REGNUM MARIANUM


Budapest, 2005. március 15.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Tisztelt ünneplő közönség!

157 évvel ezelőtt, március 15.-én a magyar történelemben olyan eseményekre került sor, amelyek sok tekintetben meghatározták az elkövetkező másfél évszázad magyar gondolkodóinak, politikusainak cselekedeteit. A Pilvax kávéház ifjai hittel és bizalommal tekintettek a jövőbe és olyan folyamatokat indítottak el a magyar történelemben, amelyeket nemzetünk sokszor kiváló képviselői a maguk korának szintjén, és még ma sem sértenek meg a megfelelő mélységig.

Mi felvidékiek minden évben megkoszorúzzuk a nagysallói csatatéren elesett honvédek emlékművét, kifejezve ezzel a magyar egységbe és a magyarságba vetett töretlen hitünket. Nagysalló a márciusi ifjak által elindított események kiteljesedése volt.

És Nagysalló volt az, ahol Görgey a foglyul ejtett osztrák tisztek vallomásából először hallott arról, hogy az orosz beavatkozás ördöge már régóta a diplomáciai tárgyalások témája volt. Ezért akarta Görgey szétverni, és teljesen megsemmisíteni az osztrák hadsereget. Az oroszok azonban ekkor még azt üzenték az osztrákoknak, hogy a magyar forradalmat családi viszálynak tekintik, amibe nem avatkoznak bele. De ha a magyar forradalom progresszív erői, tehát a liberálisok kikiáltanák a függetlenséget, mondta az orosz, akkor Oroszország az 1815.-k évi status quo fenntartása végett teljes erővel fog interveniálni, vagyis beavatkozni. A fővezér Léván, a főhadiszálláson, amelyet a református egyház lelkészi, barokk épületében rendeztek be, és amelyet később, a szocialista időkben lebontottak, április 17.-én kapta kézhez a Debrecenből érkezett végzetesnek bizonyuló, április 14.-én kiadott Függetlenségi Nyilatkozatot. Ezt válasznak szánták az országot ősi alkotmányától megfosztó és földaraboló császári, olmützi klikk nyilatkozatára, amelyet azonban a magyar konzervatívok elhamarkodottnak tartottak, és amelyet Görgey tisztjei közül is sokan elleneztek jakobinus kicsengése miatt.

Nem az a baj, hogy az orosz be fog jönni, mondta ezekben a napokban az angol követ Debrecenben, hanem az, hogy Európa nem fogja Önöket segíteni ezen határozat miatt. Nem az a baj, hogy ellenségeik kezét felszabadították, hanem az, hogy barátaik kezét megkötötték.

Magyarország történetében az 1825-iki országgyűlés egészen új korszakot nyitott meg, amelynek végére az ország újjá született. A rendeknek az ősi alkotmány hatályának biztosítása volt az első gondjuk, csak ezután tértek a reformokra. A reformoknak azonban még most sem kedveztek a viszonyok, mert némelyek a liberális francia eszmék hatása alatt türelmetlenül, szinte egy csapásra kívántak megvalósítani minden újítást. A kiutat ebből az állapotból Széchenyi alkotó tehetsége találta meg, aki csendben megkezdte az ország gazdasági megerősödésének alapjait lerakni. Gazdasági egyesületek, kereskedelmi- és pénzintézetek alakultak. Széchenyi mellett felsorakoztak az ország legjobbjai, akiknek sokat kellett küzdeniük Bécs gáncsoskodásaival. Ekkor azonban még élt József nádor, aki ellensúlyozta Bécs cselvetéseit. Ő azonban 1847-ben meghalt és Széchenyi szabadelvű követői a gazdasági erősödés helyett főleg a politikai fejlődés híveivé váltak. Az ország legjobbjainak vezetése, Kossuth kezébe siklott át. Az eredmény a perszonális unió helyreállítása lett. A bécsi udvarnak nem tetszett Magyarország váratlan felszabadulása. Mivel Bécs azonnal nem tudott a magyar kormány ellen fordulni, titkosszolgálata révén felbújtatta a magyarok ellen a nemzetiségeket. Ennek az uszításnak a jelszavait halljuk vissza a mai napig, illetve úgy, hogy türelmetlen liberálisaink bennünket, magyarokat türelmetlenséggel vádolnak.

Napjaink türelmetlen liberalizmusa magának tulajdonít minden eredményt, amit a modern civilizáció vívmányaiként ismerünk. Mindenki ellenség, aki nem hisz vakon az ő tévedhetetlenségükben. És hogy uralmukat biztosítsák, intézményeinket bitorolhassák, megosztanak bennünket. Túl azon, hogy a határon túli magyar szervezeteket a maguk képére alakítják, úgyhogy azok igen keveset tesznek az őshonos magyar lakosságért, elkövetnek sok más káros dolgot is. Így szemünk láttára a határon túli magyarok ellen fordítják az anyaországi városok és a vidék szociálisan legkiszolgáltatottabb rétegeit, azt suttogva nekik, hogy a határon túliak elveszik az anyaországiak szociális juttatásait. Pedig ezeket a rétegeket pont a spekulációra alapuló parttalan, liberális szabad kereskedelem döntötte nyomorba. Az ilyen kártékony tevékenység a fejlett nyugaton tilos. Az Amerikai Egyesült Államokban, a Washingtonban székelő SEC, vagyis az értékpapír forgalom kereskedelmet ellenőrző bizottság hivatalból üldözi ezeket a spekulánsokat, törvénytelenségeket. A SEC-nek saját ügyészsége, rendőrsége, bírósága van. Ezért ezek a spekulánsok külföldön, így Magyarországon kerestek érvényesülést az USA börtönei helyett. Szétverték a magyar vállalatokat, betörtek az élelmiszeriparba, kereskedelembe, a bankszektorba, kialakítottak 60 milliárd USA dollár államadósságot és most a termőföld körül ólálkodnak. Nyomukban nyomorba és munkanélküliségbe, reménytelenségbe döntött emberek, utcára kerülő hajléktalanok tízezreit találhatjuk. Mindezt azért, mert a parttalan, arctalan liberalizmus nem gondolkodik nemzetben, közösségben, otthonban, családban, gyermeknevelésben, egészséges ifjúságban, boldog magyar faluban, városban. A jelenlegi magyar intézményekről elmondható, hogy nem védik a magyar társadalmat. Ezért lehetett a kettős állampolgárság körüli vita idején olyasmit kijelenteni, hogy „a magyarság vérségi alapon nem egyesíthető”. De ami ennél súlyosabb, az az, hogy zavaros üzleti nyerészkedés érdekében egymásra uszítanak határon túli magyart és anyaországi szerencsétlen milliókat. Ők nem érthetik azt, hogy amíg hitük szerint nemzeti intézményeink kötelessége lenne évezredes szokás és közjogunk szellemében mindannyiunk előnye érdekében rendezni a nemzetet érintő kérdéseket, ezek az intézmények nem ebben a szellemben járnak el. Ilyen az ősi magyar államiság jogutódjaként tekintett jelenlegi magyar állam állampolgársági intézménye kiterjesztésének ügye a határon túli, őshonos magyarokra. A határon túli magyarok, akik Magyarországon dolgoznak, évente mintegy negyven milliárd forintnyi adót hagynak hátra. Nem beszélve a hatalmas termelési értékről, ami csökkenti az inflációt. Segítségükre óriási szükség lenne az anyaország megmentése érdekében. De nem ilyen vezetőréteggel és nem ilyen intézményekkel, amelyek ma Magyarországon vannak. Az ő szellemiségük nem a márciusi ifjak szellemisége. Ami ma itt folyik, az nem Széchenyi, Teleki Pál hatalmas, ország-építő, nemzetmentő munkája.

De ugyan mi volt az az ősi tudat, ŐSI MAGYAR KÖZFELFOGÁS, amibe mindez a máig is óriáskígyóként ránk tekeredő önkény a reformkorban beleütközött? Honnan származik az a virtus, amit a párizsi eszmék türelmetlen liberális követői kihasználtak saját érdekükben, és amit aztán szembeállítottak két császár seregével?

Az elmúlt időszakban került kezembe egy előadássorozat szövege, amelyben egy amerikai professzor, Grover S. Kranz összegzi kialakult véleményét és egy széleskörű vita eredményeit, amelyet az európai nyelvek kialakulásáról folytattak le a szakemberek az elmúlt évtizedekben nyugati egyetemeken, etnográfiai intézetekben, ezek szaklapjaiban és közleményeiben. Figyeljünk oda, mert ezeket a gondolatokat a hazai türelmetlen liberalizmus által bitorolt intézményeink hivatalból üldözik. Kranz amerikai professzor vizsgálódásaiban ugyanis arra a megállapításra jutott, hogy a magyar nyelv kialakulása a Kárpát medencében történt meg, mégpedig akkor, amikor a búzanemesítő anatóliai, közel-keleti, kaukázusi ősnép Krisztus előtt 6400 táján megérkezett a Nagy Magyar Alföldre és ott találkozott a mezolit korszak keleti eredetű vadász ősnépeivel és az Altájból ide érkező juhásznépekkel. Az ő keveredésükből alakult ki ebben a régi korban a magyar nyelv, amely ebből a térségből terjedt ki északra, Finnország felé. Ennek a terjeszkedésnek az eredményeként jutottak el az uráli nyelvek egészen keletre, Kínáig is. A magyarok azok, akik ugyanakkor a nagyállattenyésztés, az eke és a lótenyésztés feltalálói is voltak, és így váltak végül lovas nemzetté. Seregeikkel sokszor keltettek feltűnést, de Attila, vagy Árpád csak egy-egy korszak vezetője volt és ez a nép sosem lakott szívesen a Kárpát medencén kívül, mondja Kranz amerikai professzor. Ezért a nyelvcsere ebben a mezőgazdaságilag sűrűn lakott térségben, évezredeken át lehetetlen volt. Senki sem tudta etnikai alapon „lecserélni” a magát keményen elsáncoló magyar parasztságot, amelyből az ősidőkben is, mindig volt ebben a térségben legalább fél millió, mondja Kranz professzor. Íme ezek a magyar paraszti őserő titkai, ami üzenet a mának és a kései utódoknak. Ez a konok nép adta a Tavaszi Hadjárat, Nagysalló hőseit és a Diadalt nekünk 1848-1849-ben. Ez a magyar őserő jelentkezett szemünk láttára az elmúlt 20 napban a magyar szabadság védelmében ezen a téren is. Most nem lovasseregekként íjat feszítve, hanem hatalmas erőgépeiken dübörögve érkeztek, hogy kihajtsák a csalárd hatalomtól, ami nekik jár. A magyar föld szíve megdobbant és figyelmeztetett bennünket arra, ami az örök márciusok üzenete: eltökélt igény a magyar szabadságra és függetlenségre. Vigyázzunk erre az erőre, amely évezredek óta a magyar megújulás titkát hordozza magában. Ne engedjük, hogy erejüket bárki is elfecsérelje!

És most az évforduló alkalmából emlékezzünk a másik hatalmas, 1849-es ellenfélre is. Konstantin W. Sakharow orosz altábornagy Koltcsak orosz kormányzó és tengernagy szibériai hadseregének parancsnoka volt. Emlékiratait 1932-ben adta ki. Idézem őt: „Nagy a bűnhődés, amivel Oroszországnak régi vétkeiért lakolnia kellett és még mindig kell”, írja. „a fiatalok életparancsnak kell, hogy tekintsék, hogy az ingadozások útja sosem a diadalhoz, de csakis a romláshoz vezet. Oroszország gyermekeinek valóságos kínzókamrája lett, neve is eltűnt a föld színéről és helyét a szovjet állam foglalta el. Mi oroszok, csak mostanában, száműzetésünk reménytelen idejében tudtuk meg igazán, mily nagyon, nehezebben, sújtotta a sors Magyarországot, mint más népeket. Szent István koronáját legszebb ékszereitől, országrészeitől fosztották meg és az egykor oly tökéletes ékszer most összetörve fekszik. A magyar nemzetnek is hatalmas károkat okozott a pánszlávizmus, amelynek eredete ártatlan szentimentalizmus volt. A politikai pánszlávizmus azonban teljesen elhibázott volt és az orosz nép vele szemben közömbös maradt, joggal feleslegesnek és idegennek tartotta azt. Mai szemmel nézve a magyar nép, az orosz paraszt és kozák között igen sok hasonlóságot találunk. E közös vonások az orosz és a magyar nép egykori közös őseitől származhatnak, akik valaha a Volga és a Dnyeper közötti síkságon éltek. A hasonló tulajdonságok azok az ősi fajtabeli jellegzetességek, amelyek a magyaroknak őseié, tudniillik a turániaiak jellegzetességei is. A jövendő Oroszország, és Eurázsia ennek inkább lesz tudatában a jövőben, hiszen keserűen kellett megállapítanunk, hogy éppen mi oroszok és magyarok tűrtük el a legtöbb szenvedést némely szlávoktól” mondja Sakharow orosz altábornagy. Itt arra a tényre utal, hogy a cseh légiók 1917 után szövetkeztek a liberalizmussal és védték a bolsevikokat, utat nyitva ezzel a szovjet rendszer megalakulása felé, mialatt segítettek elpusztítani a régi Oroszországot. Ez a szovjet rendszer később Benesnek és cseh légionistáinak segédkezet adott ahhoz, hogy felléphessenek a Felvidék magyar népe, a parasztság ellen, elszedve vagyonukat, hazájukat. Mára ez a régi- új Oroszország olyan zsákutcába került, amelyből nincs kiútja. Így a magyarság mérvadó vezető egyéniségeire nagyobb feladat hárul, mint történelmünk során valaha.

Ma, amikor Európa bevallottan, vagy sem, szembenéz múltjával és az elmúlt másfél évszázad számunkra sokszor káros ideológiáival, emlékezni, emlékeztetni kell mindenre, mert a tudás, illetve a valódi ismeretek a megtévesztések, idegen doktrínák legjobb ellenszerei.

Ha emlékezünk, szemünk előtt megelevenednek múltunk nagyszerű pillanatai. Rákóczi kurucai, a tavaszi hadjárat hősei. De ugyanakkor sokkal jobban, sokkal érzékenyebben kell oda figyelnünk a tévedésekre, amelyek a reformkort kísérték. ,

Görgey Arthúr főparancsnok, 1949. április 29.-én Komáromban kiadott kiáltványában így szól a honvédekhez.

„Alig egy hónapja, hogy még a Tisza mögött állottunk, kétkedő tekintetet vetve kétes jövőnkbe. De ki hitte volna akkor, hogy egy hónap múlva már átlépjük a Dunát és felszabadítjuk szép hazánk legnagyobb részét egy idegen dinasztia igája alól. A legmerészebbek sem merték volna közülünk ezt egész biztosra várni. De a honszeretet magasztos érzése lelkesített benneteket s az ellenség szám nélküli hadakat látott vitézségetekben. Győztetek – hétszer szakadatlanul egymásután győztetek, és győznötök kell ezután is”.

Görgeyt idézve zárom mai emlékezésemet. Tekintsünk vele mi is, kétkedés nélkül, de igaz hittel és a hős honvédek elszántságával a jövőbe.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Geönczeöl Gyula
az MVSZ SZOT elnöke