jelentős közük van olyan országokhoz, ahol - a
befektetői várakozások szerint - a görög mennykő újra lecsaphat.
És amikor már a bankok sem bíznak egymásban, nem is hiteleznek egymásnak, akkor
a nemzetközi pénzpiacok leállnak. Ez pedig annyit jelent, hogy minden
pénzintézet magára marad az ügyfeleivel.
A gyenge országok, gyenge bankjaiból megkezdődhet a pánikszerű lakossági
pénzkivonás. De mivel a betéteket lakossági vagy vállalati hitelek formájában
kihelyezték és a bankközi piacról ezek a pénzintézetek nem tudnak áthidaló
céllal hitelt felvenni, azonnali likviditási krízisbe kerülhetnek. Ez pedig
minden olyan pénzintézetet csődbe sodorhat, amelynek nincs stabil tőkéje és nem
áll mögötte erős, hitelképes állam. Az európai országok ma természetesen
garantálják a betéteink biztonságát, de a bankrendszer megroppanása miatt nehéz
anyagi helyzetbe kerülnének azoknak az országoknak a kormányai, amelyeknek a
bankrendszerük hóna alá kellene nyúlniuk. Így az eszkalálódó pánik önbeteljesítő
módon söpörhet végig Európán, ami aztán az eurózóna széteséséhez vezet.
Természetesen Angela Merkel, Nicolas Sarkozy és José Manuel Barroso naponta
megismétlik unos-untalan, hogy az eurózóna felbomlásáról szó sincs, az euró
mindenképpen marad, mivel ennek alternatívája óriási költség lenne minden
tagállam számára. Csakhogy a valutaunió felbomlásának az egyik fő jellemzője
vélhetően az lesz, hogy az nem egy Brüsszelből menedzselt folyamat, hanem egy
hívatlan vendégként érkező pénzügyi apokalipszis eredményezi. Az euróövezet
felbomlását, annak idejét, erejét az emberi tényezők, valamint a pénz és
tőkepiaci erők és folyamatok határozzák majd meg, a politikusaink pedig csak
velünk együtt pánikba esve nézik a fejleményeket, ahogy három évvel ezelőtt is
tették, amikor a Lehman Brothers omlott össze.
A már négy éve tartó és egyre csak tomboló válságért a mohó, önző emberi
természeten túl bizony nem a bankok, nem a brókerek, nem az időjárás és nem is a
természeti katasztrófák, hanem mindenekelőtt és elsősorban a mindenáron való
gazdasági növekedést, a hatalmat hajhászó politikai elit a felelős világszerte.
Nevezetesen azok a törvényhozók, akiknek a többsége soha nem volt képes átlátni
a nemzetközi pénzügyi folyamatokat, ezért a megfelelő krízismegelőző
jogszabályok megalkotására csak akkor voltak kaphatók, amikor 2008-ban a világ
már összedőlt.
Márpedig a bankokat szabályozni kell, nem pedig büntetni vagy megbélyegezni.
Az amerikai politikusok legalább azt mindig is értették, hogy a pénz- és
tőkepiacok a hatékony gazdaságpolitika szövetségeseiként a befektetőkért, a
vállalatokért vannak. Ezzel szemben az európai kollégáik sajnos még ma sem értik
a piacok természetét, többségük azt gondolja, hogy a pénzügyi rendszer az
ősellenség, mert az nem úgy működik, ahogy azt a saját politikai érdekeik
diktálnák.
Óriási hiba és felelőtlenség volt a nemzetközi politikai elit részéről a krízis
2009-es enyhülésekor a saját hanyagságaik és hibáik palástolása végett a
közvélemény indulatának feltüzelésével bűnbakot csinálni a pénzintézetekből.
Amikor mindenki pontosan jól tudja, hogy az adófizetők pénzéből a kormányok nem
a bankokat mentették meg, hanem a vállalati, lakossági és önkormányzati
betétesek pénzét. Mindez nem politikai döntés volt - mint mondjuk az autógyárak
vagy légitársaságok esetében - hanem egy súlyos rendszerhiba elhárítása.
Az emberek két dolog miatt viszik bankba a pénzüket: biztonságban szeretnék
tudni azt és kamatot remélnek a megtakarításaik után. A banknak a biztonságot
meg kell teremtenie, a kamatot pedig ki kell termelnie. Ezt viszont csak úgy
tudja megtenni, hogy a betéteket hitel formájában kihelyezi oda, ahol pénzre van
szükség a működéshez, a növekedéshez és a munkahely-teremtéshez. Ebből aztán
elegendő kamatot kell beszednie, hogy tudjon kamatot fizetni a betéteseknek.
A bankok így a gazdaság legfontosabb üzemanyag-hordozói, amelyek válság idején a
nemzetgazdaságok legsebezhetőbb pontjai, amelyeket éppen ezért mindenáron óvni
és védeni kell. Végül aztán ezt belátva "eső után az esőköpeny" módjára
Európában megszületett az EU Tőkemegfelelési Direktívája, az Egyesült
Királyságban a Vickers Bizottság ajánlása, az Egyesült Államokban a Dodd-Frank
Törvény, míg globális szinten a Bázeli Bizottság (Basel Committee on Banking
Services) III. csomagja. Ezek mind egytől egyig a bankrendszer tőke és
likviditási helyzetének megerősítéséről szólnak. Az előírásoknak,
szigorításoknak - amelyeknek nem kis hatása van a magyar bankrendszer tőke- és
likviditási helyzetére is -, azonban az az ára, hogy a bankok a hitelezés
mértékének a visszafogására kényszerülnek, ami csökkentőleg hat a gazdasági
növekedésre és növelni fogja a munkanélküliséget.
Mindezek ellenére azonban még mindig van egy ország Európában, ahol a politikai
elit az elmúlt évek válságából sem tanulva gazdaságpolitikai zsákutcában
folytatja tovább kalandozásait. Egy hely, ahol a politikusok továbbra is azt
mantrázzák felelőtlenül, hogy a bankok jelentik minden probléma forrását és egy
képzelt gazdasági honvédő háború részeként le kell győzni őket, ahelyett, hogy
azok tőkéjének megerősítésére rohannának a közelgő eurókatasztrófa végső beállta
előtt. Ahol még mindig komolyan azt gondolják: az ország javát szolgálja, ha
tartósan a nemzetközi piaci folyamatokkal szembe menetelnek.
Ez az ország sajnos nem más, mint Magyarország, ahol az önkormányzatok, a
vállalatok és a lakosság egy jelentős része nyakig eladósodva, a svájci frank
fogságában tölti napjait. Mára már szinte mindenkinek a kedvenc témája a "mit
kezdjünk a devizahiteleseinkkel" című történet, ami a politikai elitünknek
köszönhetően ismét polarizálni kezdte a társadalmat. Annak ellenére, hogy a
véleménykülönbség valójában nem a szenvedések és a szolidaritás hiánya között
húzódik meg, hanem a megoldás és a helyzet tovább romlása között. A kormány
végül egy váratlan, mindenkit megdöbbentő húzással villámgyorsan pontot tett a
vita végére. Sokaknak a rekord gyorsasággal a parlamentben elfogadott, idevágó
jogalkotás zene a fülnek. Én azonban azon kisebbséghez tartozom, mely szerint a
kormány az ország számára a rossz, veszélyes és mérhetetlenül igazságtalan
megoldást választott.
Ennek megállapításához nincs szükség vizsgálóbizottság felállításához. A
kialakult helyzetért az elmúlt egy évtized teljes magyar politikai elitje
felelős, mert rövidlátó és öncélú politizálásával a következő négy lépés
eredményeképpen kiszolgáltatott helyzetbe juttatta országunkat.
1) A
lakosság látványos eladósodása 2000-ben kezdődött el azzal, hogy az akkori
Orbán-kormány egy drasztikus túlköltekezési program részeként belevágott a
lakáshitelek nagyvonalú költségvetési kamattámogatásába. Mindezt annak
reményében tette, hogy ez a 2002-es választások előtt majd segít a belső
kereslet beindításával növekedési pályára tenni az országot egy nemzetközi
krízis kellős közepén. A választásokat végül megnyerő MSZP-SZDSZ koalíció ezt
aztán a maga "száznapos programjával" fejelte meg (amit az akkor ellenzékben
lévő Fidesz is automatikusan megszavazott), amely még néhány további elképesztő
gazdaságpolitikai lépéssel kiegészülve az ország totális eladósodásához
vezetett. Mindkét politikai oldal abban bízott, hogy a belső keresletbővítés
mesterséges felpörgetésével, az osztogatáson keresztül felgyorsítható a
gazdaság, amely aztán majd automatikusan kitermeli a fedezetet az így
keletkezett deficit eltüntetéséhez. Ez azonban téves hipotézis volt, annál is
inkább, mert a felpörgetett hazai fogyasztás csak az importot serkentette, ez
pedig csak az ország külkereskedelmi mérlegét aknázta alá. Az így kialakult
fiskális egyensúlytalanság a jólét hamis illúzióját okozva katalizálta az egyre
erősödő lakossági hitelkeresletet.
2) A
magyar lakosság nem a saját devizájában adósodott el, hogy hitelei után ne az
ország romló gazdasági állapota miatt a forintot sújtó kamatfelárat kelljen
megfizetnie. A kilenc évnyi elhibázott gazdaságpolitika (a fenntarthatatlan
nyugdíj, egészségügyi és lakástámogatási rendszeren túl, a minimálbér 50
százalékos növelése, a közalkalmazottak körében végrehajtott 50 százalékos
béremelés, a 19 ezer forintos egyszeri nyugdíj-kiegészítés, a 13. havi nyugdíj
bevezetése, a minimálbér adómentessé tétele, az átgondolatlan áfaváltoztatások,
az állam és a magánszektor vélt vagy valós együttműködésén alapuló
PPP-beruházások túlburjánzása, az irreálisan drága autópálya építések) egy
kirívóan alacsony adófizetői morállal párosulva egyre nagyobb lyukat ütött az
államháztartáson, ez pedig az ország eladósodását eredményezte. A fedezetlen
jólétünket pedig érdemi gazdaságpolitikai irányváltás helyett a mindenkori
magyar kormány a külföldi befektetőkkel finanszíroztatta, akik ezt persze
mindezt a növekvő kockázatok miatt egy magas kamatfelár mellett voltak hajlandók
megtenni.
3) A
mindenkori magyar kormány hibája, hogy 21 évvel a rendszerváltást követően a
pénzügyi és közgazdasági alapismeretek tantárgy még mindig nem kötelező része a
középiskolai oktatásnak és az érettséginek.
Az emberek emiatt nemcsak a hitelezésről tudnak keveset, de fogalmuk sincs mi a
kamat és a THM közötti különbség, nincs kellő információjuk magukról a
bankokról, a pénzügyi szolgáltatóról. Emiatt aztán kiszolgáltatottak,
védtelenek, nem aktív megtakarítók, inkább erőn felül költekeznek. Amit mégis
megtakarítanak, azt meg szeretik a párnájuk alatt tartani, idegenkednek a
tőzsdétől és nem értik a legalapvetőbb közgazdasági összefüggéseket sem. Így
persze nagyon fogékonyak a politikusaink demagóg bank- és tőkepiac ellenes
retorikájára, amikor a kialakult helyzetben megoldások helyett megpróbálnak
felelősöket keresni maguk helyett.
4) Az
adóforintjainkból fenntartott pénzügyi kormányzatot és a piaci ellenőrző
szerveket legmélyebb álmában lepte meg a válság 2008-ban. Feladatukat nem tudták
ellátni, éppen ezért Magyarországot felkészületlenül érte a krízis, ezért hatása
is súlyosabb volt. A mindenkori kormány, parlament, jegybank és a felügyelet
feladata, hogy figyeljék, ha kell, szabályozzák a piaci folyamatokat és ha nagy
anomáliákat vagy veszélyes trendeket tapasztalnak, akkor idejekorán lépjenek - a
megfelelő törvénykezéssel mindenkit visszatereljenek a helyes vágányra. (Például
ha egy bank felelősségteljesen akart volna viselkedni és ezért nem ad frank
hitelt az ügyfeleinek, akkor az ügyfelek válaszképpen átmentek volna egy másik
bankba, ahol kiszolgálják őket.) Éppen ezért az MSZP-SZDSZ kormány óriásit
hibázott, amikor szabadjára engedte Magyarországon a devizahitelezést, ahelyett,
hogy korlátozó jogszabályokat alkotott volna, amelyek minden bankkal szemben
egyformán komoly követelményrendszert támasztottak volna a frank hitelezéssel
kapcsolatban. Ezzel persze az akkori ellenzék sem foglalkozott a parlamentben.
A magyar kormány a költségvetési helyzet kezeléséhez egy egyszerű, de annál
populistább megoldást választott. A minden probléma eredőjének kikiáltott
bankokat szisztematikusan sajtolni kezdte: válságadókat vetett ki a
bankrendszerre, moratóriumot vezetett be a jelzálogjogok érvényesítésére,
hároméves árfolyamrögzítéssel maximalizálta az adósok havi törlesztését. Ezek
természetesen fájdalmas intézkedések minden pénzintézet életében, de még
érthetőek és elviselhetőek a válságra való tekintettel. A kormány legújabb
ötlete, a rögzített árfolyamos devizajelzáloghitel-törlesztés azonban már
túlmegy a józanság összes létező határán.
A bankok látszólag jól állják az ütéseket, mert külső szemmel ők a pénz
korlátlan forrásai (de a bankoknak nincs saját pénzük, a betéteseiknek van és a
részvényeseiknek). A valóság azonban az, hogy a hazai bankok ezekkel a
lépéssekkel elveszítik a jövedelemtermelő képességük és a tőkéjük jelentékeny
részét, ami veszélyes helyzetbe sodorja a magyar bankrendszert pont akkor,
amikor a világon mindenütt a bankok tőke és likviditás pozíciójának
megerősítésén dolgoznak a kormányok. Az idehaza kialakult helyzetben,
válaszképpen a bankok még inkább a hitelezés visszafogására kényszerülnek, a
többségében külföldi kézben lévő bankjaink egy része pedig a távozás mellett
dönthet. Persze erre az utóbbi lépésre mondhatjuk azt, hogy mindez kit érdekel:
hiszen ez csak javítani fogja a magyar vezetés alatt álló pénzintézetek
piacszerzési lehetőségét.
De a helyzet azért ennél jóval bonyolultabb. Egyrészt a magyar bankok mérete
összesen sem elég nagy ahhoz, hogy csak hazai forrásból maguk finanszírozzák a
teljes magyar gazdaság növekedését. Másrészt pedig költségvetési szempontból
öngyilkosság bármilyen adófizető, munkahelyteremtő céget elüldözni, főleg ha az
élen jár a magyar állampapírok vásárlásában. És végül, de nem utolsó sorban egy
zsugorodó és egyre kockázatosabbá váló nemzetgazdaságban egyetlen felelősen
működő pénzintézetnek sem célja növekvő piaci részesedést szerezni. Ha pedig
ráadásul ez az ország még az adott bank anyaországa is, akkor ez azt jelenti: a
kockázatok növekedésével egyre inkább kiszorul a nemzetközi pénzpiacokról és még
a jelenleginél is sokkal drágábban, vagy egyáltalán nem fog tudni forrásokat
bevonni külföldről.
Éppen ezért magasabb forintkamatokra és drámaian visszaszoruló vállalati,
lakossági hitelezésre lehet Magyarországon számítani, ami mindannyiunknak rossz
hír. Főleg akkor, ha figyelembe vesszük azt a törvényszerűséget, hogy minden
egyes százalékpontnyi gazdasági növekedéshez nagyságrendileg négy százalékkal
kell bővülnie minden évben a bankhitel-állománynak. Ennek hiányában marad az út
a recesszió és a tovább növekvő munkanélküliség irányába. Ugyan az elmúlt három
év pont azt mutatta meg, hogy a korlátlan és szabályozatlan hitelbővülés is
milyen bajokhoz vezethet. De ettől még a hitel a gazdaságnak az, ami a víz az
élő szervezetnek: nélkülözhetetlen és pótolhatatlan. Arról pedig már nem is
beszélve, hogy a versenyhelyzet és a kínálat hiánya növekvő banki költségekhez,
továbbá csökkenő szolgáltatási minőséghez vezet.
A kedvező árfolyamon történő devizahitel-törlesztés lehetősége a reálgazdasági
és pénzpiaci problémákon túl még egy fontos problémahalmazt is felvet: az
intézkedés társadalmilag rendkívül igazságtalan is.
Azért fordulunk hitelért a bankhoz, mert így döntöttünk és nem azért, mert a
bank pisztollyal erre kényszerít. A hitellel rendelkező ember olyan
fogyasztó, aki a valós lehetőségein túli életvitelt folytat, vagyis jobb
körülmények között él, mint amilyet megengedhet magának. Ez azonban még
önmagában nem baj, csak éppen magánügy. Főleg, ha a hitelfelvétel forint helyett
devizában történt. A devizában eladósodás ugyanis nem más mint spekuláció az
adott deviza gyengülésére. A devizahitel felvevője arra fogadott, hogy a forint
erősödik vagy erősödni fog, így a törlesztő részlete egyre kisebb lesz, vagy ha
gyengül is, a gyengülés mértéke soha nem fogja meghaladni a svájci frank és a
forint kamatkülönbözetből származó relatíve nyereségét. Az ügyfél maga dönti
el a bankban, hogy az igényelt hitelt forintban veszi fel 10 százalék feletti
kamattal vagy inkább a frank hitelt választja 6 százalékon. Az
egyiknek nagyobb kamatterhe van, de nincs árfolyamkockázata, míg a másiknál a
kisebb kamatteher árfolyamkockázattal párosul. Tehát a hitelfelvevő
lehetőségeihez, kockázattűrő képességéhez viszonyítva választott. A döntésünk
felelősségét pedig nem varrhatjuk mások nyakába, ha egyszer a nem jött be az,
amit vártunk. Márpedig a kormány döntése értelmében a veszteségeket a bankoknak
kell átvállalniuk. Ez annyit jelent, hogyha egy válságos helyzetben a
pénzintézetek a szétporladó tőkéjük miatt az összeomlás szélére kerülnek, akkor
a magyar kormánynak az adófizetők pénzéből kell majd talpra állítani őket, hogy
ne vesszen oda a betétesek pénze, miután azokra garanciát vállalt. Vagyis
leegyszerűsítve: amíg a forint erős volt, a devizahitelesek nyerőben voltak,
majd amikor a részben saját maguk által felépített pozíció miatt meggyengülő
forint miatt veszteségeik keletkeztek, akkor a kormány ezt megpróbálja azokkal
kifizettetni, akik nem vettek fel hitelt, hanem helyette megtakarítottak és azt
betét formájában bankjuknál elhelyezték. Azok akik pedig forintban adósodtak el,
most a saját terheiken túl szolidaritásból még a devizahitelesek terheit is
magukra vállalhatják, tehát duplán fizetnek. Ez rendkívül igazságtalan azokkal
szemben, akik az életüket hitel felvétele nélkül a lehetőségeik határán belül
tartották, vagy felelősen gondolkodva a drágább forint hitelt vették fel,
szemben a hosszú évekig relatíve nyereséget biztosító devizahitellel.
A devizahitelesek azon hivatkozása, hogy senki nem mondta nekik, a forint ilyen
mértékben meggyengülhet egyszerűen hiteltelen és elfogadhatatlan. Ráadásul pont
egy olyan országban, ahol a lakosság hosszú évtizedeken át úgy szocializálódott,
hogy legjobb devizában tartani a megtakarításokat, mert a forint már eddig is
számtalan alkalommal lett leértékelve. Nem is beszélve arról, hogy az ember
hosszas és alapos mérlegelés után választja ki ingatlanját. Nehéz azt
elképzelni, hogy a finanszírozás feltételrendszerével kapcsolatban nem
tájékozódik alaposan.
A devizahitelesek megmentéséről szóló parlamenti döntés szerint a meglévő
devizahitelét kizárólag az fogja tudni előtörleszteni, akinek megfelelő
megtakarításai vannak, vagy kellően stabil és jó jövedelemviszonyok közt él,
hogy mindezt újabb, immáron forint alapú hitelből finanszírozza. A kormány
döntései következtében beindult forintgyengülés még nehezebb helyzetbe sodorja a
valóban rászoruló devizahiteleseket, miközben mások kárára mentőövet dob
azoknak, akik a hitelükből luxuslakást és balatoni nyaralót vettek.
A kormány eddig csak azt üzente a választóknak: lehet felelőtlenül kezelni a
közösségi és pénzügyeinket, mert ha baj van, akkor az atyáskodó állam majd
segít. A parlament hétfői döntésével azonban már gyakorlatilag jogszabályt
alkotott arról, hogy Magyarországon szabad bankot rabolni.
A bankok nem holmi maguknak való pénzeszsákok, ahonnét bármikor és bármennyi
pénz szabadon kiszedhető. Olyan vállalatokról van szó, amelyeknek tulajdonosai,
részvényesei vannak. Akik azért fektetnek pénzt ebbe az iparágba, mert
jövedelmet várnak. A jövedelem pedig azoktól az ügyfelektől származik, akik a
megtakarításaikat azért hozzák a bankba, mert biztonságot és kamatot várnak
cserébe. A banknak pedig ki kell termelnie működésének a költségét, a
betéteseknek a kamatát és a részvényeseknek az osztalékát. Ha ebbe a folyamatba
a kormányzat mindenféle előzetes egyeztetés és józan átgondolás nélkül beleszól,
akkor azzal a betétesek megtakarításait és a részvényesek befektetéseit
kockáztatja. Ez pedig nemcsak bankcsődhöz vezethet rosszabb esetben, hanem oly
mértékben megrendíti a bizalmat Magyarország iránt, hogy elriasztja azokat, akik
pénzt szeretnének Magyarország gazdaságába fektetni.
Egy jól és megbízhatóan működő, piacgazdaságra építkező demokratikus országnak
két fő ismérve van: a magántulajdon szentsége, megkérdőjelezhetetlensége és az a
faktum, hogy az adósságot mindig mindenki rendben törleszti. És ezt a két
tényezőt egyetlen politikai erő sem tudja és nem is akarja megpiszkálni. Mert
mindenki tudja, hogy az az ország ahol a kormányfő reggeli közben kitalálja,
aznap éppen melyik gazdasági szereplőtől fog valamit elvenni, amit aztán a
parlament ebédre már alkotmányba is foglal, hogy a köztársasági elnök még aznap
a vacsora előtt alá is írja és kihirdesse, az a befektetők szemében egy
elkerülendő banánköztársaság.
A lakosság, a vállalatok, az önkormányzatok és az állam devizatartozásának a
jelenlegi mértéke valós makrogazdasági kockázat, amit kezelni kell. A péktől az
orvoson és buszvezetőn át a bankárig mindannyiunknak ugyanaz az érdeke: a minél
elviselhetőbb árfolyamon való törlesztés. De ezt nem mindegy, hogy milyen
módszerrel érjük el. A parlament által elfogadott devizahitel-törlesztésről
szóló jogszabály rövid távon ugyan segíti a tehetősebb adósokat, de rendkívül
igazságtalan és káros az ország nagyobb részének. Ez ugyanis olyan pénzpiaci és
reálgazdasági folyamatok beindulásához vezet, amelyek inkább előbb, mint utóbb a
300 forint feletti euró árfolyam irányába visznek. Vannak lépések, amelyek
lehet, hogy jól hangzanak ma, de valójában pont egy gyorsított pályán küldik az
országot a görögök után. Míg más elképzelések nem hangzanak népszerűnek, de
középtávon stabil és ésszerű megoldást kínálnak a devizahiteles problémára.
Ez utóbbiak azok a hiteles gazdaságpolitikai döntések, amelyek az állam
méretének csökkentésével, a nyugdíj és egészségügyi, valamint a közigazgatási
rendszer reformjával segítik a versenyképesség javulását. Olyan intézkedések,
amelyek vonzzák a befektetőket és a beruházásokat, növelik az adóbevételeket,
beindítják a növekedést - aminek köszönhetően végre csökkenhet a munkanélküliség
-, kevesebb lehet az államadósság és végül, de nem utolsósorban erősödésnek
indulhat a forint, hogy végre csökkenni kezdjenek a devizahitelek
törlesztőrészletei.
HOZZÁSZÓLÁS:
Az eurózóna felbomlása után Törökország, Azerbaiján,Üzbekistan, Japán, Délkorea
Kazakhstán és többi Turáni nemzetek, természeti kincsek tulajdonosai gazdasági
és időelönyben lesznek a vesztes országokkal szemben. Akik ehhez a csoporthoz
tartoznak azok lesznek a gazdasági ujjáépitési folyamat nyertesei. Magyarország
egy nyitott kapu lehet a csődbejutott Európa felé,mert az Eurozona nélkül EU
tagok vagyunk és a Turáni testvérnemzetekkel közösen részt vehetünk ebben a
folyamatban.- A Turáni Nemzetek Szővetsége a siker kulcsa.