Szalay Róbert történelemtanár

                             Gondolatok a Hősök Napján.

A  két világháború közötti időben, minden év május utolsó vasárnapján   megünnepeltük a „Hősök Napját.”  Ezt a megemlékezést 1945 után betiltották. Az úgynevezett rendszerváltás egyik eredménye volt, hogy ismét emlékezhettünk hőseinkre.

Az utóbbi évtizedek történelemhamisítói azonban alaposan megzavarták az emberek tudatát. Elhallgattak, sőt megaláztak és gyaláztak olyan hősöket, akikre büszkék kellene, hogy legyünk, ugyanakkor hőssé igyekeztek magasztosítani olyanokat, akikre leginkább a „magyar történelem szégyenfoltja” jelző illene.

Valójában, kik voltak a nemzet hősei?

Az elmúlt évszázadok történészei jó érzékkel és becsületesen keresték meg a magyar évszázadok valódi hőseit és állítottak számukra méltó emléket, a Honfoglalástól kezdve, egészen a második világháború végéig. 

A második világháború elvesztése alapvető fordulatot hozott a hősökről.  Az 1945 után hatalomra került kommunista, kozmopolita, nemzetidegen klikk, új értékrendeket állított fel.

A háborút becsülettel végigharcoló, az esküjükhöz híven ragaszkodó, az ország, a család, a haza védelmében a végsőkig kitartó hősöket, háborús bűnösnek, németeket kiszolgáló utolsó csatlósnak, fasiszta gonosztevőnek bélyegezték. Százával juttatták bitóra, ezrével börtönözték be és tízezrével hurcolták szovjet büntetőlágerekbe azokat, akik nem tettek mást, mint hűek maradtak katonai esküjükhöz.

A kivégzetteket jeltelen gödrökbe kaparták el és legtöbbjükről még ma sem tudják szeretteik, hogy hol nyugszanak. Ezeket a hősöket a kommunista éra éveiben el kellett felejteni! Helyettük a katonaszökevények, az ellenséghez átállók, a szabotálók, a hős védőkre hátulról lövöldözők, a gyáva bujkálók, a megszállókkal együttműködő kollaboránsok lettek a hősök.

A mítoszok gyártásához visszanyúltak az 1919-es „Dicsőséges Tanácsköztársasághoz” és nemzeti hőst faragtak a véreskezű terroristákból, / Számuelli, Kun Béla és társai / de nem maradt el mögöttük Schőnhercz, Ságvári, Kilián és a többi „kommunista hős.” sem. Ezekhez zárkóztatták fel a személyi kultusz éveiben a még élő kommunista vezetőket. E „hősökről” neveztek el utcákat, tereket, iskolákat, gyárakat, stb. Azonban a legnagyobb hős a „Hős Szovjet Hadsereg” volt! Ennek köszönhettük „felszabadult, boldog, szocializmust építő” életünket.

Falvainkban és városainkban ezrével építették a szovjet hősi emlékműveket, melyek előtt évről-évre kötelező volt a koszorúzás. ( Demszky Gábor és Göncz Árpád még az un.  rendszerváltás után is évekig, áhítattal ünnepelte a „felszabadítókat” a Budapesti Szovjet Emlékműnél és adott díszebédet az ünneplőknek.)

A Gulagokra hurcolt tömegekről, a kifosztott országról, a meggyalázott anyák, feleségek, leányok százezreiről nem volt szabad beszélni, de még suttogni sem, mert mindenhol ott leselkedett a félelmetes ÁVH. ami gondoskodott arról, hogy a börtönök, az internálótáborok, a rab /szolga / munkahelyek folyamatosan zsúfolva legyenek.

Ezen a megalázó állapoton akartak változtatni azok, akik 1956. okt. 23-án fegyvert szereztek, hogy lerázzák az ország nyakáról a megszálló Szovjet Hadsereg és az őket  kiszolgáló  magyar kollaboránsok igáját.

Azok voltak a hősök, akik az ellenségtől elvett fegyverekkel és benzines palackokkal meghátrálásra késztették a világ legerősebb szárazföldi hadseregének „ideiglenesen hazánkban tartózkodó” egységeit.

A győztes forradalmat a Szovjet Unióból nagy sietve idevezényelt félelmetes nagyságú hadsereg néhány nap alatt vérbetiporta. Ezután megkezdődött a kommunista rendcsinálás és történelemhamisítás. A forradalom hőseiből fasiszta ellenforradalmárok, bűnöző gonosztevők, rablók, gyújtogatók, gyilkosok lettek. Százakat küldtek bitóra, vagy vertek agyon, tízezreket zártak börtönbe, százezreket üldöztek el az  országból és rettegésben tartották az egész lakósságot.

Így érkezett el 199o-ben az un. rendszerváltás. A Parlament törvénybe iktatta 1956. okt. 23.át,

/köszönhetően Dénes Jánosnak, az egyetlen Parlamentbe került 56-os forradalmárnak. /

Ezt követően a reformkommunisták lázas sietséggel kezdték 56 átértékelését. A hős, életüket feláldozó Pesti Srácokról alig esett szó, helyettük azok lettek „ forradalom hősei,” akik az első pillanattól lőtték vagy lövették a "felkelőket," minden idegszálukkal és cselekedetükkel a forradalom kibontakozása ellen dolgoztak, valósággal szabotáltak és végső soron a forradalom árulói lettek. Ma ezeknek emelnek szobrot, helyeznek el emléktáblát, neveznek el róluk  utcát - teret és nevükkel létesítenek kitüntetéseket. Ezekről írnak dicsőítő könyveket. A még élő valódi hős forradalmárok pedig, ismeretlenül, megalázó körülmények között, a társadalom peremén vegetálnak.

Kiket ünnepelünk a Hősök Napján?  Kikre emlékezünk?

Elsősorban azokra gondoljunk, akiket 6o éve próbáltak és próbálnak még ma is velünk elfelejtetni.

Emlékezzünk a második világháború magyar hőseire, azokra, akik az ősi magyar föld védelmében vették ki részüket. E heroikus, többszörös túlerőben lévő ellenség ellen folytatott honvédő háborúban is kiemelkedik Budapest 1o1 napos védelme és az 1945. február 12-13-i kitörés, melyhez csak Zrinyi Miklósnak,  Szigetvár hős védőjének bátor kitartása és elszánt kirohanása hasonlítható.

Emlékezzünk a köztemető 298-as parcellában nyugvó bátrakra, aki a legsötétebb Rákosi- időkben is hitet mertek tenni magyarságukról.

Emlékezzünk azokra az 56-os hősökre, akik a harcok alatt haltak hősi halált, de  sírjaikat a Kádári éra éveiben eltüntették és csak a Kerepesi temető 21-es parcellájában sikerült néhány száz sírt az utolsó pillanatban megmenteni.

Emlékezzünk a köztemető 301-es parcellájában nyugvó hős mártírokra, akik a kommunisták bitófáin haltak hősi halált.

Emlékezzünk rájuk tisztelettel, szeretettel és tanítsuk meg gyermekeinknek, unokáinknak, hogy kik azok az igazi hősök, akik haló poraikban is a nemzet élni akarását hirdetik!