nemzetihirhalo.hu *************

 
ifj. Tompó László: A "választott nép" és a magyarság


    Gróf Széchenyi István 1844-ben a Magyar Országgyűlés Felsőházában kifejtette: "Az angol nemzet egyenjogosíthatta a zsidó fajt. Mert ha például én egy palack tintát töltök egy nagy tóba, azért annak vize nem romlik el, és mindenki ártalom nélkül megihatja. A nagy angol elemben a zsidó elvegyülhet. Ugyanez áll Franciaországra nézve is. De ha a magyar levesbe az ember egy palack tintát önt, megromlik a leves, és azt nem eheti meg az ember"
    Mit ismert el ezzel a "legnagyobb magyar", ha nem a zsidókérdés létezését?
    1945 után ez a két szó: "zsidó" és "zsidókérdés", tabu lett. A kommunista és liberális tömegtájékoztatók, a politika, az oktatás, a sajtó- és könyvkiadás irányítói fantomkérdésként könyvelték el a zsidókérdést. Szerintük ma már az is antiszemita, aki valakiről megállapítja: zsidó. Az önmagát - a Talmud alapján - "választott nép"-nek tekintő zsidóság magyarországi történelmének tanulmányozása nélkül aligha érthető meg nemzeti történelmünk. Ezért ebben az előadásban két kérdésre adunk választ. Milyen nyomokat hagyott Magyarországon a zsidóság Szent Istvántól napjainkig a politikai, kulturális, kereskedelmi életben? Mit és hogyan válaszolt a zsidó lelkiség hatásaira Magyarország?

 
1. A zsidóság Magyarországon Szent Istvántól a kiegyezésig

    Magyarországon már a Krisztus születése utáni X-XI. században éltek szórványosan zsidók. A Déli-Kárpátokból érkeztek, lélekszámuk a középkorban azonban nem érte el hazánk össznépességének 0,5 %-át.
    Semmilyen magyarországi zsidó írásos emlék vagy régészeti lelet nem maradt fenn a középkorból. A zsidók létezésére e-gyedül az Árpád- és Anjou-kori magyar törvényekből következtethetünk.
    Szent László király (1077-1095) 1092-ben a szabolcsi zsinaton megtiltotta a zsidók és a nem zsidók közötti házasságot. Zsidó férfi tehát keresztény nőt nem vehetett el. Könyves Kálmán (1095-1116) előírta, hogy zsidók keresztény szolgákat nem tarthatnak, és - miként az akkori Európában általában - csak püspöki városokban lakhatnak.
    Mivel a XII-XIII. században az országgyűlések állandó témája volt a zsidók uzsorakamat-szedése és a királyi jövedelmek (a "regálék") kisajátítása, a nemesség kérte a királyt a zsidók pénzügyi és kereskedelmi tevékenységeinek korlátozására. II. András (1205-1235) ezért 1222-ben az Aranybullában meghagyta: zsidók nem lehetnek nemesek, pénz- és só-kamaraispánok, vámosok, köztisztséget sem viselhetnek. (A rendelkezések betartatására azonban nem került sor, így IX. Gergely pápa 1232-ben "egyházi tilalom"-mal - "interdictum"-mal - sújtotta hazánkat. 1223-ban megfogadta ugyan II. András, hogy betartatja az Aranybulla idézett előírását, de nem tette meg sohasem.) 1279-ben Budán egy zsinati kánon kötelezően előírta a zsidóknak az arasznyi sárga folt viselését.
    IV. Béla (1235-1270) engedett elődei szigorúságából: 1251-ben iskoláikat középületeknek nyilvánította, szabad letelepedést biztosított számukra. Viszont Anjou Nagy Lajos (1342-1382) száműzte őket, de ötven éven belül visszatelepedtek. Az 1351-ben hozott törvények közül az "ősiség" (aviticitas) ugyanakkor biztosította a nemesi vagyon magyar öröklődését, feltéve, hogy nemesek zsidók nem lehetnek ezután sem.
    Anjou- és vegyesházi királyaink uralkodása idején (1301-1526) korlátozás nélkül élhettek. A Hunyadi Mátyás által Budán felállított "Zsidó tanács" célja is csupán iparűzésük ellenőrzése és helyenkénti korlátozása volt. A magyarságtól elkülönülten éltek: gettóikba visszahúzódva szabadon közlekedhettek, házasodhattak, kereskedhettek. Budán kívül a szabad királyi- és bányavárosokban hoztak létre önmaguknak gettókat. Ahol nem voltak gettók, megtörtént, hogy kiűzték, de ki soha sem irtották őket. (1391-ben Nagyszombat, 1494-ben Buda, 1526-ban Sopron keresztényei így szabadultak meg tőlük.)
    A középkor évszázadai során a magyar törvények már fel-ismerték a zsidó lelkiség hatásait: királyaink a magyar birodalmi gondolat és a Szent Ágoston-i "Civitas Dei" ("Isten országa") megteremtése érdekében hoztak korlátozó rendelkezéseket, amelyek foganatosítására? főleg IV. Béla korától - ritkán került sor. Sem irodalomtörténeti, sem egyháztörténeti, sem művészettörténeti forrás nem tanúskodik arról, hogy a zsidóság Szent István korától bármilyen mértékben is kivette volna részét a magyar kultúra ápolásából.
    A XVIII. század végéig szinte nyomtalanul telt el a magyar zsidóság élete. Nincs bizonyíték arra, hogy részt vettek volna a török elleni végvári harcokban (a tizenöt éves háborúban), Buda visszafoglalásában, a Rákóczi-szabadságharcban. Magyar nyelvű írásos emléket nem hagytak maguk után. Lélekszámuk alig növekedett: 1720-ban 12 000-en voltak, ami hazánk népességének 0.5 %-át jelentette.
    Számarányuk feltűnő növekedését szerte Európában, politikai téren az 1789-es francia forradalom, a jakobinus diktatúra és a szabadkőművesség, szellemi téren a "szabadság, egyenlőség, testvériség" jelszavait magáénak valló, a természetes erkölcsi jót és a krisztusi hitet tagadó felvilágosodás írói (az "enciklopédisták": Voltaire, Rousseau, D?Alembert) idézték  elő. Lélekszámuk a kontinensen száz év alatt megháromszorozódott, bár a növekedés mértéke a földrész nem mindegyik országában volt azonos.
    A XIX. század első felében már a magyar statisztikai adatok is mutatják a tizennyolcadik századvég hatását. 1840-ben hazánk népességének 2,2 %-a volt zsidó (számuk 120 év alatt megnégyszereződött), 1850-ben 3,2 %-a (366 000 fő).
    Gróf Széchenyi István és Kossuth Lajos politikai gondolkodása, az akadémiai mozgalom, a nyelvművelés, végül az 1848-as pesti forradalom közömbös maradt számukra. Korábban színmagyar (vagy német ajkú) városokba költöztek: kereskedelemmel, iparral foglalkoztak továbbra is. A magyar politikai gondolkodás iránti passzivitásukat a magyarság nem hagyta válasz nélkül. 1848. április 19-én a pesti utcák magyarjai a zsidóknak "a Magyar Szent Korona országából" való kiűzését és ennek megtörténtéig a Nemzetőrségbe történő felvételük megtiltását követelték. 1848. április 22-én gróf Batthiány Lajos miniszterelnök elrendelte: a törvényhatóságok zsidókat ezentúl nem sorozhatnak be a Nemzetőrségbe.

 
2. A judeokrácia megteremtése

    A zsidóság és a magyarság egymáshoz való viszonyát az 1840-es évektől leginkább az ortodoxok és neológok egymás közötti harca határozta meg. Az ortodox zsidók a Talmud, a Sulchan Aruch és a Kabala tanításait szóról szóra követték. Vagyonjogi és kereskedelmi, pénzügyi törvényeik, viseletük, étkezési szertartásaik betartása által törekedtek önmagukat megóvni a nem zsidókkal való vérségi keveredéstől, vagyis a beolvadástól, az "asszimiláció"-tól. A neológ zsidók elhagyták a szertartásokat, de megmaradt politikai messiástudatuk (a zsidó "Isten kiválasztott népe"), éppen úgy. mint faji mivoltukból következő lelki-szellemi tulajdonságaik bármelyike. Megtanulták a magyar nyelvet, vezetéknevüket magyarosították, anélkül, hogy fajilag, szellemileg és erkölcsileg magyarrá váltak volna.
    Az ortodoxok és a neológok szenvedélyesen támadták egymást: amíg az előbbiek sokallták a neológok "engedményeit" (a magyar nyelv elsajátítása, névmagyarosítás, rituális öltözet és étkezés elhagyása), addig az utóbbiak az ortodoxok politikai hódítás iránti érzéketlenségét és őseik rituális szokásaihoz történő ragaszkodását ostorozták. A valóságban azonban csak a befogadó nemzet iránti kötelességek megtagadásának módjában különböztek egymástól: politikai messiástudatuk összeforrasztotta a látszólag szembenálló két tábort.
    A neológ zsidóság politikai, gazdasági, kereskedelmi, kulturális hódításra leginkább alkalmas képviselőit judeokratáknak, a zsidóság politikai, gazdasági, közjogi és sajtóbeli hatalmi hálózatát judeokráciának
nevezzük.
    A judeokrácia magyarországi történetének négy korszakát különböztetjük meg. Az első az 1840-es évektől a kiegyezésig, a második a kiegyezéstől 1919-ig, a harmadik 1919-től 1945-ig tartott, a negyedik
a jelené.
    Az első korszak fő jellemzője az ortodox-neológ harc, az asszimiláció meghirdetése, a törvényhozás területén önmaguk vallásfelekezetként való feltüntetése. Az ortodox elem a magyar társadalomból ellenszenvet váltott ki. Az ortodoxok elutasítottságát azonban már ebben az időben is kihasználták a neológok azáltal, hogy nevüket megmagyarosították és megtanultak - de nem irodalmi szinten - magyarul.
    A második korszak a  neológok politikai és közjogi hatalomátvételért folytatott harca: a kiegyezés és az emancipációs törvény (1867: XII. törvénycikk) lehetővé tette, hogy a pénz- és bankvilág, hírközlés, igazságszolgáltatás és közjog vezető személyeinek többsége zsidó legyen. Az ortodoxok fokozatosan háttérbe szorultak, kereskedelemmel és iparral foglalkoztak, míg a neológok országgyűlési képviselők, bankárok,
egyetemi tanárok és lapszerkesztők lettek. Mind az ortodoxok, mind a neológok lélekszáma hirtelen megnőtt: számuk 1869-ben 542 000, 1910-ben közel egymillió - a népesség 5 %-a. A Trianonig fennálló történelmi Magyarországon alig fél évszázad folyamán a judeokrácia legerősebb európai központja jött létre.
    A harmadik korszak - a magyarságnak 1918-1919 és Trianon okaira való rádöbbenése ellenére - a judeokráciának főleg a 'földalatti' szabadkőműves mozgalom általi megerősödését, a tőzsde és a piaci élet, a hírközlés minden korábbinál erőteljesebb zsidó irányítását idézte elő. Az 1930-as nép-számlálás adatai szerint például Budapest 2225 - köz, illetve magánszolgálatú - orvosa közül 1494, vagyis 67,2 % volt zsidó. A neológok váltak a zsidók valódi vezetőivé, az ortodoxokat foltként megtűrték: rájuk továbbra is csupán a faji beolvadás megakadályozása céljából számítottak.
    A negyedik korszak a zsidóság 1945 előtti hazai, vagy pá-rizsi, moszkvai emigráns politikai, kulturális és pénzügyi köreinek továbbélését és befolyásuk növekedését eredményezte. A judeokraták - a
korábban egyedül üdvözítőnek hirdetett liberalizmus álarcát levetve - a bolsevizmus álarcát öltötték magukra. (Marschalkó Lajos két tanulmányában - a "Világhódítók"-ban és "Országhódítók"-ban - máig egyedülálló részletességgel bebizonyította a kommunizmus zsidó eredetét a Talmud törvényeinek és a bolsevizmus alaptételeinek azonosságára való hivatkozással.)
    A kiegyezés utáni magyar politika és kultúra történetének tanulmányozása során két következtetésre juthatunk. Először is: a judeokrácia létezésének elismerése még nem antiszemitizmus, hiszen nem a judeokrácia létének elismerése, hanem maga a judeokrácia vált ki a nem zsidókból antiszemitizmust (pontosabban antijudaizmust). Másodszor: valójában nem a zsidóság számarányának robbanásszerű újkori megnövekedése váltott ki antiszemitizmust, hanem politikai, jogi, szellemi befolyásuk mértéke. (Ugyanakkor nem mindegy, hogy a statisztikai adatok az ortodoxokra és a neológokra milyen arányban vonatkoznak.) Ha a zsidóság és a magyarság viszonyát pontosan akarjuk meghatározni, konkrét politika- és szellemtörténeti, statisztikai adatokkal kell érzékeltetnünk, milyen hatással volt a zsidóság Magyarország újkori életére.

 
3. Politika

    Az 1830-as évektől a magyar politikai gondolkodás klasszikusai - akik olykor írók és költők is voltak - egyre gyakrabban foglalkoztak a zsidóság magyarországi helyzetével. Kölcsey Ferenc 1830-ban "A szatmári adózó nép állapotáról" írt tanulmányában a magyar kultúra iránti közömbösségüket érzékeltette, Berzsenyi Dániel a falusi zsidókat "demoralizált népcsalók"-nak és "orgazdák"-nak tekintette.
    Kossuth Lajos 1844-ben a Pesti Hírlap hasábjain a zsidót "a növény tápláló nedvét elszívó gombá"-hoz hasonlította. Hírlapi cikkében ő fogalmazta meg elsőként hazánkban, hogy a zsidóság nem vallásfelekezet, hanem népfaj.
    A Bach- és Schmerling-korszakban a Habsburg Birodalom magyarellenességét jól kiegészítette az ortodox zsidóság uzsorakamat-politikája s a neológok folyamatos előrenyomulása. Az 1867-es kiegyezés után sem az Andrássy Gyula, sem a Tisza Kálmán vezette kormányzat nem törekedett törvény-erővel megakadályozni a Galíciából menekülő lengyel és orosz zsidóság korlátlan letelepedését a Kárpát-medencében. A magyar országgyűlésben mégis voltak olyan magyar politikusok, akik megkérdőjelezték az asszimiláció megvalósíthatóságát. Vezérük Istóczy Győző (1842-1915) képviselő lett, aki az 1870-es években megalapította a - jobbára függetlenségi képviselőkből verbuválódott - Magyar Antiszemita Pártot.
   1875. április 8-án Istóczy parlamenti beszédében a zsidóság Palesztinába költözését javasolta. A zsidónélküliség, az aszemitizmus (helyesebben antijudaizmus) híve volt: ő hirdette meg elsőként Európában a cionizmust.
    Az emancipációs törvény hatályba lépésétől (1867. dec. 28.), akik a judeokráciát ellentétesnek tartották a nemzet érdekeivel, azokat az országgyűlési képviselők és újságírók, banktisztviselők jelentős része kigúnyolta vagy elhallgattatta. Amikor például az 1870-es években a Magyar Antiszemita Párt egyik képviselője, Zimándy Ignác törökbálinti plébános a Parlamentben egyik beszédében a Talmudból és a
Sulchan Aruchból vett idézetekkel bizonyította a zsidó és a keresztény világnézet összeférhetetlenségét, a képviselőház elnöke csaknem belefojtotta a szót. Egy liberális képviselő pedig azt ajánlotta Istóczynak, költözzék
el, ha nem tetszik neki a zsidók viselkedése. Az európai pénzügyi életben már akkor is kulcsszerepet játszó Rotschild-család egyik tagja nemcsak a tiszaeszlári bűnper vádlottjainak azonnali felmentését kérte Tisza Kálmán miniszterelnöktől, hanem Istóczy és hívei képviselőházból való menesztését is: a Rotschildok ugyanis ettől tették függővé a vasúti kölcsön további folyósítását. A miniszterelnök teljesítette a judeokrata báró kívánságát. Istóczy elnémítását követően alig akadt politikus, aki bírálta volna a judeokráciát. Csak két kivételt ismerünk. Az egyik Asbóth János aki 1897. január 14-én korántsem egyedülálló esetre hívta
fel a figyelmet a képviselőházban: "A millennium megünneplésekor egy nagy alföldi városban a zsidók a nemzeti címerből kidobják a keresztet és egy csillagot tesznek a helyébe." A másik Egan Ede, aki a rutén parasztok hitelellátását biztosította - Darányi Ignác földművelésügyi miniszter jóváhagyásával - a ruténföldi zsidóság akarata ellenére. (Róluk és a magyar antiszemita mozgalmak történetéről részletesebben olvashatunk Bosnyák Zoltán "A magyar fajvédelem úttörői" című tanulmányában.)
    Még a XIX. század végén is jobbára csak közjogi harcok folytak az országgyűlésben: a felszólaló képviselők többsége a "48-as hagyományok" sérthetetlenségéről, a nemzetiségek jogegyenlőségéről, a zsidók polgárosodásáról szónokolt. Hiába készült az ország ezeréves fennállásának megünneplésére, a mégoly európai hírű kiállítások és építkezések sem tudták elfelejtetni a tényeket: nőtt a kivándorlás, a magyar parasztság elszegényedett, a főváros a judeokrata bankoligarchák szállás-csinálója lett. Nem véletlen, hogy például Vázsonyi-Weiszfeld Vilmos képviselő a magyar történelemoktatás "reformját" hirdette egy szabadkőműves közlönyben: szerinte túl sokat hallanak a gyerekek az iskolákban a végvári harcokról, a kurucokról és Rákócziról, holott mindez szégyenfolt, mert a tankönyvek a pacifizmus és humanizmus helyett a "vérontás apológiáját" hirdetik.
    A judeokrácia céljaira a magyar nemzet csak 1919-ben döbbent rá. A "budapesti szovjetköztársaság" irányítói csaknem teljesen zsidók voltak. Miután 1919. március 21-én gróf Károlyi Mihály átadta a hatalmat Kohn-Kun Bélának, Magyarországot a következő személyek vezették a trianoni koporsóhoz: Kohn-Kun Béla, Pogány-Schwartz József, Erdélyi-Erlich Mór, Rákosi-Roth Mátyás, Varga-Weiszfeld Jenő, Landler Jenő, Kunfi-Kunstätter Zsigmond, Böhm Vilmos, Szamuely-Samuel Tibor, Kalmár-Kohn
Henrik, Lukács-Löwinger György, Ágoston-Augenstein Péter, Rabinovics József, Szántó-Schreiber Béla, Hevesi-Honig Gyula.
A 133 napon át teljhatalmú kormányzótanács tagjai, valamint Szamuely és Cserny "különítményesei" is - többnyire ortodox - zsidók voltak (kivéve Garbai Sándort): Morgenstern  Árpád, Feldmár Marcell, Beck József, Keller József, Korvin-Klein Ottó, Dormán Árpád, Ellenbaum Ignác, Kohn Ignác, Danczinger Ernő, Ellenbaum Náthán, Lázár Henrik, Bienenstock Ármin, Greiner Ferenc. (A korszakot hűen bemutató Tormay Cecile a "Bujdosó könyv"-ben említi, hogy egy francia tábornok - Franchet d? Espérey - megkérdezte Károlyitól: "Önök valamennyien zsidók?" Majd hozzátette: "Nem hittem volna, hogy ennyire lesüllyedtek!")
    A judeokrácia ellen az 1920-as évek elején országszerte megtapasztalt politikai és közjogi harc - melynek egyedüli emléke a "numerus clausus" - ellenére a kereskedelmi, gazdasági és értelmiségi
pályák élén változatlanul több neológ állt, mint amennyit a "numerus clausus" engedélyezett. Ezen állapoton a Horthy-korszakban hozott négy zsidótörvény sem változtatott gyökeresen. Az ortodoxok gettóikba visszaszorulva éltek, míg a neológok egy része a bankokat, a jogi, gazda-sági intézményeket és a hírközlést tartotta kezében - miközben a "földalatti" szabadkőműves mozgalmat irányította -, más része a moszkvai, bécsi, párizsi emigrációban fejtette ki ugyanazt, amit 1919-ben.
    A judeokrácia hazánkban 1945 után korábban soha nem tapasztalt hatalomra jutott a politikai életben. A kommunista párt meghatározó alakjai világnézetileg semmiben sem különböztek 1919-es elődeiktől: elég utalni Rosenfeld-Rákosi Mátyásra, Singer-Gerő Ernőre, Weinberger-Vas Zoltánra, Auspitz Bejaminra (Péter Gáborra), Wolff Izraelre (Farkas Mihályra), Kahána Mózesre (Révai Józsefre), és Appel-Aczél Györgyre. A magyarság lelki-fizikai értékeit még Rosenfeld-Rákosinál is hatékonyabban pusztító
Csermanek-Kádár János uralkodása alatt jóllehet maga a párt is vigyázott arra, hogy ne minden vezető állás élén álljon zsidó, nehogy tömegméretű antiszemitizmus legyen, amely véget vet uralmuknak, mégis ők nyomták rá bélyegüket a korra: gondoljunk csak Appel-Aczél Györgyre. (Még az SZDSZ-es tömeg-tájékoztatók is kénytelenek elismerni, hogy a Kádár-korszakban minden oktatási és kulturális, művészeti kérdésben Appel-Aczélé volt a végső szó.) A hetvenes-nyolcvanas években a neológok közül egyre többen vették észre, hogy a kommunizmus nem jó álarc már, ezért úgy tettek, mintha ellenségei lennének a "létező szocializmusnak": egyszerre ők látszottak annak élére állni, amit eddig valóban tagadtak. 1989 után magukat "demokratikus ellenzékiek"-nek nevezték, és ők lettek a hatalomirányítók, ezért nyilvánvaló, hogy nem történt rendszerváltozás Magyarországon, csak álarccsere: a néhai moszkoviták, maoisták egyszerre hangos antikommunistáknak mutatkoztak, s ezzel milliókat tévesztettek meg. Mindent meg-tettek, hogy álarcuk többé ne hulljon le olyan hamar, mint addig. De nem így lett. Csurka István1992-ben figyelmeztette a nemzetet: létezik egy "ejtőernyős csapat", amely Moszkvában, Párizsban, Budapesten vagy Tel-Avivban eldönti, miként éljenek a magyarok. (Ha arra gondolunk, hogy tanulmánya éppen olyan gyűlöletet váltott ki az érintettekből, mint valaha Istóczy beszédei, beláthatjuk: a judeokrácia céljai mindig ugyanazok.)

 
4. Irodalmi élet

    A magyar irodalomra a zsidóság mintegy nyolc évszázadon át semmilyen hatást nem gyakorolt. Magyar nyelven a XIX. század első felében kezdtek írni egyes hazai zsidók: rabbik, tanárok, újságírók. Az első magyar nyelvű zsidó könyv is csak 1818-ban jelent meg, Krakauer Salamon nagykőrösi rabbi zsinagógaavató - prédikációja?. 1827-ben a "Tudományos Gyűjtemény" egyik szerzője a zsidó írókat "Mózes tudományának habartnyelvű követői"-nek nevezte. 1841-ben Toldy Ferenc meg is állapította: a "héber-magyar irodalmat" Bloch Móricz munkái jelentik.
    A XIX. század második felében a zsidó írók többsége megtanult magyarul, anélkül, hogy irodalmi nyelvünket megértette volna. Ezért egy részük újhébert (ivrit), más részük szláv-német-héber keveréknyelvet (jiddist) használt. Többségük az utóbbihoz alkalmazkodott. A jiddis tájszólássá vált, főleg a fő-városban. (Bárczi Géza nyelvész "pesti nyelv"-ként azonosította.) A jiddis jellemzésére elég idéznünk a neológ Szerb Antal véleményét (?Magyar irodalomtörténeté?-ből): "Kétségtelen, hogy a pesti zsidó tájszólás nem tartozik a szép nyelvek közé, öszvér-nyelv révén." Hosszasan idézhetnénk a magyarországi magyar nyelvű zsidó szépirodalmi lapokból cikkeket, amelyek bizonyítják, mennyire nem ismerték a zsidó írók anyanyelvünket, a sok közül csak egyet emelünk ki. Kiss József, "A Hét" megalapítója és főszerkesztője, lapjában a "matyókok"-ról közöl írást, mert egyetlen szerkesztője sem volt, aki tudta volna: a matyók többes szám.
    Verseikben, drámáikban, novelláikban a materialista világnézetet hirdették: Weisz Mór (Szomori Dezső), továbbá Bródy Sándor, Veigelsberg Hugo (Ignotus), Deutsch-Hatvani Lajos, Fleischmann-Fenyő Miksa, Goldmann-Gellért Oszkár, Schön-Szép Ernő, Neumann-Molnár Ferenc regényei, elbeszélései szellemükben sem magyarok. Ugyanez vonatkozik verseikre is. Kiss József írta az első magyar nyelvű kommunista verset, a "Knyáz Potemkin"-t. Párizsi bordélyházak hangulatát idéző verseket írt Szilágyi Géza. Fischer-Makai Emil drámái közül megemlítendő a Vörösmartyról szóló, amelyben klasszikus költőnket "egy léha szerelmi történet keretében mint ifjú szerelmest mutatta volna be a színpadon. Vörösmarty gyermekei és rokonai azonban a darab előadását egyszerűen betiltatták." (Zoltvány Irén: Erotika az irodalomban, 146-147. old.)
    A kommunizmus évtizedei alatt Appel-Aczél György határozta meg, ki mit, mikor, hol közölhet nyomtatásban. Többek között Eörsi-Schleiffer István (Sztálin-óda és pornográf "versek" írója, Heine műfordítója és követője), Konrád György, Petri György, Kornis Mihály, Nádas Péter, Szilágyi Ákos, Szabó Magda, Vámos Miklós, Kertész Ákos, Faludy-Leimdörfer György és társaik képviselték a magyarországi
zsidó irodalmat. A magyar kultúra iránti ellenszenvük közismert, például Spiró György 1987-ben "Jönnek" című versében (?) így írt: "Jönnek a dúlt-keblű mélymagyarok megint, / fűzfapoéták, fűzfarajongók,
jönnek a szarból..."
    Nem elég azonban a zsidó írók magyarországi működését feltárnunk, mert csak akkor kapunk hű képet a zsidó irodalomnak a magyar irodalmi életre kifejtett hatásáról, ha azt is megvizsgáljuk: miként fogadták íróink, költőink, kritikusaink a zsidó írókat? Ezen oknyomozás azt mutatja, hogy a magyar irodalom klasszikusai először a XVIII. század végén vették észre a zsidóságnak szellemi, politikai életünkre tett hatását. A pálos Virág Benedek Tolnai Festetics Lászlóhoz írt költői levelében így fogalmazott 1798-ban: "...Zsidók jőnek lármázva, mekegve, / Mert a városnak bérlelt szolgái lopásért / Hajtották: nagy zaj támadt, Mózes követői
/ Mint a hangyaboly, úgy forrtak. Várj egy kis időig: / Többen lesznek ezek, mint Árpád magzati; ritkán / Vesznek, szüntelenül szaporodnak."
    Kuthy Lajos a "Hazai rejtelmek" című regényében (1847) az alföldi ortodox zsidók uzsorakamat-szedése ellen tiltakozott. Vörösmarty szókincsgazdagságára emlékeztető regényét máig sem értékelte emiatt jelentőségéhez méltóan irodalomtörténetünk. Nagy Ignác a "Magyarok titka" c. regénytrilógiájában (1846) a magyar jellemet állította szembe a "bevándorolt idegenek" legfőbbikével, a zsidókéval.
    Bartha Miklós "Kazár földön" című, szociográfiai tanulmánya (1901) nem "regényköltészet": a máramarosi, Galíciából és Oroszországból a pogromok elől menekülő zsidóság - a "kazárság" - valóságos életét tárta olvasói elé. Közgondolkodásunkra és irodalmunkra főleg az első világháború végén volt jelentős hatással. Szabó Dezső "Az elsodort falu" c. sorsregényében (1919) a neológoknak az ortodoxoknál sokkal veszélyesebb - mert rejtettebb - magatartását vette górcső alá. A századforduló Budapestjének Marxon felnevelkedett szociológusainak, a Jászi-Jakubovics Oszkár vezette "intellektuelek" szellemiségét Harsányi Kálmán "Kristálynézők" és Ritoók Emma "A szellem kalandorai" c. regénye fedte fel.
    A két világháború között a nemzeti öneszmélésre szoruló magyarság írástudói olykor visszanyúltak a múltba: Szépvízi Balás Béla "Kánaán pusztulása" c. regénye a tiszaeszlári bűnper történetét ókori keretbe ágyazva beszélte el. Felpétzi Győri Jenő 1941-ben a zsidók Sopronból 1526-ban történt kiűzését örökítette meg. (?A soproni zsidókapu?). Líránkban Erdélyi József és Sértő Kálmán adott hangot azoknak, akik velük együtt felismerték: az emancipáció, az asszimiláció kudarcot vallott, és a magyarság "kisebbséggé" lett saját földjén.
    A második világháború idején jelent meg folytatásokban a Rajniss Ferenc szerkesztette -Magyar Futár? hasábjain Dövényi Nagy Lajos (könyv alakban mindmáig kiadatlan) korregénye,
a "Tarnopolból indult el". Realizmusa egyedülálló a magyar irodalom történetében: Jókai regényszövésével szemben szociológiai pontossággal rajzolta meg a zsidók útját Galíciától Magyarországig. Senki sem ábrázolta Dövényinél alaposabban az ortodoxok és neológok küzdelmét. Központi regényalakja, a tarnopoli jeshivák légkörében felnőtt Brandstein Juda 1911-ben átlépte a történelmi Magyarország határát. Munkácstól Budapestig hosszú utat tett meg, anélkül, hogy megszerette volna a magyar népet. Amikor az író Brandstein Juda útjának állomásait rögzítette, Istóczy látomását igazolta: az asszimiláció élettani és szociológiai képtelenség, s a neológ zsidók veszélyesebbek a magyarságtól látványosan elkülönülő ortodoxoknál. (Brandstein Juda élettörténetének valódiságát egyébként mi sem bizonyítja jobban, mint a statisztika: 1909 és 1913 között csalárd bukás miatt elítélt 240 személy közül 150 volt a zsidó.)
    1945-öt követően nem történt irodalmi kísérlet a magyar-zsidó viszony művészi igényű feltárására: a hazai zsidóság 1945 utáni hatalomgyakorlási módszerei máig megíratlanok. Ezért mindmáig Dövényi Nagy Lajos regényét tekinthetjük - Kuthy Lajos, Szabó Dezső és követőik alkotásai mellett - a sorsprobléma leghitelesebb művészi feldolgozásának. Iroda-lomtörténetünk egyes régebbi képviselői viszont részletesen feltárták irodalmunk antijudaizmusát. Közülük tudományos alaposságával és árnyaltságával kiválik Farkas Gyula tanulmánya (?Az asszimiláció kora a magyar irodalomban 1867-1914?, 1938), Horváth János értekezése (?Aranytól Adyig?, 1921), Várkonyi Nándor irodalomtörténete és Pintér Jenő bibliográfiai sorozata, Vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály összefoglalása (?A zsidókérdés magyarországi irodalma?, 15-77. old.), valamint Bartha József és Zoltvány Irén részlettanulmányai.

 
5. Sajtó

    A XIX. század második felében vált Európában a sajtó a közvélemény formálásának legeredményesebb eszközévé: a kapitalista cégek irányítói, a szabadversenyt hirdető bankok támogatói és fenntartói a nemzetközi
judeokrácia képviselői voltak.
    Hazánkban a judeokrácia sajtóhatalma nem maradt el a világátlagtól 1914-ben Magyarországon a legnagyobb példányszámban a zsidó lapok jelentek meg: százalékarányuk elérte a 95-96 %-ot. A "numerus clausus" sem változtatott döntően ezen az állapoton. 1937-ben a megcsonkított hazánkban megjelent 37 szépirodalmi lap közül 21-nek volt zsidó főszerkesztője, 136 tudományos folyóirat közül 102-t lehetett zsidó befolyásoltságúnak tekinteni. Ugyanekkor 39 könyvkiadóból alig 10 bizonyult kereszténynek, és a 409 könyvkereskedő 90 %-a volt zsidó, azaz 366.

 
6. Pénzügy és kereskedelem

    A judeokrácia a XX. század elején a pénzügyi életet is uralta. Lászlófalvi Béla az alábbi adatot közölte az "Alkotmány" 1908. december 29-i számában: "A hazai pénzintézetekben zsidók tulajdonát képező tőke 1904-ben volt 240.225.000 korona, nemzetiségi tőke 25.062.000 korona, keresztény magyar tőke 214.129.000 korona?, tehát "az alig egymilliónyi zsidónak többje volt, mint a tizenkétmilliónyi kereszténynek."
    1910-ben - állapította meg Kovács Alajos statisztikus - a népesség 5 %-át alkotó zsidóság az ipari intézmények 1 %-át, a kereskedelmi cégek 51,8 %-át mondhatta magáénak. Ellenben a napszámosok 3,3, a házicselédek 1,6, az őstermelők 0,6, a bányászok 0,5 %-a volt zsidó. Szintén 1910-ből való adat szerint (amelyet az Országos Statisztikai Hivatal tett közzé) a 64 176 építőipari munkás közül mindössze 99 a zsidó, a 62 278 bányász közül 85, a 26 612 pék közül 423. Az is tény, hogy 1920-1930 között az iparban több mint 4000-rel, a kereskedelemben 8000-rel nőtt a zsidó tisztviselők száma.

 
7. Hadviselés

    Nemzeti szabadságharcainkban a zsidók nem vettek részt, a huszadik századi hadügyi statisztikákban mégis szerepeltek, de nem katonákként, hanem hadiszállítási bűnözőkként. (A vitézségi érmet nem a lövészárkokban, hanem régiségpiacokon "érdemelték ki".) A magyar királyi igazságügyminiszter 1921 márciusában a Nemzetgyűlés előtt elmondta: 1018 hadiszállítási bűnügy miatt vádolt személy közül 741 a zsidó és 277 a keresztény. A 211 elítélt közül 156 a zsidó, 55 a keresztény. Kovács Alajos nem véletlenül vonta le a hivatalos jelentések alapján a következő következtetést: "Míg tehát a zsidóság a legkedvezőbb esetben 2.5 % erejéig vérzett a frontokon, itthon a hadiszállítások körüli csalásokból és visszaélésekből 73 % erejéig vette ki a részét." A második világháborúban az angol-szász-szovjet politikának a Berlin-Róma-Tokió tengely elleni politikájának judeokrata mivolta szintén nem ismeretlen.

 
8. Lehetséges-e az asszimiláció?

    Klaus Schickert - a két világháború között a Frankfurti Zsidókérdést Kutató Intézet vezetője - 1937-ben könyvet adott ki a magyarországi zsidókérdésről (?Die Judenfrage in Ungarn?). Tanulmányában politika- és társadalomtörténeti, statisztikai források alapján mutatta be a XIX. század második felének ortodox-neológ harcát, Istóczy mozgalmát, a szabadelvűek és a kormányzat asszimilációt, emancipációt támogató politikáját. Álláspontját nem rejtette véka alá: nem asszimilálódott a zsidóság. Hiába tanult meg valamennyire magyarul, a nyelvi alkalmazkodás még nem fejezett ki sors- és társközösségi kapcsolatot, kulturális és politikai azonosulást
a befogadó nemzettel. Istóczy Győző és Bartha Miklós nemzedéke - a történelmi magyar értelmiség - számára nem az volt a lényegi kérdés, képes-e asszimilációra a zsidóság, hanem az, hogy a neológia, a judeokrácia törekvéseinek mennyire képes ellenállni a magyarság? Ez vált Schickert szerint a XIX. században a magyar politika egyik legfontosabb kérdésévé.
    A német tudós érvelése ma is figyelemreméltó: a zsidóságot befogadta a magyarság, viszont a zsidóság elzárkózott befogadóitól. E tekintetben az ortodoxok és a neológok között nem lehetett érzékelni különbséget. A faji elzárkózásnak pedig elsősorban nem gazdasági-szociológiai, hanem faji (genetikai, antropológiai, lélektani) okai voltak és vannak. Hozzá kell tennünk Schickert gondolatmenetéhez, hogy a XX. század elején nemcsak az antiszemitának kikiáltott Houston Steward Chamberlain vette ezt észre, hanem az antiszemitizmussal nem illethető Werner Sombart és Fejér Lajos is. (Sombart az ipari kapitalizmus és a zsidó világnézet közös vonásának a materializmust tartotta, hasonlóan Fejér Lajoshoz, aki a zsidóság faji zárkózottságát a Talmudból és a Sulchan Aruchból eredeztette.)

 
*      *     *