A török háborúkról – másképpen
Mivel
a Kuruc.info lezárta a Törökországgal kapcsolatos aktuális politikai vitát, azt
a magam részéről sem kívánom újra nyitni. Mivel azonban Lipusz Zsolt
tanulmánya
még beérkezett a vita lezárása után, az abban leírt történelmi visszatekintése
mindenképpen válaszadásra késztet – nem politikai, hanem történelmi síkon
folytatva a párbeszédet.
Nem utolsósorban azért, mert éppen Lipusz Zsolt volt az, aki ez év augusztusában
egy remekbeszabott történelmi elemzést tett közzé a Kuruc.info hasábjain (A
tragikus augusztus 29. – A mohácsi vész, 1526), felhívva a figyelmet
egy ritkán taglalt összefüggésre. Arra, amit korábban kiváló nemzeti
történészünk, Bakay Kornél is többször megírt tanulmányaiban (ld. például
„Magyarnak lenni büszke gyönyörűség” c. antológiáját), miszerint az Oszmán
Birodalomnak nem volt eredendő célja Magyarország meghódítása. Hadtörténészek
szerint ez teljesen racionális megközelítés volt – a Magyar Királyság ugyanis
kívül esett az ottomán hadsereg akciórádiuszán. Nándorfehérvártól északra a
török hadsereg csak rendkívül nagy költséggel tudta hadjáratait megvalósítani,
hódításra berendezkedni még inkább. Érthető, hogy – amint arra Lipusz Zsolt is
rámutatott – a török szultánnak elsődleges célja az volt, hogy a Magyar
Királyság alárendelt helyzetben ugyan, de területi egységét és belső
önrendelkezését – a későbbi Erdélyi Fejedelemséghez hasonlóan – megőrizze,
ahelyett, hogy betagolódna a Habsburg Birodalomba.
Bakay Kornél említett kötetében több olyan dokumentumot is idéz, amely
bizonyítja: a törökök nem viseltettek ellenséges érzelemmel a magyarok felé, és
törekedtek a kiegyezésre. A mi tragédiánk az volt, hogy a legválságosabb időben
nem volt nemzeti királyunk, így a nemzeti szempont kizárólagossága helyett a
birodalmi érdek érvényesült. A Habsburg birodalmi érdek pedig az volt, hogy a
frontvonal a Magyar Királyság területén húzódjon – legalábbis addig, amíg meg
nem gyengül az Ottomán Birodalom. Ugyanebben volt érdekelt a rendkívül aktív
velencei diplomácia is, hogy ezzel biztosítsák uralmukat Dalmácia fölött. (Meg
is tettek mindent azért, hogy a törököt mintegy „behúzzák” Magyarországra – lásd
a hírhedt politikai kalandor, Lodovico Gritti gyalázatos pályafutását.) Erről
szintén Bakay Kornél ír többszörösen visszatérően. Lipusz Zsolt is hangsúlyosan
hívja fel rá a figyelmet: Mohács után a török 15 évre kivonult Magyarországról,
és csak az változtatott Szulejmán szultán tervein, hogy János király halála után
az egész királyság az ellenkirály, Habsburg Ferdinánd uralma alá került volna –
tovább erősítve a nagyhatalmú ellenséges birodalom gazdasági és katonai súlyát.
Magyarország tragédiája ez volt: nemzeti király hiánya miatt bekerültünk két
hatalmas birodalom ütköző övezetébe. Ez volt a 150 évi – valóban tragikus
következményű – hódoltság és folyamatos háborúk oka. Hiba lenne tehát bármiféle
etnikai motivációt mögé látni és láttatni. Ez a háború nem a török és a magyar
nép háborúja volt, amelyben két hatalmas multietnikus birodalom több évszázados
háborújában bekerültünk a kalapács és az üllő közé. A tragikus és végzetes
mértékű népességvesztés nem holmi „népirtó” szándék következménye volt. Egy
olyan területen, ahol a frontvonal ide-oda húzódik, és folyamatos háborús
viszonyok jellemzik, a pusztulás elkerülhetetlen. (Nemcsak a közvetlen háborús
cselekmények, hanem az éhínség és járványok miatt is.) Annak a következménye,
hogy ütközőzóna voltunk.
Vitatkozom Lipusz Zsolt azon állításával, hogy a magyar romantikus történetírást
egyfajta „törökbarát” elfogultság jellemezné – elég csak minden idők egyik
legnépszerűbb magyar regényére, az Egri csillagokra utalnom. Azt, hogy a török
kiüzése után a Habsburg megszállás sok tekintetben kegyetlenebb volt, mint a
hódoltság, azt többek közt a XX. század talán legzseniálisabb történésze,
Padányi Viktor is drámai erővel ecseteli a II. Rákóczi Ferenc vezérlő
fejedelemről írt korszakalkotóan kiváló történelmi esszéjében. Ahogy Rákóczit
idézi a kor jellemzésére: „Recrudescunt vulnera inclytae gentis Hungarae”
(„Fölszakadnak a nemes magyar nemzet sebei”). A nemzet kegyetlen szenvedései
vezettek a kurucok szabadságharcához.
De nézzük konkrétan, mit is írt korábban Lipusz Zsolt, a fent említett
tanulmány-sorozatában (amivel természetesen nem meghazudtolni akarom a szerzőt –
erre se okom, se indokom nem volna, csak hogy rámutassak a kérdés
összetettségére):
„Eközben a dinamikusan terjeszkedő Török Birodalom élére minden idők
legtehetségesebb szultánja, I. (Nagy) Szulejmán (1520-1566) került, aki célul
tűzte ki a törökök közép-európai befolyásának megszilárdítását, a
Habsburg-világhatalom befolyásának korlátozását a térségben. A török
történetírás a törvényalkotót, az államférfit, a kultúra mecénását, s legfőképp
a nagy hódítót tiszteli benne. Valóban: ő döntötte el hazánk sorsát a következő
másfél évszázadra azzal, hogy meghódította a középkori Magyar Királyság központi
területeit, az ország mintegy 1/3 részét. I.Szulejmánról uralkodása kezdetén az
a hír járta, hogy békésebb természetű az apjánál, I.( Rettenetes ) Szelimnél
(1512-1520), ily módon a magyar politikai vezetés – meglehetősen rövidlátó módon
– az új török uralkodó békeajánlatát visszautasította. Ennek lett a
következménye az 1521. évi török hadjárat”.
A mohácsi vész után:
„… a két nemesi „párt” közötti ellentétek feloldhatatlanoknak bizonyultak, s még
1526 folyamán kettős királyválasztás történt. November 10-én a székesfehérvári
országgyűlés királlyá választotta Szapolyai János erdélyi vajdát, akit másnap a
nyitrai érsek a Szent Koronával meg is koronázott ( minthogy mind az esztergomi,
mind a kalocsai érsek elesett Mohácsnál), így az ország törvényes
uralkodójaként, I. János (1526-1540) néven gyakorolta a királyi hatalmat.
December 17-én viszont a Pozsonyban tartott országgyűlésen – jóval kisebb
támogatottsággal – királlyá választották Habsburg Ferdinándot. A helyzetet
tovább bonyolította, hogy Perényi Péter koronaőr elpártolása folytán a Szent
Korona is Ferdinánd kezére került, akit annak rendje és módja szerint 1527.
november 3-án Székesfehérvárott szintén királlyá koronáztak, így a magyar
államjog értelmében az országnak már két, megkérdőjelezhetetlenül törvényes
uralkodója volt. Eközben I.Ferdinánd (1526-1564) a bátyjától, V. Károlytól
kapott seregekkel 1527 folyamán hadjáratot indított János király ellen”.
„Reménytelen politikai helyzetében János király a törökökkel keresett
kapcsolatot, s még Erdélyből elküldte követét, a lengyel Hieronymus Laskit a
Portára, hogy I. Szulejmán segítségét kérje, s szövetséget kössön a
szultánnal.1528 januárjában meg is kötötték az isztambuli szerződést, melyben a
szultán, bár Magyarországot fegyverrel meghódított területnek tekintette,
I.Jánost ismerte az ország egyetlen törvényes uralkodójának, lemondott a hűbéri
adóról, s ígéretet tett arra, hogy a következő évben ismét hadat indít
Magyarországra Ferdinánd kiűzése, s szövetségesének a trónra való
visszahelyezése céljából.”
„A János-pártiak … úgy gondolták, hogy jó viszonyt ápolva az oszmánokkal azok
nem fogják teljesen meghódítani hazánkat (példa erre a későbbi Erdélyi
Fejedelemség). A fentebb már említett Perjés Géza hadtörténész véleménye szerint
is a török hadsereg hatósugara (akciórádiusza) hazánk déli határáig terjedt, s
Szulejmánnak eredetileg nem volt célja Magyarország meghódítása, miként ezt
Szapolyai uralkodásának fejleményei bizonyítják (Négy török hadjárat is indult
hazánk ellen 1526 és 1540 között, s az oszmánok minden alkalommal elhagyták
hazánk területét).”
„Az 1529. évi török hadjárat ún. korlátolt célú háború volt, vagyis Szulejmán
nem akart hódítani, területeket foglalni, jellemző, hogy még ostromtüzérséget
sem vitt magával; célja tehát nem Bécs és Ausztria hódoltatása, illetve
megtartása volt, hanem a megfélemlítés, valamint az, hogy a Habsburgokat
rákényszerítse: mondjanak le Magyarországról, és ismerjék el Jánosnak az egész
ország feletti joghatóságát.”
„A török uralkodó …. ekkor sem mondott le arról, hogy Magyarországot kiszakítsa
a Habsburg Birodalomból, s török vazallus államként I. János uralma alatt
helyreállítsa az ország területi-politikai egységét. Az Oszmán Birodalmat
ugyanis valóságos hatalmi és gazdasági érdekei a Közel- és Távol-Kelethez
kötötték, Közép-Európában rendezett, stabil politikai viszonyokat kívánt
kialakítani, hogy balkáni hódításait ne veszélyeztethesse a Habsburg
világhatalom.”
„A magyarság szerencsétlenségére hazánk két világhatalom ütköző zónájába került:
egyfelől az örökös tartományokat és a Német-Római Birodalmat védte a török
támadásoktól, ugyanakkor az oszmánoknak is védőbástyául szolgált a Habsburgok
esetleges terjeszkedésével szemben, következésképp mindkét hatalom
érdekszférájába kívánta vonni, s végső soron ez vezet majd az ország másfél
százados három részre szakadásához és pusztulásához. Az eddig mondottakból
törvényszerűen következett Szulejmán újabb, 1532. évi hadjárata. Ennek célja
újra és kizárólag az volt, hogy elismertesse I. János királyságát, és a
Magyarországra vonatkozó igényeik feladására kényszerítse a Habsburgokat.”
„Szulejmán 1537-ben tett még egy kísérletet koncepciója valóra váltására, s a
Szerémségben és környékén állomásozó török csapatok támadást intéztek a
Ferdinánd uralma alatt álló Horvátország és Szlavónia ellen, tönkreverve a
Katzianer tábornok parancsnoksága alatt álló Habsburg-hadsereget. Magyarországon
ezen eseményekkel egyidejűleg nyílt polgárháború folyt, az ország
kormányozhatatlanná vált, fokozódott a pusztulás és az anarchia az állandósult
harcok miatt.”
„A több mint egy évtizedes megosztottság következtében mindkét király hajlott a
megegyezésre, melyet V. Károly császár is erőteljesen szorgalmazott. A
békeszerződést végül 1538. február 24-én kötötték meg Váradon. Az egyezség
értelmében mindkét uralkodó kölcsönösen elismerte egymás királyságát, s
kimondták a Habsburgok örökösödési jogát Magyarországon, vagyis János király
halála után az egész ország Ferdinánd jogara alatt egyesül, még abban az esetben
is, ha a nőtlen (ekkor 51 éves) Szapolyainak közben fiú utóda születne.”
„A fegyvernyugvás 1538 után eleve nem lehetett hosszú életű. Miként korábban már
utaltam rá, Szulejmán semmiféleképpen nem volt hajlandó birodalma biztonsági és
hatalmi érdekeinek védelmében egész Magyarországot a Habsburgoknak átengedni.”
„Két nappal korábban a Rákos mezején tartott országgyűlésen a Szapolyai-párti
rendek II. János (1540-1571) néven királlyá választották a meghalt uralkodó
fiát, János Zsigmondot, akit soha nem koronáztak meg, ő maga azonban haláláig a
„II. János, Magyarország választott királya” megnevezést használta. Atyja
uralkodását az eltelt négy és fél évszázad alatt politikusok és történetírók
sokféleképpen értékelték, egy dolog azonban biztos: legjobb tudása szerint
igyekezett kormányozni nemzetét, s szolgálni azt az államot, amelynek
irányítását alattvalói az egyik legvészesebb történelmi korszakban bízták rá. S
mindezt úgy tette, hogy hatalmas magánvagyonát is az ország javára áldozta,
felélte.”
„A magyarországi eseményekkel egyidejűleg Fráter György követséget menesztett
Isztambulba Werbőczi István és Eszéki János, pécsi püspök vezetésével, hogy
elismertesse a szultánnal a kis Szapolyai királyságát, s kérje a pártfogását a
gyermek uralkodó számára. Szulejmán elismerte János Zsigmondot magyar királynak,
s azt is megígérte, hogy a következő évben maga vezet újabb Habsburg-ellenes
hadjáratot Magyarországra. Erre jó oka volt, ugyanis Ferdinánd a váradi béke
alapján magát tekintette az ország egyedüli törvényes urának”.
„A Habsburgok nem mondanak le Magyarországra vonatkozó igényeikről, s szükségük
van ütközőállamként és agrárexportőrként is hazánkra, ugyanakkor egy török
vazallus magyar király nem tudja az egész ország felett megőrizni
szuverenitását, legfeljebb csak arra néhány hónapra, amikor a török had
Ausztriát támadja, s oda szorítja vissza a Habsburg katonai egységeket. Ezért
döntött úgy Szulejmán, hogy birtokba veszi az ország közepét annak fővárosával
együtt.”
„Korábbi tanulmányaimban már részletesen kifejtettem, hogy az 1526. augusztus
29-én vívott mohácsi ütközetnek milyen messze ható következményei lettek, hiszen
a középkori Magyar Királyság integritása megszűnt annak két részre szakításával,
s hazánk egy közép-európai integráció, a Habsburg Birodalom része lett, noha I.
János (1526-1540) király török védnökség alatt még kísérletet tett az ország
egységének helyreállítására, amelyet I. Szulejmán is támogatott, akinek a
közép-európai rendezést illető külpolitikai koncepciója az volt 1540-ig, vagyis
Szapolyai János haláláig, hogy a Duna-völgy semmiképpen nem kerülhet a Habsburg
hatalmi érdekszférába, ehelyett ott egy török protektorátus alatt álló egységes
magyar állam töltené be a két világhatalom közötti ütközőzóna szerepét a
Szapolyai-dinasztia uralma alatt. (Státusza lényegében megegyezett volna a
későbbi Erdélyi Fejedelemségével). Bár a török szultán 1529-ben, majd 1532-ben
is nagy hadjáratot indított I. Ferdinánd (1526-1540) ellen abból a célból, hogy
rábírja őt a magyar trónigényéről való lemondásra, s az egész Magyar Királyság
területét visszaadta védencének, Szapolyainak, a török ármádia távozásakor a
Habsburg-uralkodó újra birtokba vette az ország nyugati területeit, s végül
Ferdinánd és János maga szentesítette az ország kétfelé osztottságát az 1538-ban
megkötött váradi békében, azzal a kikötéssel, hogy János országrésze még
fiúörökös születése esetén is a Habsburg-dinasztiára száll. Szulejmánban tehát
fokozatosan érlelődött meg eredeti koncepciójának feladása, s amikor I. János
1540-ben meghalt, egy pár hetes csecsemőt hagyva örökösként maga után - akit a
Szapolyai-párti urak az elhalt király végakaratának szellemében, a váradi béke
megszegésével rögvest királlyá is választottak II. János (1540-1571) néven, de
soha nem koronáztak meg - , be kellett látnia, hogy immáron nem csak az a
veszély fenyegeti, hogy Magyarország kettéosztottsága állandósul, hanem könnyen
bekövetkezhet, hogy az egész ország Habsburg-kézre jut, s így egy hatalmas
közép-európai birodalom jön létre az oszmán állam északi határainál”.
„Ferdinánd a váradi béke megszegésére hivatkozva 1540-ben hadaival ostrom alá
vette Buda várát, mire válaszként a Szapolyai-párti urak, Fráter György, Török
Bálint, Petrovics Péter, Werbőczy István a megelőző 15 esztendő
diplomáciai-katonai tapasztalatai alapján - ti. hogy a török mindenkor katonai
segítséget nyújtott a Szapolyai-háznak, de hadseregével ezt követően ki is
vonult az országból - ismét Szulejmán segítségét kérték.”
Ami ezután következett, az az ország tragikus három részre szakadása és másfél
évszázadnyi folyamatos háború. Ami közismert. De hasonlóan fontos az okok
tisztánlátó feltárása is. Főleg, ha a mai időkre vonunk le belőle
következtetéseket.
2010. november 6.
Hegedűs Tamás