2016-11-29 11:55:03
Hatvan esztendővel
ezelőtt, 1956. november 29-én Puskás Ferenc először lépett pályára a madridi
Bernabéu Stadionban – de még nem a Real Madrid, hanem a Honvéd színeiben! Tíz
gól esett a megindító emlékű jótékonysági mérkőzésen, amelynek a forradalom
vérzivatara és egy menekülésre kényszerülő legendás csapat viszontagságai és
dilemmái festenek vészjósló történelmi hátteret. Az elfeledett mérkőzés egyetlen
élő magyar szereplője, Faragó Lajos is emlékezik a FourFourTwo-val.
A
Honvéd kivonulása a Santiago Bernabéu Stadion gyepére, 1956. november 29-én
Puskás Ferenc 1958 májusában szerződött az akkori éppen harmadik BEK-serlegét
elhódító – vagyis minden addigi kiírást megnyerő – Real Madridhoz, amellyel
aztán 1959-ben, 1960-ban és 1966-ban ő maga is az európai klubfutball csúcsára
ért, illetve további két döntőt (1962, 1964) játszott. Ám jóval kevesebb szó
esik arról, ami valódi futballtörténelmi kuriózum: a Száguldó Őrnagy már 1956
őszén is játszott egy meccset Madridban, a Honvéd nyugati túrájának keretében,
annak egyik legfőbb állomásaként.
Ama nevezetes év őszén a magyar bajnok Honvédra a spanyol Athletic Bilbao várt a
Bajnokcsapatok Európa-kupájának nyolcadddöntőjében. Az első meccsen a kispesti
klub lett volna a pályaválasztó, október 23-án azonban kitört a forradalom,
nyilvánvaló volt, hogy a rangos nemzetközi mérkőzést nem lehet megrendezni a
felbolydult Budapesten, ezért a két együttes a pályaválasztói jog
felcseréléséről állapodott meg egymással, bízva abban, hogy a visszavágóra már
konszolidálódik a helyzet a magyar fővárosban. Végül november 22-re tűztek ki az
első, bilbaói meccset, ám a Honvéd igyekezett elérni, hogy a csapat már jóval
korábban elutazhasson, mert a forradalmi állapotok közepette lehetetlennek
tetszett a felkészülés a találkozóra. Ezt persze a legfelsőbb politikai
vezetőségnek még jóvá kellett hagynia. Október 29-én a Honvéd technikai
vezetője, egyben a menedzseri feladatokat is ellátó Östreicher Emil Puskással,
Bozsik Józseffel és Vad Dezső sportújságíróval ment el az Országházba engedélyt
kérni Vas Zoltán közellátási kormánybiztostól (a köztudottan antikommunista
Czibor Zoltán – akit a forradalom kitörésekor a Honvéd forradalmi bizottságának
elnökévé választottak – naplója szerint viszont ő maga ment engedélyt kérni a
politikusoktól). Vas engedélyezte a bilbaói utazást, de a végső szót csak Nagy
Imre, a minisztertanács elnöke mondhatta ki. Östreicher a Képes Nemzeti Sportban
1992-ben Gyenes J. Andrásnak adott interjújában azt mondta, Nagy Imre ezekkel a
szavakkal engedélyezte a kiutazást: „Mi már itthon nyertünk, maguk meg nyerjenek
odakint!” A válogatott játékosoknak az OTSH, a többieknek a Külügyminisztérium
állított ki gyorsan, soron kívül útlevelet, valakinek „csak” diplomata útlevelet
tudtak intézni, és olyanok is akadtak, akik álnéven tartottak a kerettel a
Vasfüggönyön túlra, a nagy nyugati utazásra, amelyre november elsején indult el
az Aranycsapat klasszisaival teletűzdelt, Kalmár Jenő edző által irányított
Honvéd.
Kalmár Jenő vezetőedző Puskással
Ha nem is aznap, de nem sokkal később a "portyához" több olyan kiváló labdarúgó
is csatlakozott, akik nem a kispesti együttesben játszottak, így Szusza Ferenc
az akkor Budapesti Dózsának nevezett Újpestből, Lantos Mihály, (Kis) Szolnok
István és Sándor Károly a Vörös Lobogóból (MTK) vagy Bagoly Bertalan
Dunaújvárosból. Sándor Károly életrajzi könyvéből tudjuk, hogy az MTK
játékosainak Gáspár Miklós, a klub főtitkára engedélyezte a kiutazást, sőt
kapacitáltra is őket arra. A játékosokért rejtélyes, lefüggönyözött fekete autók
érkeztek a lakásaikhoz, vitték őket Hegyeshalomra. „Csikar” épp csak fel tudott
kapni egy könnyű kabátot, nem vitt magával semmit, úgy köszönt el a feleségétől,
hogy legkésőbb két hét múlva érkezik. Két hónap lett belőle… (Egyébként az MTK
is nyugati túrára indult. Azt már Kovács Ferenctől, az MTK akkori játékosától, a
Videoton későbbi sikeredzőjétől tudjuk, hogy a Mercedeseket sofőrrel együtt
küldte a klub a játékosokért, és aztán egy kivétellel az összes sofőr kinn
maradt Ausztriában, ahol nyomban eladták az autót és új életet kezdtek).
A más kluboktól csatlakozók mind Bécsből utaztak a Honvéd után. Az osztrák
fővárosban „csapódott” a társasághoz a később világhírűvé váló edző, Guttmann
Béla is, aki 1949-ben hagyta el Magyarországot, azóta kézről kézre járt az olasz
csapatok között, épp munkanélküli volt, tudott olaszul és spanyolul, így épp
kapóra jött neki, hogy Spanyolországba tart a csapat, és elfogadta korábbi
újpesti játékosa, Szusza Ferenc invitálását, hogy tartson velük. (Puskás és
Guttmann pályájának összefonódásáról lásd keretes írásunkat – a
szerk.) A magyar bajnokcsapat három napot töltött az osztrák
fővárosban, akkor érkeztek a hírek arról, hogy a szovjet tankok bevonultak
Budapestre. A katonacsapatot természetesen nyomban hazarendelték, de ekkor már
visszamenni nem volt érdemes, nem is nagyon lehetett. Mindenki az otthon rekedt
családtagokért aggódott. Pénz alig-alig volt a játékosoknál, az Austria Wien
adott kölcsön nekik. Östreicher azonban kezébe vette a gyeplőt, és a BEK-meccsig
hátralévő időszakra pénzdíjas mérkőzéseket szervezett a csapatnak, amelyre
egyébként mindenki kíváncsi volt Európa-szerte. Hamarosan keresnie sem kellett,
önként érkeztek a jobbnál jobb ajánlatok a neves kluboktól. Az első „kerülőút” a
nyugat-németországi Essenbe vezetett, ahol a Rot-Weiss Essen és a Fortuna
Düsseldorf vegyes csapata ellen mérkőztek meg a magyarok november 7-én. A
Rot-Weiss Essen stadionjában 45 ezer néző gyűlt össze, a lelátón pedig ott volt
Sepp Herberger, az NSZK szövetségi kapitánya is, akinek vezetésével két évvel
korábban a nyugatnémetek 3:2-re legyőzték az Aranycsapatot a berni világbajnoki
döntőben. Az antikommunista nyugatnémetek nagy örömmel fogadták a magyar
futballistákat, a helyi sajtó beszámolója szerint „Hipp, hipp, hurrá” kiáltással
köszöntötték a pályára vonuló magyarokat, akik között örömmel látták viszont két
év múltán Puskást, Bozsikot és Kocsist. A végeredmény 5:5 lett, az egyik lap
ezzel a szalagcímmel jelent meg: „Ezt a meccset Essen soha nem felejti el. A
Puskás-11 kilencven percnyi álomfutballal örvendeztetett meg minket!”
Ezután november 13-án Párizsban, a Racing vendégeként lépett pályára a Honvéd,
amely 4:3-ra nyert, Bozsik valósággal brillírozott. Bilbao előtt még San
Sebastiánban állt meg a csapat, ahol Puskás feljegyzései szerint szakadó esőben
tartottak edzést. Tény, hogy egyébként is fáradtan érkezett meg a csapat a
november 22-i BEK-meccsre, amelyet aztán 3:2-re elveszített a San Mamésben
(Budai és Kocsis szerezte a két magyar gólt). A fájdalmas vereségen viszonylag
hamar túl kellett lépni: egyrészt hátra volt még a visszavágó, másrészt három
nappal később már a Bernabéu Stadionban edzettek a játékosok a túrává alakult
sorozat legfontosabb állomásán, a Real Madrid elleni összecsapás előtt. Nem csak
a presztízs és a pénz miatt lett ez a legfontosabb meccs, de szimbolikus
jelentőséget hordozott a meghívás politikailag is: az egész nyugati világban
egyedül a Franco tábornok vezette Spanyolország akart segíteni a magyar
szabadságharcosoknak, egy spanyol kezdeményezésű ENSZ-zászló alatti beavatkozás
is körvonalazódott már, de Washington nem állt az ügy mellé – hiába no, addigra
már megszületett a paktum a bipoláris világrendről, amelyet nem lehetett
megbolygatni…
Madrid ezzel a mérkőzéssel segített: a Real Madrid/Atlético Madrid vegyes csapat
Honvéd elleni mérkőzésének teljes bevételét (47 ezer néző látogatott ki a
Bernabéuba) a csapatnak és a magyar menekülteknek adták a spanyolok, miközben a
meccs fővédnöke Franco felesége, Carmen asszony volt. Még ha barátságos
találkozó volt is ez, a mérkőzés rangját nem lehet túlértékelni: a három addigi
BEK-kiírás győztese csapott össze a világ egyik legjobbjának tartott Honvéddal,
amelynek köztudottan nagy szerepe volt a BEK megszületésében is azáltal, hogy a
Wolverhampton Wanderers elleni 1954-es meccsük után (3:2 az angoloknak) támadt
fel az igény arra, hogy kell egy nemzetközi sorozat, amelyen eldöntik, melyik is
Európa legjobb csapata. A hazai együttes a Pazos
(J. González 35.) – Atienza II, Marquitos, Lesmes – Santiesteban, Zárraga –
Kopa, Peiró, Miguel, Di Stéfano, Gento felállásban
játszott, ebből a csapatból Pazos, Peiró és Miguel képviselte az Atlético
színeit, a többiek a „királyi klub” labdarúgói voltak. A Honvéd a Faragó
– Rákóczi, Bányai, Dudás – Kotász, Bozsik – Budai, Machos, Tichy, Puskás, Czibor tizeneggyel
lépett pályára – de csak miután a vörös csillagos Honvéd-címert eltávolították a
mezről a játékosok, akik a pesti áldozatok emlékére fekete karszalaggal
játszottak! A végeredmény 5:5 lett, spanyol részről Di Stéfano három, Peiró és
Miguel egy-egy alkalommal volt eredményes, a magyar gólokon Machos (2), Czibor,
Puskás és Kotász osztozott.
Puskás Franco tábornokkal egy évekkel későbbi fotón
Itt vonjuk be a históriába az utolsó magyar „tanút”, Faragó Lajost, aki a
madridi meccsen a Honvéd kapuját őrizte.
Ön nemcsak az
egyetlen élő labdarúgó a Madridban pályára Honvéd-játékosok közül, de talán a
leghitelesebb tudósító is, hiszen naplót vezetett a túráról. Honnan jött a
késztetés, hogy mindennap rászánja magát a „körmölésre”? –
kérdeztük a 84 esztendős, hétszeres magyar válogatott kapust.
Huszonnégy éves voltam, a csapat legfiatalabbjai közé tartoztam, és az írással
csak szerettem volna elütni az időt. Egy kockás füzetbe írtam, sajnos a fedele
már leszakadt. Talán megéreztem, hogy egyszer még nagy értéke lesz azoknak a
soroknak.
A
kapus: Faragó Lajos
Milyen hangulatú
mérkőzést kell elképzelnünk egy Madrid vegyes–Honvéd barátságos mérkőzésen a
Bernabéuban 1956 novemberében?
Csodálatos atmoszféra uralkodott a stadionban. Több adat is létezik a
nézőszámról, nekem mindenesetre úgy él az emlékezetemben, hogy csaknem teljesen
tele volt a Bernabéu Stadion. Nagyon kedvesen és barátságosan fogadtak minket
Spanyolországban, látszott, hogy mindenki szeretne nekünk segíteni. Ezt a
madridi mérkőzést nyugodtan nevezhetjük jótékonysági meccsnek is a mai
szóhasználat szerint.
A végeredmény
öt-öt lett, ami gyakori a gálameccseken. Mennyire volt éles ez a találkozó?
Megbeszélt döntetlenről szó sem volt, mindkét csapat győzni akart! Akkoriban
ritkán találkozott egymással két ilyen erős együttes, keveset lehetett tudni
látatlanban a másik csapat erejéről, mindenki nagyon meg akarta mutatni, hogy
jobb a másiknál. Olyannyira komolyan vették a spanyolok is a játékot, hogy az
első félidő harmincvalahányadik percében Di Stéfano úgy beletérdelt a jobb
combomba, hogy alig tudtam talpra állni. De maradnom kellett, mert valójában nem
volt cserekapusunk, illetve aki lett volna (Faragó bajtársiasságból nem akarta
mondani a nevét, de Garamvölgyi Gusztávról van szó – a
szerk.),
nem állt be, mert ő olyan típus volt, aki nem tekintette magát a csapat
részének, ha nem ő kezdett. Így aztán maradtam a pályán, de elismerem, hogy
ezután két-három olyan gólt is kaptam, amelyet kivédtem volna, ha normálisan el
tudok rugaszkodni. Öt-háromra elment a Madrid, szerencse, hogy a végén Kotász
Anti és Machos Feri góljával kiegyenlítettünk. Kotász életében nem rúgott még
egy akkora gólt, ilyesmit nem lehet előre megbeszélni.
A
madridi kapusnak is bőven akadt dolga
Mi történt a meccs után,
találkoztak a madridi sztárokkal? Volt esetleg közös bankett?
Az nem,
de a fiúk elmentek mulatni egy nagyot éjjel a városba, reggel ötre értek haza.
Csak én maradtam otthon, alig tudtam mozdulni az izomsérülésem miatt, a
vacsoraasztaltól is fel kellett támogatni. Néhány nappal később már a Barcelona
ellen játszottunk a Nou Campban, és a másik kapusunk nem volt hajlandó beállni,
így a vezetők táviratoztak az akkor már Tatabányán védő Grosics Gyulának, hogy
azonnal szálljon repülőre és jöjjön Barcelonába. Megvolt az engedélye, ő jött
is, érkezése napján este már a Barcelona ellen védett. Csodálatos meccs volt,
négy-háromra győztünk.
Grosics az ön
felépülése után is maradt a csapattal a túra további állomásain is?
Egy
darabig igen, a dél-amerikai túrán is ott volt, de persze a Bilbao elleni
BEK-meccs visszavágóján nem védhetett, hiszen a Tatabánya igazolt játékosa volt,
de addigra én már tudtam vállalni a játékot (Budapesten nem lehetett továbbra
sem nemzetközi meccset rendezni, így az UEFA döntése értelmében december 20-án
Brüsszelben került sor a visszavágóra, amelyen 3:3-as döntetlen született, így
6:5-ös összesítéssel a spanyol együttes jutott tovább. Azon a meccsen Faragó
megsérült, és Czibor állt be a kapuba, aki kapott két gólt, ezután Faragó
visszaállt – a
szerk.).
De emlékszem a Sevilla elleni meccsre is, azon Grosics kezdett, majd ő is
megsérült, és akkor beállt Garamvölgyi, mert Öcsi ráparancsolt. Guszti elkezdett
a pályán bohóckodni, védés helyett kifejelte a labdát vagy mellel, máskor vállal
vette le, amolyan futballcirkuszt produkált. A közönség imádta, a lefújás után a
pályára rohantak a nézők és vállukon vitték le. Grosics puffogott magában, mi
meg kiválóan szórakoztunk, ahogy vörösödik a feje. Azt a meccset egyébként
csúnyán elcsalták a bírók, öt-egyre kikaptunk. (Puskás ugyanezt írja saját
kezűleg papírra vetett visszaemlékezéseiben – a
szerk.)
A
jelek szerint a Honvédnak már nem volt csapatzászlója, mert miközben Puskás
csapatkapitányként átveszi a Real Madrid zászlóját, ő maga virágcsokrot tud csak
cserébe adni
A meccsen kívül
Madrid milyen emlékként maradt meg önben?
Leginkább az rémlik, hogy egyik nap eljött értünk valaki, elvitt minket egy
hatalmas áruházba, és választhattunk magunknak egy-egy öltönyt. Ránk is fért
már, eleget utaztunk már abban az egy öltönyünkben, amelyben eljöttünk
otthonról, gyűrődött buszon, vonaton, mindenhol. A jelek szerint Madridban is
feltűnt valakinek, hogy ránk fér egy új garnitúra…
Spanyolországban már a csapattal volt a legendás edző, Guttmann Béla is.
Mennyire szólt ő bele a szakmai munkába?
Eléggé
karcos volt a helyzet, Jenő bácsi (Kalmár Jenő – a
szerk.)
meg is sértődött, hogy miért van ott. Azért jöhetett, mert előadta, hogy ő
milyen sok nyelven tud és milyen nagy hasznunkra lesz. Bele-beleszólt a
dolgokba, nem sokan örültek ennek. Később a Benficával elért sikerei miatt
világhírű lett, de úgy gondolom, hogy nálunk kovácsolta a maga hírnevét.
Szerintem úgy tolmácsolt a külföldi újságoknak, hogy a maga szerepét
kidomborította a sikerben, a többiekét meg csökkentette. Így már könnyű volt
eladnia magát.
Jól látható: Honvéd-címer nélkül, fekete karszalaggal lépett pályára a Honvéd a
Bernabéuban
Egyebek mellett a madridi meccs bevétele is már lehetővé tette, hogy a játékosok
zöme megszervezze családtagjainak Bécsbe jutását, majd csatlakozását az
illegális túrán lévő kerethez, noha akkor már hetek óta igyekezett minden
futballista – akár embercsempészek felbérelésével – kijuttatni szeretteit a
viharvert hazából. Többeket elfogtak, visszafordítottak, nem csoda, hogy Puskás
is nagyon ideges volt a madridi meccs idején, folyton leste a híreket, bújta az
újságokat. Puskás Ferencné és Kocsis Sándorné is végül december elsejétől
másodikára virradó éjjel jutott át a határon.
A családjáért aggógó
Puskás a családjáért aggódó Puskásról szóló híreket olvasva
És az örömteli viszontlátás: Puskás a kislányával, Anikóval
Brüsszel nem csupán a BEK-től való búcsú miatt volt fontos állomás, hanem azért
is, mert az MLSZ küldötteként Sebes Gusztáv, az Aranycsapat korábbi szövetségi
kapitánya ott találkozott a csapattal, hogy rábeszéljen mindenkit a hazatérésre.
A találkozó után drámai hangulatú játékosértekezletre került sor, amelyen ki-ki
maga döntött a sorsáról. De időközben befutott egy anyagi szempontból is
kecsegtető ajánlat – tíz meccsre szóló tízezer dollárról – Brazíliából: a
Flamengo meghívta a „kalandozó magyarokat” egy dél-amerikai túrára. Csak egy
táviratot küldtek és a repülőjegyeket, nem volt semmilyen szerződés, nem volt
utasbiztosítás, mégis mindenki úgy érezte, hogy ezt nem lehet kihagyni. A csapat
hangadói ekkor már a tengerentúli utazás mellett érveltek, hiszen 1947 óta
egyáltalán nem engedélyezte a hatalom magyar csapatok dél-amerikai fellépését. A
többség az utazás mellett döntött, Palicskó, Solti, Tichy, Machos, Baboclsay és
Budai I azonban mégis hazatért. A többiek csak február végén, illetve Puskás,
Kocsis és Czibor már kinn is maradt, utóbbi kettő az MLSZ és a FIFA eltiltásának
letelte után a Barcelona játékosaként. A dél-amerikai túra előtt a decembert még
Európában, főleg Olaszországban töltötte a vegyes csapat, játszott meccset
Palermóban, Cataniában, Rómában is. A karácsonyt Milánóban, a szilvesztert
Casablancában töltöttek, ahol szintén pályára léptek december 30-án. Aztán
januárban megnézték az óceán túlsó oldalát.
A „fekete túra” során a Honvéd összesen 23 mérkőzést játszott, amelyből 15-öt
megnyert négy döntetlenje és a négy veresége mellett.
Zizinho, Guttmann és Puskás Brazíliában, 1957 januárjában
Vissza a jövőbe
Amikor 1956. november 29-én a Honvéd fellépett a Santiago Bernabéu Stadionban,
Puskás Ferenc és Östreicher Emil még nem sejthette, hogy másfél évvel később
olyan párossá állnak össze a spanyol fővárosban, amely még a „királyi klub”
életében is szinte példátlanul sikeres lesz. Valószínűleg ezen a meccsen
barátkozott össze a klubelnök és a menedzser, de utóbbi a dél-amerikai túra után
nem tért vissza Magyarországra, Ausztriában vállalt munkát a Wiener
Sportklubnál, ám azzal a feltétellel: ha előnyösebb ajánlatot kap, rögtön
elengedik. És néhány hónappal később meg is jött az az ajánlat: Raimundo
Saporta, a Real Madrid elnökhelyettese látogatta meg Bécsben, hogy felajánlja
neki a technikai vezetői állást. A technikai vezetőből aztán a menedzserek
Puskásává vált: az 1960-as évek elején már sportigazgató, Bernabéu elnök jobb
keze, bizalmasa volt, lényegében a klub második-harmadik legfontosabb alakjává
lépett elő.
De ne gondoljuk, hogy új pozíciójában egy csettintésébe került Puskást a Real
Madridhoz vinni. A nagytekintélyű madridi klubelnök első benyomása ugyanis
kedvezőtlen volt a magyarok 10-eséről: az 1956. október 7-én játszott párizsi
francia–magyar barátságos meccsen (1:2) látta először, és nem tett rá jó
benyomást, leginkább az tűnt fel neki, hogy duci és sokat reklamál. (Sándor
Károly viszont azonnal szerződtették volna, ő azonban visszautasította az
ajánlatot) Östreicher azonban később mégis meggyőzte Bernabéut, hogy egy esélyt
megérdemel az akkor már 31 éves Puskás, aki aztán 1958 májusában csatlakozott a
csapathoz. A pályára lépéshez azonban – az eltiltási idő leteltén túl – még le
is kellett fogynia: hat hetet kapott 18 kiló súlyfelesleg eltüntetésére.
Sikerült, és a többit pedig már tudjuk: „Pancho” 1958 augusztusában
bemutatkozott a Real Madridban, majd együtt ünnepelt BEK-győzelmet Östreicherrel
1959-ben és 1960-ban (utóbbin Puskás négy gólt szerzett az Eintracht Frankfurt
elleni, 7:3-ra megnyert glasgowi döntőben, ami máig rekord). Az 1966-ost viszont
már nem, mert három évvel korábban Östreicher a Torino menedzsere lett. Hogy
miért? Ő így mesélte: „Megszédített a pénz! A Torino tízszer annyi pénzt
ajánlott, mint amennyi a madridi fizetésem volt. Elmentem, pedig a Real
Madridnál harminc évre szóló szerződést ajánlottak. Igaz, nem ígértek
fizetésemelést. Életem legnagyobb baklövését követtem el, amikor eljöttem a
Realtól.” Már csak azért is, mert Bernabéu elnök világossá tette számára: ha
elmegy, soha nem térhet vissza. Ezen elvét a presidente még az általa nagyon
kedvelt Östreicher miatt sem adta fel.
Östreicher és Puskás mindig kiváló kapcsolatot ápolt egymással
A no. 1
és a Numero Uno
A FourFourTwo magazin két korábbi, vendégszakértők voksait is figyelembe vevő
szavazása alapján Puskás Ferenc minden idők legjobb magyar labdarúgója, Guttmann
Béla pedig minden idők legjobb magyar edzője. A két zseni életútja sokszor
különös módon keresztezte egymást. Guttmann az 1947-48-as bajnokságban Puskás
edzője volt Kispesten, és állítólag épp a csatár miatt távozott: egy győri
meccsen a tréner le akarta cserélni a többször nagyot hibázó fedezetet, Patyi
Mihályt, de Puskás odaszólt a játékosnak, hogy ne menjen le, és Patyi rövid
gondolkodás után maradt is a pályán. A vérig sértett Guttmann azonnal, még meccs
közben felmondott, majd a következő évben hátat fordított Magyarországnak is.
(Kettejük konfliktusának forrása lehetett az is, hogy Guttmann épp Puskás
édesapját, idősebb Puskás Ferencet váltotta a kispesti kispadon). A Honvéd
túráján viszont látszólag nem volt már közöttük feszültség, visszaemlékezések
szerint Szusza mellett Puskás volt a másik játékos, aki nagyon szerette volna,
ha Guttmann is csatlakozik a szakmai stábhoz. Legközelebb a pályán 1962-ben
találkoztak, az amszterdami BEK-döntőben, amelyen Puskás három gólt szerzett a
Real Madridnak, de a meccset 5:3-ra a Guttmann vezette Benfica nyerte meg (az
edző a Patyi-ügyért így vágott vissza Puskásnak, aki viszont a meccs után
dühöngött, hogy a játékvezető elcsalta a meccset és nem is gratulált Guttmannak
a győzelemhez). A magyar futball két világítótornyának fényét erősíti az is,
hogy 1959 és 1962 között négy éven át nem volt olyan BEK-sorozat, amelynek végén
ne Puskás vagy Guttmann diadalmaskodott volna (a tréner 1961-ben is a lisszaboni
klub élén hódította el a serleget). Sorsuk ama 60 évvel ezelőtti napon is
különös módon érintkezett: míg Puskás először futballozott a Real Madrid
stadionjában, azon a november 29-i napon a soha nem tétlenkedő Guttmann aláírt a
városi rivális Atlético Madridhoz… A szerződés két évre szólt, és onnantól
lépett volna érvénybe, hogy a Spanyol Labdarúgó-szövetség elfogadja Bozsik
József Atléticóval kötött megállapodását. Ám Bozsik – noha erősen elgondolkodott
az ajánlaton – végül inkább hazatért, és Guttmann sem lett az Atlético trénere,
inkább Puskásékkal tartott Dél-Amerikába – ahol aztán a Sao Paulo kispadjára ült
le, és lett bajnok az MTK-tól hozott, és később Peléék által is átvett 4–2–4-es
szisztémával.
Guttmann Béla Kocsissal és Puskással Milánóban, 1956 decemberében
Írta: Bodnár
Zalán, Szöllősi György