Szántai Lajos
PÁLOSOK
(előadás jegyzet)
A pálosok életútját nem lehet teljesen és biztosan végigjárni,
viszont vannak nagyon fontos történelmi csomópontok és sorsfordulók,
amiket jobban meg lehet vizsgálni, hogy közelebb juthassunk hozzájuk. A
pálos az egyetlen magyar alapítású, hivatalosan is elismert magyar
szerzetesrend. Az Árpád-korban számtalan királyi alapítású
szerzetesrendünk élt és működött, viszont ezeket a rendeket soha nem
jelentették be Rómába, és nem kérték Róma jóváhagyását sem működésükhöz.
Ez az egyetlenség tehát nem azt jelenti, hogy valóban az
egyetlenek voltak, hanem a hivatalosság útját egyedül ők vállalták fel
és járták végig.
Ha valaki a pálos renddel foglalkozik, akkor már az ismerkedés
kezdetén különféle nehézségekbe ütközik. Mivel remete rendről van szó,
Remete Szent Pál első remete rendje jelenik meg az ő vallásos
tevékenységükben és életükben. A Pálos rend valódi, szerzetesi
kötelékektől független remeteségből indult ki.
Érdekes az, hogy egy Török József nevezetű vallástörténész, aki Rómában
végzett, arra figyelmeztetett, hogy a pálosok őseit nem lehet a szó
hagyományos értelmében remetének nevezni. Ő hívta fel arra a figyelmet,
hogy azok a remeték, akik a pilisi hegység barlangjaiból indultak el a
renddé válás útján, lépten-nyomon bejártak Esztergomba, és bevitték a
maguk készítette kosaraikat. Ezeket ott kenyérre, élelmiszerre váltották,
és közben az esztergomi érsekkel és Magyarország zászlós uraival, több
napon keresztül elbeszélgettek.
Erre az ellentmondásra tehát egy Rómában végzett egyháztörténész
hívta fel a figyelmet és hozzátette, hogy akkor ezek a szerzetesek, a
szokásos értelemben nem is nevezhetők remetéknek. A remetékről azt kell
elsősorban tudnunk, hogy a nagy egyház vonulataiban azért nevezik őket
remetéknek, mert olyan helyekre mentek lakni, amely helyek az
emberközösségektől nagy távolságban voltak és magányban élték az
életüket. Hosszú éveken, évtizedeken keresztül emberekkel nem
találkoztak, és nem érintkeztek. De a pálos atyák ősei nem törődve ezzel
a meghatározott tétellel, kijártak a barlangokból, a völgyekből és
bementek Esztergomba.
A Pálos rend élettörténete kivonatos, és másolt formában maradt
fenn. Gyöngyösi Gergely pálos atya, aki a pálos rend generálisa volt,
1520-tól 1522-ig, két éven keresztül irányította Magyarországon a pálos
rendet. Ő írt a régi atyákról egy nagyon szép és olvasmányos művet. Ezt
a művet mi nem ismerjük teljességében, mert nem maradt fenn. Egy
másolatot ismerünk, az pedig töredékes, mert a leglényegesebb részeknél
lehet érezni, hogy a másolók véletlenül, vagy szándékosan kihagytak
mondatrészeket, sőt hosszú oldalakat, de még így sem tudták annyira
megkurtítani Gyöngyösi művét annyira, hogy néhány nagyon lényeges
vonatkozás ne szerepeljen benne.
Gyöngyösi Gergely leírja, hogy a pálosokat miért nevezték
remetéknek: „azért, mert magányos barlangokban laktak.” De elmondja,
hogy amikor a pálosok fő monostora felépült a Hármas-forrás tövében a
Szent Kereszt tiszteletére, a templom bejárata fölött Varsányi István
nevezetű pálos atya gyönyörű szép rímekben szedett verse volt olvasható.
Ebben a versben fogalmazódik meg igazából az a tétel, hogy miért is
nevezzük a pálosokat remetéknek.
Két meghatározást találunk: azért voltak a pálos ősök, a régi
atyák remeték, mert úttalan, régen nem járt utakat fedeztek fel a
sűrű erdőkben, s ez arra figyelmeztet, hogy nem menekültek az
emberek elől, hanem olyan utakon jártak, amely ösvényeken a
közönséges, halandó ember nem jár, és nem lehet vele találkozni.
A másik fontos meghatározás: a pálos atyák azért voltak remeték,
mert a hegyoldalakban szétszórtan található barlangok mélyeit jól
felkutatták. Azért remeték, mert az útjuk az emberlakta világtól jóval
messzebbre vezet. Népmesei fordulattal élve, olyan utakon jártak,
ahol még madár sem jár, tehát az ő útjuk ebből a közönséges, halandó
világból kivezet.
Vajon miért lényeges ennyire az, hogy ők a barlangok mélyeit
kikutatják, és a felkutatott barlangok mélyéből indulnak el? Első
pillanatban úgy tűnhet, hogy ez egy teljesen jelentéktelen mozzanat,
nyilván egy remete, egy magányt kereső ember megkeresi a védett helyeket,
visszavonul egy barlang mélyére, és ott próbál meg éldegélni, de
próbáljuk meg, és vonuljunk vissza 8-10 fokos hőmérsékletbe és
próbáljunk ott élni. Ez túl hosszú ideig nem fog sikerülni. Viszont a
pálosok azt mondták, hogy a régi remeték nem egyszerűen meghúzták
magukat a barlang mélyén, hanem a titkos, elhagyatott barlangokat
feltárták, felkutatták.
Ez azt jelenti, hogy azokban a barlangokban, valamit őriztek,
ezek a barlangok valamiért fontosak voltak számukra. Itt lehet érezni,
hogy a pálos rend a magyarság történelmében miért játszott olyan fontos
szerepet. Amikor azt mondják a pálosokról, hogy ők „az örök
bölcsesség útjain jártak”, akkor tudnunk kell, hogy ennek a
bölcsességnek van egy helyszíne, ahonnan ez a bölcsesség származik. Ha
egy barlangot találunk a bölcsesség útjának kezdetén, akkor ez arra
figyelmeztet bennünket, hogy itt olyan tudásról van szó, amit nemzedékek
örökítenek és adnak tovább, vagy válságos esetben kultúrák továbbítják
egymásnak, ami egy adott világ-időszakban, - ha nem rejtenék el, -
elpusztulna. Ezért kellett a Pilis területén ezeket a barlangokat
felkutatni. Innen érzékelhető, hogy az összes krónikánk és a pálos
hagyomány is a pálos rend indulását nem Özsébhez, IV. Béla kortársához
köti, hanem sokkal távolabbi múltból indítanak.
Az első lényeges állomáshely Szent László király idejében érhető
tetten, egy Vác nevezetű remete a főszereplő. Ez a Vác nevű remete
elhagyja a világi dolgokat, magányba vonul, és hatalmas tudása van. I.
Géza királyunk az ő tiszteletére alapítja meg Vác városát. Itt templomot
építenek Boldogasszony tiszteletére, és aki ismeri a legendákat,
tudhatja, hogy ennek a templomnak a helyét egy csodaszarvas jelöli ki.
Innen indul Vác, és mivel látja, hogy az ő tartózkodási helyén templom,
város épül, tovább vonul és bevonul a Pilis védett helyeire és ott él
tovább.
Vannak sokkal régebbi szálak is, amelyek a honfoglalás időszakára
nyúlnak vissza. Amikor a honfoglalók beérkeznek a Kárpát-medencébe, és
birtokukba veszik azt a területet, amit Anonymus Atilla király városának
nevez, vagyis a Pilis szívéről van szó, akkor ezek az ős szerzetesek, a
régóta nem működtetett barlang-szentélyeket felkeresik, és a titkaikat
felkutatják. Egy elhagyatott és elfeledett bölcsesség nyomában indulnak
el, és ez a pálos küldetésnek a legfontosabb vonulata: a mélység. Ez egy
olyan mélység, ami nincsen a szó szoros értelmében az időhöz hozzákötve,
olyan hagyomány, amely az örökkévalósághoz kötődik hozzá. Ahogy a régi
atyák mondták: az örökkévaló tudás útjain jártak.
Miért voltak ezek a barlangok ennyire jelentősek? Amikor a
pálosok kiléptek a világ elé, és lehet tudni, hogy egyre inkább olyan
életet éltek, amely bizonyos kötöttségek mellett a nagynyilvánosság
előtt történik, a barlang továbbra is megmarad. Minden pálos kolostor
mellett, minden pálos templom mellett ott találjuk a barlangokat. A
barlangok mellől, amikor már renddé szerveződik a régi atyák vallása,
nem tágítanak a pálosok, mert éppen a pálos rendbe való belépéshez
tartozik nagyon szorosan hozzá. Ez azt jelenti, hogy amikor régen valaki
a felvételét kérte a rendbe, azt mondták az ifjú jelentkezőnek, hogy egy
év próbaidőt el kell töltenie. Tehát egy évig lehetett azon gondolkodni,
hogy a pálosok kötelékébe az illető be akar-e lépni, vagy nem. És amikor
eltelt az egy esztendő, és felvették őt a pálosok rendjébe, akkor kerül
megint előtérbe a barlangok jelentősége. A pálos beavatás egy kőből
készült koporsóhoz tartozott hozzá. A pálos rendbe való felvétel nyitó
szertartása úgy történt, hogy a jelöltet, aki az egy év próbaidőt
letöltötte, ami egy eléggé szigorú szabályzat betartásán alapult, akkor
ebbe a kőből készült koporsóba befektették.
|
|
A budaszentlőrinci pálos
kolostor romjai |
Az igazi nagy kérdésünk úgy hangzik, hogy hol található ez a kőágy?
Vannak források, amelyek úgy írják, hogy a kolostor udvarán volt látható.
Ezt azonban teljesen biztosan kihagyhatjuk, mert azért létesítenek egy
kolostorba udvart, hogy ott közösségi életet éljenek és az a vallás
kötelékein belül, viszonylag szabadabb helyet képviseljen. Nyilvánvaló
módon nem kötik az olvasó orrára, hogy hol volt ez a kőkoporsó, de ha az
ember tudja, hogy ezek a barlangok minden kolostor mellett fellelhetőek –
gondoljunk a Mecsekre, a Bakonyra, a Zemplénre és a Pilisre – akkor
érezhető a szoros kapcsolat.
Vannak közelebbi példák, mint Budaszentlőrinc, itt is pálos romokat
lehet látni, és ott van mellette a Bátori barlang. A néphagyomány szerint
a pálos atyák oda menekítették a török elől a kincseket. Kincseket a
Bátori barlangban soha, senki nem talált, mert nem ez volt a szerepe.
 |
|
A bátori barlang
bejárata a Kaán Károly kilátóval |
Az ifjú jelentkezőt tehát levitték a barlang mélyére, és ez volt
a lényeg. Ugyanis amióta világ a világ a barlangoknak kettős szerepük
volt. Egyfelől minden barlang az emberiség hajnalától kezdve
menedékhelyül szolgált és ezzel egyenértékű szerepe, hogy kultuszhely is
volt. Kultikus tereket építettek ki barlangok mélyén. A pálos hagyomány
szerint, amikor elérkezett a beavatás ideje, akkor ez a ceremónia a
régóta felfedezett barlangok mélyén történt meg, tehát látszólag úttalan
utakon levonultak a barlangok mélyébe, a belső termekbe, és a belső
főteremben semmi más nincs, mint egy hatalmas nagy kőkoporsó. Ezen a
szertartáson csak néhány ember volt jelen, és itt érzékelhető, hogy a
pálosok miért kedvelték a magányosságot. Ezek a szertartások ugyanis a
magányossághoz kötődtek. Levonultak a barlangba és ott a jelölt
belefeküdt a kőkoporsóba.
|
|
A gizeh-i Nagy Piramis
dél-nyugati oldalról és a Király Kamra kőkoporsója |
Amikor ezt halljuk, akkor az az érzésünk támad, hogy ez egy
nagyon ismert beavatási mód, csak éppen a magyar hagyományban eddig még
nem találkoztunk vele, de ha ugyanezt a hagyományos beavatási módot
Egyiptomba helyezzük át, és azt mondjuk, hogy a fáraót bevezették egy
hegy belsejébe, ami akár épített, akár természetes hegy lehetett, akkor
mindenki tudja, hogy ennek a beavatásnak mi a tétje. Tehát nagyon fontos,
hogy a magyar hagyományban ez már szerzetesi szinten megjelenik, nem
kell hozzá fáraónak vagy uralkodónak lenni, viszont észrevesszük, hogy a
pálos atyák élete végig a magyar királyok életével párhuzamosan fejlődik
és alakul. Együtt futnak végig a történelem mezején.
Arra gondolhatunk, hogy a barlangok mélyén történik valami
beavatásos dolog, aminek keretében felveszik a jelölt embert a pálosok
kötelékébe. Biztosan elmondanak a kőkoporsó mellett néhány imát, a
gyertyákkal esetleg keresztet vetnek a homlokára, és ezután a már
pálossá lett atya kimehet, könnyű fehér ruhában a közösségbe. Egészen
biztos azonban, hogy nem ez történt és erre maga Gyöngyösi Gergely
figyelmeztet bennünket, aki a pálos rend generálisa volt.
Gyöngyösi a következőket mondja: „Ezek az atyák egész életük
folyamán azt próbálták megvalósítani, amit odafönn az égben, az angyalok
szférájában láttak”.
Tehát nincs félreértés, van egy közvetlen kapcsolat, egy
beavatás után és ezt nem lehet másképpen megnevezni. (Pontosan tudjuk,
hogy ezzel a kifejezéssel visszaéltek, és folyamatosan visszaélnek, de
ez valóban beavatás.)
Ebben a kőkoporsóban valami tényleg megnyílik. Megnyílik az ég, a
pálos atya lelke felszáll, áttöri a kőboltozatot, a föld szféráit, – és
a barlangban történő beavatásnál ez a lényeg – hiszen ha nem tudott
kilépni a barlang mélyéből, a bezárt világból, akkor a jelöltet nem
vették fel a rend kötelékébe.
Ez egy hatalmas nagy próbatétel volt, és amit ott fenn látott az
égben – ezt maga Gyöngyösi írja le – azt valósítja meg a földön. Egy
szellemi élményről, egy látásról van szó, egy igazi tapasztalatról.
Vajon hogyan történhetett ez a beavatási út? Ha valaki ismeri a
magyar kereszténység archaikus népi imádságait, akkor könnyen
megvonhatja a párhuzamot, hiszen ezekben az imádságokban a leggyakoribb
indító kép úgy hangzik: „Én lefekszem én ágyamba, mint Úr Jézus Krisztus
a koporsóba.” Tehát a pálos atya beszáll a koporsóba, az álomvilágba. A
hagyományok tovább folytatják a leírást, Krisztus fejénél, vagy annak a
fejénél, akit beavatnak, megjelenik a ragyogó fényes Nap, a lábánál
pedig a ragyogó Hold, tehát ez a fajta belemerítkezés a kőkoporsóba, a
Fény közegébe való jutást jelenti. Arra gondolhatunk, hogy ennek a
beavatási útnak nincsen folytatása, itt véget ér, de szó sincs erről,
mert az a jelölt, aki átélte ezt a hatalmas élményt, amikor halála után
ténylegesen és valóságosan elhagyja az emberi világot, akkor soha nem
hagy maga után bomló holttestet.
A pálosokat arról lehetett felismerni a középkorban, hogy haláluk
esetén nem hagytak maguk után olyan holttestet, amit az enyészet ki
tudott volna kezdeni, mert a barlangok mélyén valódi beavatás történt. A
pálos valóban megismerte a halált, szembenézett a halállal, felrepült a
lelke az égbe, ami azt jelenti, hogy égi erőkkel felvértezve jött vissza
a földre, az égi testet visszahozza a földi testébe és ezért a holtteste
romlatlan maradt. A középkorban ez annyira közismert volt és annyira
lehetett róla tudni, hogy még a néphagyomány útján is megmaradt.
Gyöngyösi Gergely azt írta, hogy ő erről nem akar sok mindent mondani,
mert úgy tűnne, hogy csak dicsekedni akar, mert a nép ajkán éppen elég
csodatételről esik szó, és aki többre kíváncsi, forduljon a néphez.
Ennek érdemes lenne utánajárni, mert a néphagyomány útján egy nagyon
szívós emlékezőképességgel szembesülhetünk, és egészen biztosan meg
lehet találni a nyomokat.
A pálosoknak három nagyon jelentős kolostora volt. Ezek pedig - a
márianosztrai, a budaszentlőrinci és a máriavölgyi kolostorok - arról
voltak nevezetesek, hogy nem volt temetőjük (pedig mindegyikről tudjuk,
hogy több száz pálos élt bennük). Azért nem, mert egyetlen egy esetben
sem kellett az elhunyt pálos testvért elhantolni, mert a testük egy
megfelelő helyen romlatlanul várta a testi feltámadás idejét. Azon
kellene eltűnődnünk, hogy ezzel a magyar nemesség és a főpapság soha, de
soha nem dicsekedett.
Amikor Kapisztrán Szent János, elvetődött Márianosztrára és ott
felkereste a pálosokat, akkor egészen egyszerűen felkiáltott: „hogyha
élő szenteket akartok látni, menjetek Nosztrára!”
Gyöngyösi Gergely ehhez hozzáteszi: hogy nemcsak élő szentek
vannak itt, hanem mind a mai napig látható, hogy őseink ott fekszenek
fedetlen kőkoporsóikban, romlatlan holttesttel.
Ez egy idő után feltűnővé vált és sok pálos atya kezdeményezte,
hogy a szentté avatási eljárásokat el kellene indítani, hiszen Rómában
tized ekkora teljesítményért már az egész püspöki kart kirendelték.
De a pálosok végül soha nem indítottak szentté avatási
eljárásokat, és amikor elérkezett a törökdúlások ideje, - ahogy a
későbbi pálosok írják – akkor már reménytelenné is vált, mert eltűntek
azok az akták, melyben minden egyes szent életű pálos testvér életrajza
olvasható, ahol napnál is világosabban lehet látni, hogy életükben
milyen csodákat tettek.
Figyeljünk fel arra, hogy Magyarországon tehát létezett egy olyan
szerzetesi rend, amit mi nagyvonalúan elkönyvelünk, hogy ebből is csak
egy volt, de azt nem tudjuk, hogy milyen volt ez a szerzetesrend. Hol
találunk a kereszténységen belül, akár a domonkosoknál, akár a
Benedek-rendieknél olyan kolostorokat, ahol az elhunyt szerzetesek
romlatlanul alusszák örök álmukat? Egészen egyszerűen nincsen, viszont
Magyarországon lehet érzékelni azt, hogy ez a romlatlan holttest valami
miatt nagyon lényeges és fontos dolog.
A pálos liturgiában végig az évszázadok során egyetlen egy nem
bomló, nem romló holttest játszotta a vallásos tisztelet központját és
szerepét. A pálosok fő tisztelete, a liturgia fő iránya egy olyan
holttest felé vezet bennünket, akiről nem lehet tudni, hogy ki volt,
hogy mikor élt, de nagyon lényeges, mert nagyobb ünnepeken körmenetek
szereplője, és vannak olyan ünnepek, amikor Magyarországról, a
legtávolabbi tartományokból is ennek a holttestnek a látására érkeznek
országunk fiai. Tehát rendkívül lényeges, és ebből érthető meg, hogy a
pálosok milyen szerepet töltöttek be a középkori Magyarország életében.
Erre jó példa, hogy amikor 1490-ben, Hunyadi Mátyás halála után
megkoronázzák Ulászló királyt, aki idegen házból származik, az első
dolga, hogy Budaszentlőrincre elmenjen a pálosokhoz, és kérje e
titokzatos holttest látását.
Ulászló először azt mondja: látni akarom az ereklyéket, erre a
pálos atyák bólintanak, elmennek egy kápolnába, és kihoznak egy olyan
köntöst, ami pálmalevélből készült, Ulászló erre azt mondja, hogy ő nem
erre kíváncsi, az igazi relikviát akarja látni. Megint visszamegy egy
atya és kihoz egy övet, amit pálmalevélből fontak. Ekkor Ulászló nagyon
ideges lesz, elveszíti a türelmét, és azt mondja, hogy a holttestet
akarom látni, s ekkor az történik, hogy kizavarják a templomból! Itt
kell feltennünk a fő kérdést, hogy vajon kinek a holttestét akarta látni
Ulászló király, mert úgy tűnik, hogy ez tényleg jelentős esemény, mert a
koronázása után megy el oda, és úgy tűnik, hogy ez a király méltatlan a
test látására. Nem bíztak meg benne a pálos atyák, és nem mutatták meg
neki. A holttest tehát nagyon jelentős szerepet játszik és ahogy látni
fogjuk, végig vonul a pálosok egész történetén.
A pálos rend megalapítója, Özséb volt, aki a pálosokat, a régi
atyákat összegyűjtötte és renddé formálta. Ő IV. Béla király kortársa
volt, és nagyon szoros barátságban éltek. Özséb Esztergomban született,
előkelő szülők gyermeke volt, ez az ő életében nagyon hangsúlyos, mert
ez azt jelenti, hogy az Árpád-házi királyok családjával oldalágon
rokonságban állt. Még az anyatejtől el sem választották, már elkezdte a
tanulást és a bölcsesség szeretetét. Ez azt jelenti, hogy még anyatejen
élt, máris „megkezdte tanulmányait”, és el lehet tűnődni, hogy milyen
bölcsesség adódik a tej útján. Ez nem akármilyen tudás, ez az a fajta
tudás, ami népmeséinkben Fehérlófiára jellemző, aki azért növekszik és
gyarapodik erőben, mert az édesanyja több éven keresztül szoptatja őt.
Tehát Özséb bölcsessége és tudása egy égi minőséghez, a Tej Útjához
kötődik. Elmondják róla, hogyan gyarapszik, növekszik erényben,
bölcsességben, és hogy a bölcsességet élete folyamán tanította, és
továbbadta. A hagyományok szerint Özsébhez Esztergomba bejártak a Pilis
remetéi eszmét cserélni. Ezen találkozások alkalmával Özsébnek egyre
jobban megtetszik a remete életmód, egyre kedvesebbé válik. Valójában
nem az életmód, hanem az a tudás, amit a remeték a barlangok mélyéről
magukkal hoznak.
Egy alkalommal, amikor Özséb a Pilis mélyén imádkozott, és mély
imádságos állapotba került, csoda történt vele. Imádkozás közben a lelke
kirepült a testéből, elhagyta a testét és a felhők járásának
magasságában elkezdett nagy köröket leírni. Felülről látta az egész ősi
királyi központot, és miközben nagy magasságokban, mint egy sólyommadár
keringett és rótta az égi köröket, látta, hogy a Pilis rejtett zugaiban
az erdők, a barlangok mélyén apró, kis lobogó lángok égnek. És miközben
szemléli a Pilis területén szétszórva lobogó lángokat, csodálkozik, hogy
az apró lángok beborítják az egész Pilist, mintha virágok lennének. A
látomás következő pillanatában ezek az apró lángok elkezdenek egymás
felé közelíteni. Először csak két lángocska egyesül, aztán kettő egyesül
egy harmadikkal, majd az összes láng igyekszik egy közös középpont felé.
A következő pillanatban azt látja Özséb, hogy a Pilis kellős közepén egy
hatalmas nagy tűzgömb jelenik meg, ami beborítja a hegyeket. (A látomás
itt még nem ér véget, de a folytatást gyakran kihagyják Özséb
élettörténetéből.) A következő pillanatban ez a hatalmas tűzgömb
szétterül, és az egész Pilist beborítja, és mindent, ami a Pilis
felszínén van, ez a hatalmas láng elpusztít.
Ezt látta Özséb a felhők magasságából, és a következő pillanatban
már újra ott térdelt egy hegy tetején és akkor már pontosan tudta, hogy
a látomásának mi volt az értelme, mit jelentett. Ha mi magunk kerülnénk
ilyen helyzetbe, ezt a látomássorozatot nem igazán tudnánk értelmezni,
tehát valószínű, hogy Özséb még valami mást is láthatott, ugyanis
számára teljesen egyértelmű volt, hogy az egész Pilist beborító apró,
lobogó lángok a Pilisben szétszórtan élő remeték lelkei, majd ezek a
lelkek egyesülnek egy tűzgömbbé, és ez lesz az egyesült remeték rendje.
Tehát a majdan megalakuló szerzetesrendre következtetett Özséb ebből a
képből, de vajon utána mit csinálnak ezek a renddé alakult szerzetesek,
mi a következő állomás?
Vége van a tűzgömb fényes időszakának, és szétterül a tűz a Pilis
területén, és mindent feléget, felperzsel. Ez a látomás is a pálosokhoz
tartozik hozzá, de vajon miért és hogyan? A látomást követően Özséb 1205
körül, miután összegyűjtötte a remetéket, a Pilis térségében – nem lehet
pontosan tudni, hogy hol, – felépíttet egy templomot a Szent Kereszt
tiszteletére. Tehát a pálosok őstemplomát nem Thébai Remete Szent Pál, a
névadó tiszteletére, hanem a Szent Kereszt tiszteletére építik fel.
A pálosok életében nyilvánvaló, és hivatalos módon is megjelenik
a „párosság”, a pálos egyik hangalaki megfelelője a páros, ehhez még
különösebb nyelvi érzék sem kell. Tehát a pálosok nem egy, hanem páros
életutat futnak végig. Már az indulásnál ott van egy olyan Rend, amit
nem pálosoknak, hanem a Szent Kereszt remetéinek hívnak. Úgy tűnik, hogy
küldetésüknek ez a gyújtópontja, ez a leglényegesebb kiindulási pont és
a Pilis oldalában felépítik a templomot. De vajon hol épülhetett fel?
Bármilyen különös, egyet lehet tudni: nem völgyben és nem hegyoldalon.
Tudjuk, hogy a Pilis térségében számtalan régi templomromot fedeztek fel.
A leghíresebb Klastrompuszta, Kesztölctől néhány km-re, a Pilis hegység
DNY-i, NY-i falánál, a Pilis fehér szirtjei, hatalmas fehér
mészkősziklák tövében találhatók a templomromok. Pálos templom volt,
egészen biztos, de nem a főtemplom. A Pilis túloldalán, a mai
Szentkereszt községtől nyugatra, a Pilis tömbjének K-i oldalában
találjuk a másik templomot, és tulajdonképpen lehet érezni, hogy a
Pilist körbeveszik a templomok. Tehát a szó legszorosabb értelmében ez a
Szent Hegy, aminek lábainál pedig működő templomokat találunk. De a
főtemplom, - maga Gyöngyösi írja le, - nagy magasságban van, elég
fáradalmas feljutni, mert hegyek orma fölé épült. Ez alapvetően fontos,
és azért fontos, mert nem Remete Szent Pál tiszteletére épült, hanem a
Szent Kereszt feltalálásának tiszteletére és ezért nevezik a pálosokat a
Szent Kereszt Remetéinek is.
Miért ilyen fontos a Szent Kereszt tisztelete, és miért olyan
fontos ünnep a Szent Kereszt feltalálása? Az Árpád-kori templomokban,
tehát most nem pálos templomokról van szó, hanem, az 1200-as években
épülő keresztény templomokban Magyarországon a templomok falain
látványosan megjelenik egy olyan esemény megörökítése, amit Szent
Kereszt feltalálásának neveznek. Valami miatt egész Magyarország
területén fontossá válik ez az esemény. Vajon mit is értettek ezen az
ünnepen az Árpád- és az Anjou-korban?
Az egyházi hagyomány szerint a Szent Keresztet Nagy Konstantin
császár édesanyja, Ilona, bizánci császárnő találta meg. Ezt az eseményt
a római katolikus vallásban, és a bizánci kereszténységben is
számtalanszor ábrázolják. Ezekben az ábrázolásokban egy visszatérő típus
jelenik meg, a Kereszt egyik oldalán áll Nagy Konstantin bizánci császár,
és a másik oldalon áll Ilona, az édesanyja. Magyarországon viszont
egyetlenegy ilyen jelenetet nem örökítettek meg.
A tornaszentandrási templom falképén a Szent Kereszt
feltalálásának jelenetében egy nőalakot lehet látni, akit Ilonának
neveznek. Mellette áll egy másik alak, aki művészettörténészeink szerint
Konstantin, bizánci császár lenne, de ő nem lehet Konstantin császár,
hiszen még azt sem lehet eldönteni róla, hogy férfi vagy nő, tehát a
nemisége sem eldönthető, nemhogy a földi hierarchiában betöltött rangja,
méltósága. A másik oldalon három alakot jelenik meg. Az első főszereplő
egy kis emberke, ezt nem lehet máshogy értelmezni, ő a „kisember”. Ott
áll a Keresztnél fehér színű felsőrészben, fekete harisnyában, a bal
kezét csípőre teszi, a jobb kezét pedig látványosan felemeli. Az ujjait
szétnyitja, és ha valaki nem látná, hogy miről van szó, még figyelmeztet
is, hogy látni kellene! Ha ez a kicsi ember tud látni, akkor a
templomban a hívek is látják és értik, hogy itt miről van szó.
A Szent Kereszt feltalálását örökítik meg, tehát ennek az
eseménynek a tényleges nyomon követése a szemhez kötődik, vagyis a fény
látásának szervéhez, ami azt jelenti, hogyha ez egy kereszthez kötődik,
akkor ez nem ácsolt mivoltában játssza a főszerepet, nem az a lényeg,
hogy cédrusból vagy fenyőfából ácsolták, hanem mivel a „belső látáshoz”
kötődik, a kereszt belső tulajdonságai lesznek a fontosak.
Ez a kereszt Fényből van, ez a Fénykereszt, ezért a hozzá vezető
út a saját kicsinységünkön keresztül vezet, és csak akkor jutunk el a
célunkhoz, ha „látóvá” válunk ebben a világban.
Itt kell eltűnődnünk azon, hogy miért épp egy Ilona nevű nő
tartja a Fénykeresztet? Az Ilona a magyar nyelvben nagyon sokféleképpen
értelmezhető, de az egyik jelentése: ÉLŐ NŐ. Az örök nőiség, ami az
életen keresztül tapasztalható meg, és Ilona tartja, mert a folyamatban
lévő életből nő elő, vagyis amíg ez a kereszt, ez a minőség a világban
jelen van, állandóan felnő, állandóan megjelenik, és állandóan jelen
van. És ekkor lehet elgondolkodnunk azon, hogy milyen Ilona, ha nem
görög Ilona, ha nem bizánci Ilona, akkor ez Magyar Ilona, a meséinkben
Tündér Ilona. Ezt a nevet pontosabban meghatározni egész biztosan nem
lehetne, ez az ő szerepének az „Ilonaságnak” lényege.
A Szent Kereszt feltalálása, bármily különös, a magyar nemzet
sorsában egy mérföldkövet jelent, ez a nemzet keresztje és a nemzet
istenasszonya, hogyha egy kicsit keresztényi köntösbe akarjuk átültetni,
akkor azt mondjuk róla, hogy Nagyboldogasszony. Ilona mellett, úgy tűnik
női ruhában áll egy másik alak. Amikor az ember ott van a templomban, és
élőben nézi a képet, az első élménye, hogy nem tudja eldönteni, kit lát
a képen, mert egyből azt mondjuk a hosszú sújtásos ruhája miatt, hogy
női alak, de ha megnézzük a vállát, és az álla körül a kicsit elmosódott,
szakállszerű árnyalatot, akkor elbizonytalanodunk. Nyilván valamiféle
jelentéshez kötődik ez a kétneműség, ez a lebegtetett nemiség. Ez az
alak valamit tart a kezében, egy pálcát, és a pálca körül két kígyó
tekereg, aminek jelentését mindig egyetlen bolygó-minőséghez kötik hozzá,
Hermészhez, vagyis a Merkúrhoz, ez az ő tulajdonsága, jelzője, ez egy
értelmi képességet jelöl.
A kereszt mögött álló vitézeknek érdekes a megjelenése, - ez a
kép már az Anjou-korszak elejéről származik - az öltözet feltűnő, jól
látható, de gondjaink lehetnek a megfejtésével. Ha az eredet típusát meg
akarjuk találni, akkor nyugatra nem indulhatunk, de ha egy kicsit
keletre, vagy délkeletre vesszük az irányt, akkor megtaláljuk azokat a
kultúrákat, ahol éppen a papoknak van ilyen öltözéke. Gondolhatnánk arra,
hogy ez kun süveg, de nem az. Ez mitrász süveg, annyira jellegzetes
ábrázolásról van szó, hogy a római kori emlékeken ez a különös sapka, az
előre hajló élével, kőfaragványokban lépten-nyomon előkerül, nem a
mitrász vallásról van szó, de valami viselkedésmintára mégis
következtetni lehet belőle. Amikor Mitrászt megörökítik, akkor többnyire
egy fáklya van a kezében, amit azért tart a kezében, mert vagy a
barlangból jön ki, vagy a barlangba megy vissza, ugyanis ez a beavatási
út, szintén barlangok mélyéhez kötődik. Ezen a képen nem erről van szó,
bár lehet kapcsolat. Ha megnézzük a süvegeket, az egyik vitéznek nem a
fejére, hanem a feje fölé került a süveg. Ennek az a jelentése, hogy ez
a süveg felülről, az égből száll alá, és ha tudjuk, hogy ez a süveg egy
valláshoz kötődik, egy papi viselet, egy bölcsességhez kötődik. Ha
felülről érkezik, akkor nagy magasságból száll alá a bölcsesség, és ezt
azért érdemes ennyire körülírva megfogalmazni, mert amikor Magyarország
kellős közepén a Szent Kereszt tiszteletére Özséb templomot épít, ott
egy nagyon sajátos útvonal jelenik meg, és ez az útvonal ezekhez a
tulajdonságokhoz tartozik hozzá.
Valamit tudatosítanunk kell, hogy érezzük, Remete Szent Pál is
jelen van. Amikor az Árpád-ház kihal, vagyis elérkezünk ahhoz az
időszakhoz, hogy pontosan lehet tudni az előjelekből, hogy a Turul
nemzetség földi útjának végéhez elérkezik, akkor egy bizonyos tudást,
mintegy stafétabotot, tovább kell adni, és a Pilisen belül elindítják a
Pálosokat. Mintha azt tapasztalnánk, hogy egy láng kihunyófélben van, és
mégis ezt a lángot valakiknek majd tovább kell vinni. Ezért, amikor a
Pilisi Központból elindul ez a rend, a királyokat találjuk ott
indítónak és támogatónak, de más is történik.
Amikor Özséb 1270-ben meghal, éppen ebben az évben hal meg IV.
Béla királyunk is, a Szent Kereszt feltalálásának a napján. Tehát az
első rend-alapító éppen akkor hal meg, amikor IV. Béla királyunk, abban
az esztendőben. Özsébet a generálisi székben Benedek követi, aki
1290-ben hal meg. Ebben az évben pedig IV. László királyunk is meghal.
Tehát az együtt élünk, együtt halunk életforma szintjén vagyunk. A
magyar királyok és a pálosok így is összekötődnek.
III. András 1301-ben hal meg. Mondani sem kell már ezek után,
hogy a pálos generális, István is ugyanakkor hal meg. Lehet érzékelni,
hogy hatalmas tudásról van szó, és nemcsak a földi utakat kell
egyengetni, hanem az égen is van közös dolgunk.
Az Anjouk bejövetelével, 1304-ben a pálos főkolostor megszűnik
működni. A Szent Kereszt tiszteletére épített kolostorban olyan tudás
jelent meg, amit egy idegenből behívott királyi család, még akkor is, ha
oldalágon a Turul nemzetséggel álltak rokonságban, már nem tud
működtetni. Ezért létesíteni kellett egy könnyebben működtethető
központot, s ezt Buda fölött, Budaszentlőrincen létesítették, és itt
őrizték Thébai Remete Szent Pál holttestét.
Az Anjou legendáriumban megörökítik Remete Szent Pál életét 4
miniatúrában.
Az egyik azt ábrázolja, amikor Remete Szent Pált Remete Szent Antal
fölkeresi, és együtt vannak. Itt lehet igazán megérteni, hogy ha a
pálosokról beszélünk, akkor mindig párosokkal fogunk
találkozni. Ez nagyon-nagyon fontos dolog.
Mit tudhatunk Thébai Szent Pálról, akire a pálosok lépten-nyomon
hivatkoznak? Ő ténylegesen remete volt, a thébai sivatagban
remetéskedett 60 teljes éven keresztül, és ez idő alatt emberrel sem
találkozott. Ez lett a nyugati szerzetesi eszmény, úgy elmenni a
világból, hogy emberrel se találkozzon.
A magyar népmesék hősei ezzel ellentétben azért vonulnak el, hogy
eljussanak nagy-nagy távolságokra, majd visszahozzák az embereknek az
összegyűjtött tudást, mert az emberek nem tudnak olyan messzire eljutni.
Pál visszavonul és egy pálmafákból álló ligetben egy
sziklabarlang rejtekén éli életét. A ruhája pálmafából készült és étele
a pálmafa gyümölcse. Szent Pál lakhelyétől egynapi járóföldre
remetéskedik Szent Antal is. Thébában vagyunk, a fáraó sírok helyszínén.
Pál egy fáraó sírja mellett lakik, és hogy ez nem feltételezés, azt maga
a legenda is elmondja. Amikor felfedezi a barlangot és bemegy oda, akkor
régi szobrokat, falfestményeket, pénzverőműhelyt talált, és ezeket nem
pusztítja el, mert ebből az ősi világból valaminek tovább kell mennie.
Szent Antal tehát nem messze tőle remetéskedik, és büszkén arra
gondol, hogy ő a világ legnagyobb remetéje, de álmában egyszer a Teremtő
meginti, és azt mondja: Antal, nem te vagy a legnagyobb remete a
földkerekségen. Menj el, itt van tőled nem messze Pál, ő a legnagyobb
remete, keresd őt fel, mert meg fog halni!
Tehát azért kell felkeresnie, mert Pál meg fog halni. De ebből az
elmúlásból, majd valakinek az életet tovább kell vinni. Találkoznak, és
ahogy mondják a legendák, örülnek egymásnak, egész nap imádkoznak és
dicsérik a Teremtőt.
Az Anjou legendárium képén egy egészen különleges pillanatot örökítenek
meg. Nem az imádkozás pillanatát, nem azt, amikor dicsérik a Teremtőt,
hanem azt a pillanatot, amikor felülről, az égből egy fekete holló hoz
egy fényes égi testet. Ez a mennyei kenyér. Ez a legfontosabb pillanat,
a remeték szinte rajta ülnek a fák tetején, és mindkettejük kezében van
egy-egy könyv. Gondolhatnánk, hogy könyvet olvasnak, de ők kifelé
mutatják a könyveket, tehát olyan könyveket lapoztak fel, amiket nem
számukra fontos, hanem nekünk szól.
Ez a „pálság” lényege, felnyitódnak a könyvek és felénk fordulnak,
s lehet érzékelni, hogy innentől kezdve az a fontos, hogy ismerjük-e
ezeket a könyveket és a sorait tudjuk-e olvasni?
A felnyitott könyv az évkörön belül a vízöntő téridő egység
megidézője, tehát kétfelé indulnak el a sorok és a hullámok, és a
vízöntő holdháza a holló. Ebből tehát érezhető, hogy a remete Szent
Pál-ság és Szent Antal-ság az évkörön belül egy nagyon kínos pillanathoz
van hozzákötve.
A következő kép már Remete Szent Pál halálát mutatja, és Antal egy
könyvvel a kezében, már csak magának olvasgat, nem felénk fordul ez a
nyitott könyv. Láthatjuk, hogy két oroszlán van a képen. Azonosítani
tudtuk a hollóval és a nyitott könyvvel a vízöntő időszakát, az
oroszlánnal pedig azonosítani tudjuk a vízöntővel szembeni túloldalt, az
oroszlánt. Az asztrál-mítoszi hagyomány szerint az idő múlása és
alakulása ebben a tengelyben viselkedik a legkülönösebben. Az
oroszlánban, ahol a nap otthon van, az idő felduzzad, ott van az időből
fölösleg, a túloldalon pedig az idő, hullámok formájában szétszalad. Ott
az időből nincs sok, ott nem lehet időre váltani az életet.
A legenda szerint, miközben Antal imádkozik Pál holtteste felett,
a sivatagból előbandukol két oroszlán, gödröt ásnak és Antal a
holttestet, az oroszlánok által kapart gödörbe helyezi. Ezen a képen
mást látunk, az oroszlánok gödröt nem kaparnak, sőt a túloldali, mint
egy nagy cica, nyalogatja Pál kezét. A másik oroszlán szája is nyitva
van, és látható a nyelve, ez azt jelenti, hogy nyelvelnek, tehát
mondanak valamit.
Itt az oroszlánság beszédére kell odafigyelnünk. Ebben a lényeges
és döntő az, hogyha ez az oroszlán Remete Szent Pál kezét nyaldossa,
akkor a tettek mezejét jelenti - mert a kéz a tetteket jelenti – és az
oroszlánságban fog továbbmenni. Tehát, ami a Pálos renddel indul és, ami
a pálos szerzetesi életben megjelenik, az az időhöz kötött szent élet
lesz. Ezért hangsúlyozzák a pálos szentek legendáiban, hogy az atyák az
élet minden percét kihasználták. Soha egyetlenegy felesleges lépést nem
tettek, életük folyamán betöltötték az időt, és ez azért fontos, mert a
magyar történelem legkritikusabb időszakában, nem lesz idő, el fog
fogyni az idő.
Ezért fontos Thébai Remete Szent Pál, mert van egy olyan párosunk,
akiknek romlatlan holttestük van, az egyik Magyarországon van. Ez a
fontosabb.
(Ulászló látni akarja a későbbi időkben, de kizavarják a
templomból. Ha Thébai Szent Pál holttestét akarja látni, azt bármikor
megnézhetné, de van valaki mögötte, akit még látni sem szabad, de ahhoz,
hogy az idő meglegyen, teljes legyen és együtt lehessen futtatni a
nemzet életének történelmi idejét, ehhez szükség van erre a másik
holttestre is.)
És ekkor válik érthetővé az, hogy amikor az Anjouk bekerülnek
Magyarországra, és már ténylegesen úgy hívják a pálosokat, hogy Thébai
Remete Szent Pál rendje, akkor nagyon lényegessé válik az, hogy hol van
ez a holttest. Innentől kezdve, úgy tűnik, mintha egy különös,
borzongató történelemmel ismerkednénk meg, mert mindenki Szent Pál
testét akarja megszerezni.
Először Bizánc kezébe kerül. Manuel bizánci császár pontosan
tudja, hogy ez majd valami miatt majd magyar királyok számára fontos
lehet, és megszerzi a holttestet. Bizáncba viteti. Itt pedig, hogy a
magyarság soha ne jusson hozzá ehhez az igazán csak egységében ható
testhez, levágja a fejét és elküldi Rómába, innen pedig később Prágába
kerül.
A következő állomás Nagy Lajos királyunk időszaka. 1381-ben,
Lajos király Velencét szinte majdnem a földdel tehetné egyenlővé, olyan
hadisikerei vannak. De megkegyelmez neki, és a békefeltételekben
szerepel egy kitétel, ami úgy hangzik, hogy: „Remete Szent Pál
holttestét – és figyeljünk a fogalmazásra – adják vissza”. (Ez majdnem
olyan, mint a Szent Koronának az országba kerülése, hogy visszakérjük.)
Egészen egyszerűen nem értjük, hogy miről van szó, Nagy Lajos feltétele,
a béke feltétele és záloga, hogy visszakerüljön Remete Szent Pál
holtteste, könnyen lehet, hiszen a párja már itt van, tehát éppen ezért
használják ezt a különös szófordulatot. A velenceiek pedig, nem akarják
visszaadni. Vajon miért olyan fontos ez a holttest? Ragaszkodnak a
testhez, és végül a velenceiek minden cselt kitalálnak, holttesteket
cserélnek ki, másolatokat készítenek, de a magyar főurakat nem lehet
félrevezetni, valamilyen jelről felismerik.
Csak olyan jelről ismerhetik fel, mint egy ikertestvér kapcsolat.
Ha ez valóban Remete Szent Pál, akkor az ő párjának testén is megvannak
az összetartó azonosító jelek. Végül is Magyarországra hozzák a
holttestet, és ekkor példátlan ünnepségsorozat veszi kezdetét, az ország
megmozdul, és apraja-nagyja Budára zarándokol. S ezen megint el lehet
tűnődni. Nagy Lajos korában az Anjou-kor a csúcsán van, – az Árpád-kori
csúcsokat már soha nem lehetett meghaladni, még Hunyadi Mátyás idejében
sem – itt más értelemben lehetett eljutni a magaslatokra. Tehát
ténylegesen Nagy Lajos sok mindent rendbe hozott, amit apja Károly
Róbert galád módon elrontott, és tönkretett. Nagy Lajos szabályosan
megújító szerepkörben lép fel, és ebben a menetben kerül haza Remete
Szent Pál is, és az egész országban zarándoklatokat tartanak, és
menetekben járulnak fel Budára. Vajon miért ekkora ünnep ez? Hallatlanul
lényeges, és hallatlanul fontos és lehet érzékelni, hogy a magyarságról
van itt szó.
A királyok játsszák a legfontosabb szerepet, ők igazgatják a
nemzet életét és sorsát, és mellettük mindig ott vannak a pálosok, és
nem azért hozzák Magyarországra, hogy még inkább tudjanak valakit
tisztelni, hanem mert valamit meg kell idézni. Egy olyan minőséget, ami
megfoghatatlan, de ha testében megragadom, akkor valóra tudom váltani és
ez a leglényegesebb és legfontosabb.
Miért fontos ez a Remete Szent Pál, hol van az ő másik párja? A
következő képen a Szent Koronán látható Pál képet látjuk, a felső korona
részen, legfelül található, tehát lehet érzékelni, hogyha pálosokról
beszélünk és van egy olyan szintje a pálosságnak, ami a királyhoz
kötődik minden időben, akkor a végső forrás a koronához vezet vissza
bennünket, vagyis az amit a király, mondjuk Nagy Lajos Thébai Remete
Szent Pál okán fontosnak tart, az a nemzet életében a koronánkon
mutatkozik meg.
Nagy léptekkel, így érkezünk el Hunyadi Mátyás királyunk
országlásához. Hunyadi Mátyást a pálosok következetesen hollósnak
nevezik, Mátyás pedig a pálosokat szintén hollósnak nevezi, itt már nem
a pálosság, nem a Szent Kereszt, hanem a holló veszi át a főszerepet. És
ha visszaemlékezünk Pál legendájára, hogy ez a holló miért volt fontos,
mert az égből jött, a Teremtő küldte és ételt hozott a csőrében, és 60
éven keresztül, amikor Pál ott élt a magányban, akkor a holló minden
délben csak egy fél cipót hozott. Amikor Antal megérkezik, megint
megjelenik a holló és egy teljes kenyeret hoz az égből. Akkor ezt
máshogy nem lehet megnevezni, ez az égi test. És Hunyadi Mátyás idejében
megjelenik a nemzet életében a nemzet testének tanítása, s az a fő
kérdés, hogy a nemzet testével mi lesz?
Mátyásnál az a probléma, hogy ami elindul a pálosok útján, az
idővel való bánásmód, kiélezetté válik. Tehát Mátyás pontosan tudja,
hogy mikor fog meghalni, pontosan tudja, hogy ő a teljes értékű Magyar
Király, de azt is tudja, hogy még valamit a történelmi helyzeten lehet
és kell javítani.
Annyira pontosan lehetett tudni, hogy itt a középkori
Magyarország dicsőségének végéhez érkeztünk el, hogy az esztergomi érsek,
Vitéz János dolgozószobájában a falakra fel voltak festve egészen a
szkíta kortól kezdve a régóta uralkodó magyar királyok. Elmondják a
korabeli szemtanuk, hogy ezek a magyar királyok minden esetben a
hozzájuk való csillagképekkel és bolygókkal voltak megörökítve. Ebben a
rendben érkezünk el Hunyadi Mátyáshoz. Őt is megörökítik, csillagkép és
egy bolygó mögötte, tehát a királyaink kozmikus sorsot irányítanak és
kormányoznak, és Mátyás után jön még 3 kép (Mátyás idejében vagyunk még),
az utána következő 3 uralkodóval. Itt lehet tudni, hogy Magyarországon
pontosan ismerték a magyarság tragikus sorsát, jövőjét és pontosan
ismerték, hogy bár majdnem lehetetlen, - de mivel tényleg lehetetlen
nincsen, - hol lehet a sorsot jóra fordítani. Hunyadi Mátyást egy olyan
uralkodó követi a képeken, aki ül a trónszéken, és az igazak álmát
alussza. Ő Ulászló (őt zavarták ki a templomból). Aki alszik, aki tunya
és lusta, az ne uralkodónak minősítse magát.
Utána jön egy sokkal lényegesebb szereplő, egy fiatal király, aki
egy tűztenger kellős közepén áll. Ő II. Lajos. Benne áll a tűzben, és
itt emlékezzünk vissza Özséb látomására, elindul egy nagy tűz és
elpusztít mindent. De könnyen lehet az is, hogy a pálos útból fakadóan
ezen a tűzön át lehet menekíteni az értékeket. Ez alapvető tétel, eljön
a nagy tűzözön a nemzet életében és van egy király, akinek a kezébe –
bár lehetetlen és tragikus körülmények között, de - mégis adatik hatalom,
és itt Hunyadi Mátyás tragédiáját is megérezhetjük.
Amikor ugyanis Bonfini leírja Mátyás halálát, akkor leírja, hogy
Mátyást kérlelték a vitézek és a csillagászok, hogy ne menjen el Bécsnek
büszke várába, mert meg fog halni, viszont a pálos atyák arra
buzdították, menjen el nyugodtan, mert akkor is meg fog halni. Tehát nem
a halál a kérdés, mert a halál biztos, a kérdés, hogy hogyan hal meg a
király. Ekkor a pálosok generálisát Szombathelyi Tamásnak nevezik, róla
elmondják, hogy szent életű és a próféták lelke volt vele. Ez azt
jelenti, hogy minden egyes csata előtt megjósolta csalhatatlan
pontossággal, hogy Hunyadi Mátyás hogyan fogja az ütközetet végezni.
Amikor Mátyás Bécset ostromolja, az egyik vitézét hazaküldi, hogy
Szombathelyi Tamás imádságát kérje, és itt jegyzi meg Gyöngyösi Gergely,
hogy a magyar zászlósurak soha nem vonultak csatába anélkül, hogy a
pálosok atyja ne imádkozott volna értük a hadjárat folyamán.
Ez a Szombathelyi Tamás mondta meg Mátyás királynak, hogy mikor
fog meghalni. Érdemes megvizsgálni, hogyan történik meg a halál.
Emlékezzünk vissza a pálos hagyományban a címerszerű főszereplőkre: két
oroszlán, és egy holló, és ez magának Hunyadinak a címere. A pálosok
címere: látunk egy fát és a fa oldalán, két oroszlán feltámaszkodik
annak törzsére, a lombok között ott van a holló, de a holló nem kenyeret
tart a csőrében, hanem gyűrűt. Itt érezhető, hogy amit a királyok
elindítottak a pilisi királyi központból – IV. Béla, IV. László és III.
András – itt most ténylegesen ennek a kifutási időszaka érhető tetten.
És Hunyadi Mátyás elmegy Bécsbe.
Húsvéti ünnepek vannak, virágvasárnap. Mátyás 1464-ben
virágvasárnapon akarta magát megkoronáztatni, de nem lehetett, mert
jeges áradás volt, rossz volt az idő és a nemesség a szertartásra nem
gyűlt össze. Kizökkentünk az időből, hol lehet visszazökkenni? Megint
virágvasárnap van, de ez már nem koronázási szertartás, Mátyás Bécsben
van és tudja, hogy miért van ott, egész nap nem vesz magához ételt, (szertartás
van). Bonfini leírja, hogy az uralkodó nagy fegyelemmel bonyolítja le a
szertartásokat, méltósággal fogadja a vitézeket, lovaggá üti az arra
méltó férfiakat, és nem eszik, s ez még egyáltalán nem jelent semmit. A
király már lehet, hogy több hete nem evett, a pálosokról írják, hogy a
böjt volt az eledelük, Hunyadi Mátyásnak is a böjt az eledele ebben az
időben és virágvasárnap délutánján véget ér ez az időszak. Azt mondja:
Éhezem – ez a jézusi szomjazom váltó-párja – és a király fügét kér,
amikor nincs itt a fügeérés ideje.
Ez a FÜGE lényeges, mert ettől FÜGG a magyarság további sorsa,
vagyis a király halálától függ Magyarország további léte. A király
pontosan tudja, hogy halálával mit vállal: megváltásból vállalja a
nemzet érdekében a halált, és amikor eljön, hihetetlen fájdalmakkal jár.
Ilyenkor teljesen mindegy, hogy valakit felbérelnek-e.
Bonfini leírja, hogy a király mindent megtett életében, nem
hagyott maga után rendezetlen kérdéseket. Egyetlen egy dolgot nem tudott
megvalósítani. Az volt a terve, de korai halála ebben megakadályozta –
nem kellett volna még meghalnia, de vállalta a halált – itt az idővel
futunk versenyt, a dolgokat nem lehet halogatni. Tehát volt egy terve, a
fehérvári királyi központot és temetkezőhelyet akarta megújítani, még
életében.
Mi történik akkor, ha Hunyadi Mátyás a fehérvári szakrális
központot megújítja? Most nem lenne kérdés, hogy hol volt Fehérvár, és
hova járhatunk haza megújulni, amikor nagy baj időszakában élünk – ez
kimaradt, tehát a kulcs a fehérvári királyi központ. Ezt a központot a
következőképpen nevezik: országunk közepe, országunk köldöke (gondoljunk
arra, hogy hol jelenik meg a kis csillagocska a gyermekrajzokon (magcsillag),
azon a szinten, ahol az anya méhében hordja a gyermeket és a köldök, a
táplálásnak, a létfenntartásnak a köteléke, ha nem lenne, akkor nem
születne meg a gyermek) időre vetítve, ez a megújuló idő tengelye. A
nemzet életét, történetét a köldökön keresztül lehet megújítani, a
harmadik elnevezés: országunk szíve, ha a szív nem dobog, beáll a teljes
halál. Hunyadi Mátyásnak ez volt a nagy terve, Fehérvár megújítása, de
nem sikerült.
Mátyás fájdalmak között, kínnal hal meg, lehet, hogy kardokkal
döfik át, lehet, hogy megmérgezik. Mindegy, a halál szörnyű kínok
közepette történik, és a király fájdalmában üvölt. Ez a lényeg, ordít,
mint a szenvedő oroszlán. Visszakaptuk az oroszlánt, és itt lehet az
oroszlán időszakában az időt megnövelni, fájdalmában ordít és egyetlen
egy nevet tud kimondani: Jézus, Jézus, Jézus. Bekövetkezik a halála és
ekkor Magyarországon, Budán, a fővárosban a király két oroszlánja, pont
akkor mikor Mátyás meghal, kimúlik ebből a világból. Ez félelmetes és
hihetetlen, de le van írva. Meghalnak az oroszlánok, majd az összes
holló, ami a Kárpát-medencében fellelhető, csapatokba verődik és
Magyarország közepére, Fehérvárra szállnak. Következő lépésben
Magyarország alsó részein a vizek kiáradnak, kiömölnek – teljességgel
működik az oroszlán-vízöntő tengely, az idő-tengelyben vagyunk – és itt
hozzáteszi a krónikás, hogy azért áradnak ki a vizek, mert a király még
holtában is védi a nemzetet és az országot a török támadások ellen.
Hunyadi Mátyással tehát valami félbe marad, hiába teljesedik ki,
egy teljes szakrális védelmi rendszer megmozdul, de Fehérvár fő kérdés
marad. És így érkezünk el II. Lajos király idejébe.
1522-ben II. Lajos elmegy Prágába. A pálos atyák megbízzák őt, ha
már Prága városában jár, akkor hozza haza Remete Szent Pál fejét. Miért
fontos ez? Nagy Lajos hazahozza a testet, utolsó Lajosnak pedig meg kell
szerezni a fejet, mert az, ami nem romlik, ami kiállja az idő próbáját,
külön van. II. Lajos elmegy Párágba – Ő Cseh király is volt – ott
tartózkodásának utolsó napján összegyűlik a cseh főnemesség és II. Lajos
felteszi nekik a kérdést: volna egy kívánságom – mondja Lajos király -
teljesítenék-e? A cseh főnemesség azt mondja: Teljesítjük, bármit
kívánsz. Lajos azt mondja: Adjátok ki Remete Szent Pál fejét. Ekkor
fagyossá válik a légkör, fogak csikorognak, s a fejet nem akarják kiadni,
de végül, mivel szavukat adták, odaadják, de előbb cselhez folyamodnak.
Gyorsan elmennek a Prága melletti várba, és a kápolnában, ahol sok
fejereklye van, összecserélik a feliratokat, a fedő kendőkön. De egy
lelkiismeretes cseh főpap ott áll az ajtóban és figyelmezteti Lajost,
hogy figyeljen oda, mert a Remete Szent Pál feliratú kendő alatt nem a
thébai szent feje van, és megmondja, hogy melyik kendő alatt találja meg
az igazi fejet. Lajos király magához veszi Remete Szent Pál fejét és
hazahozza Budára, ahol megismétlődik az ünnepségsorozat, zarándoklatok,
szertartások. A szertartásoknak van egy döntő fázisa, s ezt Gyöngyösi
Gergely nagyon pontosan leírja: „a szertartások több napot vesznek
igénybe” - és itt jön a drámai pillanat – „a király jelenlétében” - és
ez azért drámai, mert neki nem csak jelen kell lenni, hanem a
szertartásokat neki kell lebonyolítani. Ő viszont csak jelen van. Egy
teljes napig tart, amíg a fejet a törzzsel egyesítik, szertartások
közepette. Gyöngyösi hozzáteszi: „Sajnos ez a fej, már a cseh
atyafiaknak köszönhetően nagyon sanyarú állapotban került vissza, a
haját, a szakállát és az összes szőrzetét kitépték”, hatástalanították.
Itt érzékelhető, hogy II. Lajos az Özséb látomásában szereplő nagy tűzön
most már egyre kevesebb reménnyel fog átkelni.
Így érkezünk el 1526-hoz. Ekkorra már a török elfoglalja
Magyarországon a Királyi Központ területeit, Budát épségben hagyják, a
királyi várat a török nem pusztítja el. Amit elpusztít, az a
Budaszentlőrinci pálos kolostor. Ezt a földdel teszik egyenlővé. A
pilisi pálos kolostorokat a földig rombolják. A török a fő csapást nem
is Buda felé méri, hanem Budaszentlőrincre, a Szent Kereszt kolostorra,
és a sokat emlegetett Klastrompusztai romegyüttesre.
Azok a régészek, akik 1959-ben Klastrompusztánál ástak, egy Mérei
István nevű régész – tudjuk ez nem volt a szellemi tisztánlátás ideje –
megdöbben, és leírja, hogy nem az volt a fájdalmas, hogy alig találtak
valamit, hanem a pusztítás nyoma, mert senki nem gondolta volna, hogy
így pusztították el a középkorban a pálos kolostorokat. Ez azt jelenti,
hogy a falaknak csak a csonkjai maradtak meg, és olyan tűzzel
pusztították el ezeket a kolostorokat, hogy még a kőszobrok is
szétrepedtek és meghasadtak, és ami megolvadhatott, az mind megolvadt.
Ugyanígy pusztították el Budaszentlőrincet is, és írják a későbbi
források, hogy a Budaszentlőrinci kolostor, akármilyen idő is érkezzék
el Magyarországra, már soha nem lehet helyreállítani, de hozzáteszik,
hogy - nem kell megijedni, mert - a pálos atyák, az isteni
szertartásoknak minden fontos eszközét és tárgyát eldugták és
elrejtették a török elől. Tehát valahol megvannak. Ezekre a kincsekre
mind a mai napig nem találtak rá, de mind a mai napig folyamatosan
keresték. 1827-ből maradtak meg jelentések, hogy a Pilist messzi földről
felkeresik kincsásók, és a régi kincseket keresik. Mérei István leírja,
hogy elképesztő az, hogy ezeket a romokat a kincsásók hogyan forgatták
meg, hatalmas aknákat ástak. (Valamit érdemes volt keresni.)
Visszatérve II. Lajos királyra, elérkezik 1526 és a királynak nem
az erőben vannak gyengeségei, vagyis nem a haderőn múlott, hogy gyenge
volt a király, hanem személyes vallomása szerint a fő probléma egy
szóban foglalható össze: IDŐ.
Vonulnak a seregekkel a török felé, elhagyják Magyarország
közepét a Duna vonalán, és várja Lajos király a sereghez csatlakozó
részeket. A seregrészek viszont nem csatlakoznak. Küldi a segélykérő
leveleket, és a legdrámaibb levelében lehet látni, hogy mennyire kényes
kérdés az idő. A főpap megírja a levelet, a király odalép, és saját
kezűleg írja oda, hogy gyorsan, gyorsan, gyorsan. De minden
csiga-lassúsággal történik.
Nem lehet elővenni azt az időt, amivel az eseményeket jóra
lehetne fordítani. Így érkeznek le a mohácsi csatamezőre, és az első
nagy figyelmeztető jel is az időhöz kötődik. Megérkeznek hajnalban.
Minden magyar királyunk a sorsdöntő csatákat hajnalban indította. II.
Lajos ott áll hajnalban, az idő születésének kapujában, ott áll a sereg,
kinevezve a fővezér. Egy papot neveznek ki, a keresztneve – nem
véletlenül – Pál.
Tomori Pál – tehát ez pálos kérdés a kozmikus idő szerint – s a
török nem jön. Délutánra jár már az idő, amikor megjelennek a török
seregek. Teljes kizökkenés az időből, ami azt jelenti, hogy nem sikerült
valamit helyreállítani.
Elkezdődik a csata, és bármilyen különös, az első elsöprő roham
után jönnek vissza a magyar főurak és jelentik Lajos királynak, hogy
indíthatja a derékhadat, mert győztünk, a török meg van törve, vonul
vissza. (Ez nem kozmetikázás, el kell olvasni a korabeli jelentéseket.)
És felemelik a királyi zászlókat, elindulna a királyi hadtest, mennének,
de azt látják, hogy a király eltűnt, épp a legkritikusabb időben. Mi
veszi át ekkor a főszerepet? A vízfolyások, egy patak, a patak neve
pedig Csele-patak. Ez egy nem várt fordulat, nem készültünk fel kellően
és a sors kibabrált velünk, kicselezett. És teljesen mindegy, hogy
amikor megtalálják a holttestet, akkor egy cseh kard által átütött
sebeket találnak rajta, tehát háromélű kard ütötte át a testét,
ténylegesen meggyilkolták.
Ami a lényeg az a Csele-patak. A hagyomány szerint a király ezen
még átkelt – tehát még itt is van remény, még van lehetőség – egy vitéze
lelép a vízbe, feltartja a pajzsot és a király ezen kel át, de erről a
patakról valamit mondanak, ez a patak megáradt. De egy megáradt patak
nem tud kozmikus katasztrófát előidézni, de egy elrontott Vízöntő
program igen. Amikor megáradnak az idők és elsodornak, az már veszélyes
lehet.
A történelmi énekek itt veszik át a főszerepet, amikor azt
mondják: Lajos király lent van a Csele-patak gyomrában, a szederindákban
benne, tehát a Magyarok Királyát egy indarendszer köti gúzsba, nem tud
mozdulni. Könyörögnek egy madárhoz – itt azért a holló is végigvonul – „Madár,
madár szálljál Csele-patak fölé, szárnyaddal csapd ketté a vizet és hozd
fel a Magyarok Királyát, ha lehet!” Tehát itt már nem Lajosról van szó,
hanem a Magyarok Királyáról.
Ettől
a történelmi pillanattól kezdve nincs a magyaroknak királya.
(Vége)
|
|