Orbán Viktor: Történelmet írhatunk

 Lélekgyógyászok azt tanácsolják: "Reggelente nézz a tükörbe, és
mondd hangosan: tudom, ki vagyok, tudom, mit akarok, és sikeresen
el fogom érni". Vajon mi, magyarok, tudjuk-e, kik is vagyunk
valójában? - tette fel a kérdést Orbán Viktor, a Fidesz elnöke az
összetartozás napján, november 27-én a Városligetben tartott
nagygyűlésen.

 Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 Ha erre a kérdésre nem tudunk nyugodt szívvel válaszolni, akkor
a világ minden gazdagsága ellenére sem lehetünk boldog emberek.
Ha nem tudjuk, kik vagyunk, az rosszabb, mintha eltévednénk egy
őserdőben. Úgy tűnik, ma még nem tudunk válaszolni arra, ma még
csak vitatkozni tudunk arról, kik is vagyunk, mi, magyarok
valójában. Törött nemzetként újra és újra egy törött tükörben
próbáljuk felismerni önmagunkat. Mindannyiszor nehéz szívvel és
keserűséggel fordulunk el, mert nem ismerjük fel benne magunkat,
mert eltorzítja vonásainkat.

 Az összetört tükörben 84 éve nem látjuk az összetartozást,
inkább csak a széthúzást, ellentéteket, bizalmatlanságot. A
repedések egyre nőttek, a részek egyre távolabbra csúsztak
egymástól. Egymást követték így a tragikus pillanatok.
Feldarabolás, diktatúrák, világháború és megszállások: a XX.
század megvadult áradata magával sodort minket, mert nem tudtunk
összekapaszkodni. 1956-ban mintha eltűntek volna a törésvonalak,
mintha tisztán láthattuk volna önmagunkat. Mire felocsúdtunk, már
ismét csak szilánkok meredtek ránk, és egy idő után már abban sem
voltunk biztosak, valóság volt-e vagy csak káprázat. Nemzeti
öntudatunk tükre évtizedekre a padlásra került, és mi úgy
tettünk, mintha soha nem is létezett volna: nem illett beszélni
róla, nem is volt tanácsos. Eljött a rendszerváltás, s már nem
kellett hallgatnunk arról, hogy a magyar nemzet létezik.
 Ám ahelyett, hogy örültünk volna, hogy még megvan, és újra
összeilleszthetjük, arról kezdtünk vitatkozni, hogy mikor és
mitől törött össze, és ez kinek a bűne volt. Tizennégy év sem
volt elegendő, hogy visszaadjuk az állampolgárságot a határon
túli magyaroknak. A késlekedésben mindenkinek megvan a maga
felelőssége, a miénk is. Ám most nem a felelősség kiporciózásának
idejét éljük, hanem a cselekvését.

 A Magyar Köztársaság elnöke kiírta a népszavazást két kérdésben.
Hivatalosan ügydöntő népszavazásnak mondjuk, de sorsdöntő
népszavazásnak kellene hívnunk. Ez fejezné ki az igazságot, mert
arról kell döntenünk, összeforrasztjuk-e, amit a történelem
darabjaira tört. Vajon hihető-e, hogy akkor lesz jobb, ha
kisebbek maradunk? Hihető-e, hogy egy nemzetnek annál jobb, minél
kevesebb állampolgára van? Hihető-e, hogy kockázatos vagy
hátrányos, ha egy nép állampolgárainak számát tekintve
másfélszeresére nő? Miként jutottunk odáig, hogy ez a képtelen
kérdés egyáltalán előkerülhetett? Miért érte meg a kettős
állampolgárság az olaszoknak, a franciáknak, briteknek,
spanyoloknak, az íreknek? Miért érte meg a románoknak, a
szlovákoknak, a szerbeknek? Miért csak mi, magyarok vagyunk az
egyetlen, elátkozott népe Európának, amely elhiszi a hamis
próféták tanítását, hogy "tanuljunk meg kicsik lenni"?

 Ha nemmel szavazunk, akkor marad a széttört tükör, amelybe
mindig kínos lesz belenézni, mert érezzük: valami jót, nemeset,
magasabb rendűt nem tettünk meg, valamit ismét elmulasztottunk,
valamit ismét - ezúttal talán jóvátehetetlenül - elhibáztunk.
Vannak dolgok, amelyekből nem jó kimaradni. A történelmi tettek,
azt hiszem, ilyen dolgok: tízmilliós országból tizenötmilliós
nemzetet újrateremteni történelmi tett lehet. December 5-én az
összetört tükröt két mozdulattal, két igennel új és tiszta
tükörré varázsolhatjuk, amelybe nyugodt szívvel és büszkén
nézhetünk bele, mert meg tudtuk már válaszolni a kérdést, kik is
vagyunk: tizenötmilliós, teljes nemzet vagyunk, a szabadság
nemzete, amely annyi áldozatot hozott már a saját szabadságáért,
hogy megtanulta becsülni mások szabadságát is. Büszke és erős
nemzet leszünk ismét, amely biztonságos életet teremt magának,
gondoskodik polgárairól, békességben él szomszédaival, és segít
azokon, akik önmagukon nem tudnak segíteni. Ezek leszünk!
 Erre mondhatunk igen december 5-én, egy nappal Mikulás ünnepe
előtt. Tudják, ezek a napok olyanok minden esztendőben, amikor a
varázslatok sikerülnek, és a vágyak teljesülnek. Mikuláskor még
azok a fiatalok is újra gyermekek lesznek, akik a világot
egyébként koravén gyanakvással szemlélik, fiatalon is
"öregecskedve". Nekik üzenjük: "Ezen a napon ne hallgass a
krampuszra, legyél inkább Mikulás!"

 Kedves Magyar Fiatalok! Merjetek jót tenni! Segítsetek, hogy a
határon túli magyar gyermekek december 6-án reggel az ablakba
tett cipőikben ott találhassák a szabad és biztonságos élet
reményét jelentő kettős állampolgárságot!

 A december 5-én esedékes esküvőre nyolcvannégy éve küldték el a
meghívókat: mi, magyarok nyolcvannégy év óta várunk egy napot,
amikor igent mondhatunk. Igent egy új korszakra, igent a múlt
lezárására és igent egymásra. Igent mondhatunk arra, hogy közösen
egybekelve lépünk a XXI. századba, a magyar nemzeti összetartozás
korszakába. Az esküvő mindig arról szól, hogy két félből egy pár
lesz. Részből egész. A teljességhez, az egészhez közös akarat és
két igen szükséges. Nem érdekházasságra készülünk, nem a pénzre,
hanem egymásra akarunk igent mondani. Ezért nem hajthatunk fejet
a csupasz üzleti érdek előtt, nem engedhetjük, hogy árcédulákat
ragasszanak ránk. Az esküvő egy életre szóló összetartozás, egy
életen át egymásért viselt felelősség megpecsételésének a
pillanata.

 Nyolcvannégy év készülődés után nehéz magyarázatot adni arra,
hogy miért mondunk nemet. Az utolsó pillanatban az oltár előtt
visszavont igen megszégyenít és megaláz. Olyan mély sebet szánt,
olyan magas falat húz, olyan megosztottságot szül, amelyet az
egybekelni készülő családok sohasem gyógyíthatnak be, bonthatnak
le, vagy hidalhatnak át. Korábban kellett volna meggondolni. Ha
nem gondoltuk komolyan, miért nem értesítettük róla őket időben?
Miért hitegettük őket évtizedeken át? A házasságszédelgőnek sehol
a világon nincs jövője, ezért arra kérjük az ország vezetőit, ne
mondják le az esküvőt! Ne keményítsék meg a szívüket, inkább
emeljék fel azt. Inkább együtt, közösen nyugtassuk meg azokat,
akik elbizonytalanodtak, akikben felütötte fejét a kétség. Adjunk
számukra garanciát! Mi készen állunk. Mi garantáljuk, ha az
igenek lesznek többségben, megalkotjuk az új állampolgárságról
szóló törvényt. Mi garantáljuk, miként Európában, a kettős
állampolgárság nem kerül majd pénzébe, adóemelésébe a határon
belüli magyaroknak. Mi garantáljuk, hogy összhangban az
Alkotmánnyal, a két igen senkinek korábban szerzett jogát sem
érintheti.

 Ha igent mondunk, ha házasságot kötünk, családot is alapítunk.
Olyan család leszünk, amelynek nem a történelem formálja a
jellemét, hanem jelleme a történelmét. Ha úgy akarjuk, saját
történelmünk lesz megint. Kimondani a boldogító igent jó dolog, a
szíve mélyén minden ember valójában jó akar lenni, jót akar
magának, és jót akar másoknak is. Elüzletiesedett világunkban
gátlásossá váltunk, nem divat megvallani a mélyebb érzelmeket. Az
a tévhit kapott lábra, hogy gyenge az, aki kimutatja az érzéseit,
és az a legerősebb, akinek egyáltalán nincsenek is érzései. Nos,
ennek éppen az ellenkezője az igazság: éppen az érzések
megtagadása a gyengeség legbiztosabb jele. Valójában egyetlen
igazi erő létezik: a szív ereje.

 Erősítsük meg hát a szíveket egymás biztatásával, barátsággal,
szeretettel, imával, böjttel, adventi gyertyagyújtással, ki mivel
teheti!

 Képzeljük el egy pillanatra, mi járhat vajon egy sportoló, egy
hármasugró fejében, mi játszódhat le a lelkében a verseny közben.
Egymás után háromszor kell kihoznia magából minden erőt, minden
ügyességet, hogy elérje a sikert, amelyért küzdött, dolgozott, és
biztosan sok áldozatot is hozott. A háromból egyik ugrást sem
vétheti el, mind a háromszor a legmesszebbre kell ugrania,
ameddig csak bír.

 A mi utunk is ilyen volt. Egy lendület a szabadság
megszerzéséért 1989-ben. Második ugrás a millennium évében,
2000-ben, az ezeréves Szent István-i múltunk birtokba vételéért.
És a végső, a harmadik elrugaszkodás most, 2004-ben, hogy
egyesíthessük az egész nemzetet. Vajon mi jár az ugró fejében
abban az ezredmásodpercben, amikor a harmadik elrugaszkodásra
készül két nehéz, ám sikeres ugrás után? Vajon megfordul-e a
fejében, hogy inkább mégis megáll, nem is próbálja meg a
harmadikat, mert elfáradt, kimerült, mert már nem hisz a
sikerben?

 Emlékszem, amikor Romániában 1989 telén az emberek
szembeszálltak az esztelen és könyörtelen elnyomással, együtt
álltunk sok tízezren, hogy vért adhassunk a határon túl élőknek.
Nem vitatkoztunk, nem szakadtunk pártokra. Emlékszem, 1989-ben
együtt küzdöttünk, hogy Magyarország szabad és független hazánk
lehessen. Emlékszem, 2000-ben közösen vettük birtokban a
keresztény magyar állam örökségét. Egész éjszaka virrasztottunk,
hogy láthassuk a méltó helyére költöző Szent Koronát. Együtt
örültünk a státustörvénynek, a Mária Valéria hídnak, a
sportarénának, az erdélyi magyar egyetemnek. Falvaink, városaink
- pártállásra tekintet nélkül - boldogan fogadták mindenütt a
millenniumi zászlókat.

 Kedves Barátaim! Ma is sokan vannak a baloldalon, sőt
megkockáztatom, a baloldalon is azok vannak többen, akik igent
mondanak a nemzet közösségére, az összetartozás erejére. Arra
kérem mindannyiunk nevében a baloldali érzelmű, szocialista
meggyőződésű polgártársainkat, hogy az utolsó, a harmadik
elrugaszkodás előtt ne fogyjon el a lendületünk, ne gyökerezzen
földbe a lábunk, ne adjuk fel, ne kullogjunk el vesztesen! Ne
pártvezetők utasításait kövessük, ne engedjük a pártviták
ingoványába szorítani a nemzetegyesítés ügyét, inkább
lelkiismeretünk hangjaira figyeljünk, és kövessük a szívünk
szavát!

 Kérem, ne feledjük, sokan hoztak keserves áldozatot, hogy
nekivághassunk a rendszerváltásnak. Ha az utolsó, harmadik ugrást
elvétjük, hiába volt az erőfeszítés, a lelkesedés, a részsikerek,
az áldozat. Azonban ha összeszedjük maradék erőnket, ha
bátorítjuk egymást, ha veszünk még közösen egy utolsó, nagy
lendületet, akkor sikerülni fog. S ha majd megmérjük a
távolságot, és visszanézünk a megtett útra, akkor megvilágosodik
majd a sokmilliónyi erőfeszítés értelme. Egy elnyomott, reményt
vesztett, kimerült, lemondó, bezárt, jövő és távlat nélküli,
megosztott, tízmilliós népből eljuthatunk a szabad, bizakodó,
jövőjében reménykedő, gazdasági határait kitágító, egységes
tizenötmilliós magyar nemzetig. A harmadik ugráshoz már csak szív
és elszántság kell. Még egy hét kitartás. Hajrá!

 Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!