nemzetihirhalo.hu *************
ifj.
Tompó László: A "választott nép" és a magyarság
Gróf Széchenyi István 1844-ben a Magyar
Országgyűlés Felsőházában kifejtette: "Az angol nemzet
egyenjogosíthatta a zsidó fajt. Mert ha például én egy
palack tintát töltök egy nagy tóba, azért annak vize nem
romlik el, és mindenki ártalom nélkül megihatja. A nagy
angol elemben a zsidó elvegyülhet. Ugyanez áll
Franciaországra nézve is. De ha a magyar levesbe az ember
egy palack tintát önt, megromlik a leves, és azt nem eheti
meg az ember"
Mit ismert el ezzel a "legnagyobb magyar", ha nem a
zsidókérdés létezését?
1945 után ez a két szó: "zsidó" és "zsidókérdés", tabu
lett. A kommunista és liberális tömegtájékoztatók, a
politika, az oktatás, a sajtó- és könyvkiadás irányítói
fantomkérdésként könyvelték el a zsidókérdést. Szerintük ma
már az is antiszemita, aki valakiről megállapítja: zsidó. Az
önmagát - a Talmud alapján - "választott nép"-nek tekintő
zsidóság magyarországi történelmének tanulmányozása nélkül
aligha érthető meg nemzeti történelmünk. Ezért ebben az
előadásban két kérdésre adunk választ. Milyen nyomokat
hagyott Magyarországon a zsidóság Szent Istvántól napjainkig
a politikai, kulturális, kereskedelmi életben? Mit és hogyan
válaszolt a zsidó lelkiség hatásaira Magyarország?
1. A zsidóság Magyarországon Szent Istvántól a
kiegyezésig
Magyarországon már a Krisztus születése utáni X-XI.
században éltek szórványosan zsidók. A Déli-Kárpátokból
érkeztek, lélekszámuk a középkorban azonban nem érte el
hazánk össznépességének 0,5 %-át.
Semmilyen magyarországi zsidó írásos emlék vagy
régészeti lelet nem maradt fenn a középkorból. A zsidók
létezésére e-gyedül az Árpád- és Anjou-kori magyar
törvényekből következtethetünk.
Szent László király (1077-1095) 1092-ben a
szabolcsi zsinaton megtiltotta a zsidók és a nem zsidók
közötti házasságot. Zsidó férfi tehát keresztény nőt nem
vehetett el. Könyves Kálmán (1095-1116)
előírta, hogy zsidók keresztény szolgákat nem tarthatnak, és
- miként az akkori Európában általában - csak püspöki
városokban lakhatnak.
Mivel a XII-XIII. században az országgyűlések állandó
témája volt a zsidók uzsorakamat-szedése és a királyi
jövedelmek (a "regálék") kisajátítása, a nemesség kérte a
királyt a zsidók pénzügyi és kereskedelmi tevékenységeinek
korlátozására. II. András (1205-1235) ezért
1222-ben az Aranybullában meghagyta: zsidók nem lehetnek
nemesek, pénz- és só-kamaraispánok, vámosok, köztisztséget
sem viselhetnek. (A rendelkezések betartatására azonban nem
került sor, így IX. Gergely pápa 1232-ben
"egyházi tilalom"-mal - "interdictum"-mal - sújtotta
hazánkat. 1223-ban megfogadta ugyan II. András, hogy
betartatja az Aranybulla idézett előírását, de nem tette meg
sohasem.) 1279-ben Budán egy zsinati kánon kötelezően
előírta a zsidóknak az arasznyi sárga folt viselését.
IV. Béla (1235-1270) engedett elődei
szigorúságából: 1251-ben iskoláikat középületeknek
nyilvánította, szabad letelepedést biztosított számukra.
Viszont Anjou Nagy Lajos (1342-1382) száműzte
őket, de ötven éven belül visszatelepedtek. Az 1351-ben
hozott törvények közül az "ősiség" (aviticitas) ugyanakkor
biztosította a nemesi vagyon magyar öröklődését, feltéve,
hogy nemesek zsidók nem lehetnek ezután sem.
Anjou- és vegyesházi királyaink uralkodása idején
(1301-1526) korlátozás nélkül élhettek. A Hunyadi
Mátyás által Budán felállított "Zsidó tanács" célja
is csupán iparűzésük ellenőrzése és helyenkénti korlátozása
volt. A magyarságtól elkülönülten éltek: gettóikba
visszahúzódva szabadon közlekedhettek, házasodhattak,
kereskedhettek. Budán kívül a szabad királyi- és
bányavárosokban hoztak létre önmaguknak gettókat. Ahol nem
voltak gettók, megtörtént, hogy kiűzték, de ki soha sem
irtották őket. (1391-ben Nagyszombat, 1494-ben Buda,
1526-ban Sopron keresztényei így szabadultak meg tőlük.)
A középkor évszázadai során a magyar törvények már
fel-ismerték a zsidó lelkiség hatásait: királyaink a magyar
birodalmi gondolat és a Szent Ágoston-i
"Civitas Dei" ("Isten országa") megteremtése érdekében
hoztak korlátozó rendelkezéseket, amelyek foganatosítására?
főleg IV. Béla korától - ritkán került sor. Sem
irodalomtörténeti, sem egyháztörténeti, sem
művészettörténeti forrás nem tanúskodik arról, hogy a
zsidóság Szent István korától bármilyen mértékben is kivette
volna részét a magyar kultúra ápolásából.
A XVIII. század végéig szinte nyomtalanul telt el a
magyar zsidóság élete. Nincs bizonyíték arra, hogy részt
vettek volna a török elleni végvári harcokban (a tizenöt
éves háborúban), Buda visszafoglalásában, a Rákóczi-szabadságharcban.
Magyar nyelvű írásos emléket nem hagytak maguk után.
Lélekszámuk alig növekedett: 1720-ban 12 000-en voltak, ami
hazánk népességének 0.5 %-át jelentette.
Számarányuk feltűnő növekedését szerte Európában,
politikai téren az 1789-es francia forradalom, a jakobinus
diktatúra és a szabadkőművesség, szellemi téren a
"szabadság, egyenlőség, testvériség" jelszavait magáénak
valló, a természetes erkölcsi jót és a krisztusi hitet
tagadó felvilágosodás írói (az "enciklopédisták":
Voltaire, Rousseau, D?Alembert) idézték elő.
Lélekszámuk a kontinensen száz év alatt megháromszorozódott,
bár a növekedés mértéke a földrész nem mindegyik országában
volt azonos.
A XIX. század első felében már a magyar statisztikai
adatok is mutatják a tizennyolcadik századvég hatását.
1840-ben hazánk népességének 2,2 %-a volt zsidó (számuk 120
év alatt megnégyszereződött), 1850-ben 3,2 %-a (366 000 fő).
Gróf Széchenyi István és Kossuth Lajos
politikai gondolkodása, az akadémiai mozgalom, a
nyelvművelés, végül az 1848-as pesti forradalom közömbös
maradt számukra. Korábban színmagyar (vagy német ajkú)
városokba költöztek: kereskedelemmel, iparral foglalkoztak
továbbra is. A magyar politikai gondolkodás iránti
passzivitásukat a magyarság nem hagyta válasz nélkül. 1848.
április 19-én a pesti utcák magyarjai a zsidóknak "a Magyar
Szent Korona országából" való kiűzését és ennek
megtörténtéig a Nemzetőrségbe történő felvételük megtiltását
követelték. 1848. április 22-én gróf Batthiány Lajos
miniszterelnök elrendelte: a törvényhatóságok zsidókat
ezentúl nem sorozhatnak be a Nemzetőrségbe.
2. A judeokrácia megteremtése
A zsidóság és a magyarság egymáshoz való viszonyát az
1840-es évektől leginkább az ortodoxok és neológok egymás
közötti harca határozta meg. Az ortodox zsidók a Talmud, a
Sulchan Aruch és a Kabala tanításait szóról szóra követték.
Vagyonjogi és kereskedelmi, pénzügyi törvényeik, viseletük,
étkezési szertartásaik betartása által törekedtek önmagukat
megóvni a nem zsidókkal való vérségi keveredéstől, vagyis a
beolvadástól, az "asszimiláció"-tól. A neológ zsidók
elhagyták a szertartásokat, de megmaradt politikai
messiástudatuk (a zsidó "Isten kiválasztott népe"), éppen
úgy. mint faji mivoltukból következő lelki-szellemi
tulajdonságaik bármelyike. Megtanulták a magyar nyelvet,
vezetéknevüket magyarosították, anélkül, hogy fajilag,
szellemileg és erkölcsileg magyarrá váltak volna.
Az ortodoxok és a neológok szenvedélyesen támadták
egymást: amíg az előbbiek sokallták a neológok
"engedményeit" (a magyar nyelv elsajátítása,
névmagyarosítás, rituális öltözet és étkezés elhagyása),
addig az utóbbiak az ortodoxok politikai hódítás iránti
érzéketlenségét és őseik rituális szokásaihoz történő
ragaszkodását ostorozták. A valóságban azonban csak a
befogadó nemzet iránti kötelességek megtagadásának módjában
különböztek egymástól: politikai messiástudatuk
összeforrasztotta a látszólag szembenálló két tábort.
A neológ zsidóság politikai, gazdasági, kereskedelmi,
kulturális hódításra leginkább alkalmas képviselőit
judeokratáknak, a zsidóság politikai, gazdasági, közjogi és
sajtóbeli hatalmi hálózatát judeokráciának
nevezzük.
A judeokrácia magyarországi történetének négy korszakát
különböztetjük meg. Az első az 1840-es évektől a
kiegyezésig, a második a kiegyezéstől 1919-ig, a harmadik
1919-től 1945-ig tartott, a negyedik
a jelené.
Az első korszak fő jellemzője az ortodox-neológ harc, az
asszimiláció meghirdetése, a törvényhozás területén önmaguk
vallásfelekezetként való feltüntetése. Az ortodox elem a
magyar társadalomból ellenszenvet váltott ki. Az ortodoxok
elutasítottságát azonban már ebben az időben is kihasználták
a neológok azáltal, hogy nevüket megmagyarosították és
megtanultak - de nem irodalmi szinten - magyarul.
A második korszak a neológok politikai és közjogi
hatalomátvételért folytatott harca: a kiegyezés és az
emancipációs törvény (1867: XII. törvénycikk) lehetővé
tette, hogy a pénz- és bankvilág, hírközlés,
igazságszolgáltatás és közjog vezető személyeinek többsége
zsidó legyen. Az ortodoxok fokozatosan háttérbe szorultak,
kereskedelemmel és iparral foglalkoztak, míg a neológok
országgyűlési képviselők, bankárok,
egyetemi tanárok és lapszerkesztők lettek. Mind az
ortodoxok, mind a neológok lélekszáma hirtelen megnőtt:
számuk 1869-ben 542 000, 1910-ben közel egymillió - a
népesség 5 %-a. A Trianonig fennálló történelmi
Magyarországon alig fél évszázad folyamán a judeokrácia
legerősebb európai központja jött létre.
A harmadik korszak - a magyarságnak 1918-1919 és Trianon
okaira való rádöbbenése ellenére - a judeokráciának főleg a
'földalatti' szabadkőműves mozgalom általi megerősödését, a
tőzsde és a piaci élet, a hírközlés minden korábbinál
erőteljesebb zsidó irányítását idézte elő. Az 1930-as
nép-számlálás adatai szerint például Budapest 2225 - köz,
illetve magánszolgálatú - orvosa közül 1494, vagyis 67,2 %
volt zsidó. A neológok váltak a zsidók valódi vezetőivé, az
ortodoxokat foltként megtűrték: rájuk továbbra is csupán a
faji beolvadás megakadályozása céljából számítottak.
A negyedik korszak a zsidóság 1945 előtti hazai, vagy
pá-rizsi, moszkvai emigráns politikai, kulturális és
pénzügyi köreinek továbbélését és befolyásuk növekedését
eredményezte. A judeokraták - a
korábban egyedül üdvözítőnek hirdetett liberalizmus álarcát
levetve - a bolsevizmus álarcát öltötték magukra.
(Marschalkó Lajos két tanulmányában - a "Világhódítók"-ban
és "Országhódítók"-ban - máig egyedülálló részletességgel
bebizonyította a kommunizmus zsidó eredetét a Talmud
törvényeinek és a bolsevizmus alaptételeinek azonosságára
való hivatkozással.)
A kiegyezés utáni magyar politika és kultúra
történetének tanulmányozása során két következtetésre
juthatunk. Először is: a judeokrácia létezésének elismerése
még nem antiszemitizmus, hiszen nem a judeokrácia létének
elismerése, hanem maga a judeokrácia vált ki a nem zsidókból
antiszemitizmust (pontosabban antijudaizmust). Másodszor:
valójában nem a zsidóság számarányának robbanásszerű újkori
megnövekedése váltott ki antiszemitizmust, hanem politikai,
jogi, szellemi befolyásuk mértéke. (Ugyanakkor nem mindegy,
hogy a statisztikai adatok az ortodoxokra és a neológokra
milyen arányban vonatkoznak.) Ha a zsidóság és a magyarság
viszonyát pontosan akarjuk meghatározni, konkrét politika-
és szellemtörténeti, statisztikai adatokkal kell
érzékeltetnünk, milyen hatással volt a zsidóság Magyarország
újkori életére.
3. Politika
Az 1830-as évektől a magyar politikai gondolkodás
klasszikusai - akik olykor írók és költők is voltak - egyre
gyakrabban foglalkoztak a zsidóság magyarországi
helyzetével. Kölcsey Ferenc 1830-ban "A
szatmári adózó nép állapotáról" írt tanulmányában a magyar
kultúra iránti közömbösségüket érzékeltette, Berzsenyi
Dániel a falusi zsidókat "demoralizált
népcsalók"-nak és "orgazdák"-nak tekintette.
Kossuth Lajos 1844-ben a Pesti Hírlap hasábjain a zsidót
"a növény tápláló nedvét elszívó gombá"-hoz hasonlította.
Hírlapi cikkében ő fogalmazta meg elsőként hazánkban, hogy a
zsidóság nem vallásfelekezet, hanem népfaj.
A Bach- és Schmerling-korszakban a
Habsburg Birodalom magyarellenességét jól kiegészítette az
ortodox zsidóság uzsorakamat-politikája s a neológok
folyamatos előrenyomulása. Az 1867-es kiegyezés után sem az
Andrássy Gyula, sem a Tisza Kálmán
vezette kormányzat nem törekedett törvény-erővel
megakadályozni a Galíciából menekülő lengyel és orosz
zsidóság korlátlan letelepedését a Kárpát-medencében. A
magyar országgyűlésben mégis voltak olyan magyar
politikusok, akik megkérdőjelezték az asszimiláció
megvalósíthatóságát. Vezérük Istóczy Győző
(1842-1915) képviselő lett, aki az 1870-es években
megalapította a - jobbára függetlenségi képviselőkből
verbuválódott - Magyar Antiszemita Pártot.
1875. április 8-án Istóczy parlamenti beszédében a
zsidóság Palesztinába költözését javasolta. A
zsidónélküliség, az aszemitizmus (helyesebben antijudaizmus)
híve volt: ő hirdette meg elsőként Európában a cionizmust.
Az emancipációs törvény hatályba lépésétől (1867. dec.
28.), akik a judeokráciát ellentétesnek tartották a nemzet
érdekeivel, azokat az országgyűlési képviselők és újságírók,
banktisztviselők jelentős része kigúnyolta vagy
elhallgattatta. Amikor például az 1870-es években a Magyar
Antiszemita Párt egyik képviselője, Zimándy Ignác
törökbálinti plébános a Parlamentben egyik beszédében a
Talmudból és a
Sulchan Aruchból vett idézetekkel bizonyította a zsidó és a
keresztény világnézet összeférhetetlenségét, a képviselőház
elnöke csaknem belefojtotta a szót. Egy liberális képviselő
pedig azt ajánlotta Istóczynak, költözzék
el, ha nem tetszik neki a zsidók viselkedése. Az európai
pénzügyi életben már akkor is kulcsszerepet játszó
Rotschild-család egyik tagja nemcsak a tiszaeszlári
bűnper vádlottjainak azonnali felmentését kérte Tisza Kálmán
miniszterelnöktől, hanem Istóczy és hívei képviselőházból
való menesztését is: a Rotschildok ugyanis ettől tették
függővé a vasúti kölcsön további folyósítását. A
miniszterelnök teljesítette a judeokrata báró kívánságát.
Istóczy elnémítását követően alig akadt politikus, aki
bírálta volna a judeokráciát. Csak két kivételt ismerünk. Az
egyik Asbóth János aki 1897. január 14-én
korántsem egyedülálló esetre hívta
fel a figyelmet a képviselőházban: "A millennium
megünneplésekor egy nagy alföldi városban a zsidók a nemzeti
címerből kidobják a keresztet és egy csillagot tesznek a
helyébe." A másik Egan Ede, aki a rutén parasztok
hitelellátását biztosította - Darányi Ignác
földművelésügyi miniszter jóváhagyásával - a ruténföldi
zsidóság akarata ellenére. (Róluk és a magyar antiszemita
mozgalmak történetéről részletesebben olvashatunk Bosnyák
Zoltán "A magyar fajvédelem úttörői" című tanulmányában.)
Még a XIX. század végén is jobbára csak közjogi harcok
folytak az országgyűlésben: a felszólaló képviselők többsége
a "48-as hagyományok" sérthetetlenségéről, a nemzetiségek
jogegyenlőségéről, a zsidók polgárosodásáról szónokolt.
Hiába készült az ország ezeréves fennállásának
megünneplésére, a mégoly európai hírű kiállítások és
építkezések sem tudták elfelejtetni a tényeket: nőtt a
kivándorlás, a magyar parasztság elszegényedett, a főváros a
judeokrata bankoligarchák szállás-csinálója lett. Nem
véletlen, hogy például Vázsonyi-Weiszfeld Vilmos
képviselő a magyar történelemoktatás "reformját" hirdette
egy szabadkőműves közlönyben: szerinte túl sokat hallanak a
gyerekek az iskolákban a végvári harcokról, a kurucokról és
Rákócziról, holott mindez szégyenfolt, mert a tankönyvek a
pacifizmus és humanizmus helyett a "vérontás apológiáját"
hirdetik.
A judeokrácia céljaira a magyar nemzet csak 1919-ben
döbbent rá. A "budapesti szovjetköztársaság" irányítói
csaknem teljesen zsidók voltak. Miután 1919. március 21-én
gróf Károlyi Mihály átadta a hatalmat Kohn-Kun
Bélának, Magyarországot a következő személyek vezették a
trianoni koporsóhoz: Kohn-Kun Béla, Pogány-Schwartz
József, Erdélyi-Erlich Mór, Rákosi-Roth Mátyás,
Varga-Weiszfeld Jenő, Landler Jenő, Kunfi-Kunstätter
Zsigmond, Böhm Vilmos, Szamuely-Samuel Tibor, Kalmár-Kohn
Henrik, Lukács-Löwinger György, Ágoston-Augenstein Péter,
Rabinovics József, Szántó-Schreiber Béla, Hevesi-Honig
Gyula. A 133 napon át teljhatalmú kormányzótanács
tagjai, valamint Szamuely és Cserny "különítményesei" is -
többnyire ortodox - zsidók voltak (kivéve Garbai
Sándort): Morgenstern Árpád, Feldmár Marcell,
Beck József, Keller József, Korvin-Klein Ottó, Dormán Árpád,
Ellenbaum Ignác, Kohn Ignác, Danczinger Ernő, Ellenbaum
Náthán, Lázár Henrik, Bienenstock Ármin, Greiner Ferenc.
(A korszakot hűen bemutató Tormay Cecile a "Bujdosó
könyv"-ben említi, hogy egy francia tábornok -
Franchet d? Espérey - megkérdezte Károlyitól: "Önök
valamennyien zsidók?" Majd hozzátette: "Nem hittem volna,
hogy ennyire lesüllyedtek!")
A judeokrácia ellen az 1920-as évek elején országszerte
megtapasztalt politikai és közjogi harc - melynek egyedüli
emléke a "numerus clausus" - ellenére a kereskedelmi,
gazdasági és értelmiségi
pályák élén változatlanul több neológ állt, mint amennyit a
"numerus clausus" engedélyezett. Ezen állapoton a
Horthy-korszakban hozott négy zsidótörvény sem
változtatott gyökeresen. Az ortodoxok gettóikba
visszaszorulva éltek, míg a neológok egy része a bankokat, a
jogi, gazda-sági intézményeket és a hírközlést tartotta
kezében - miközben a "földalatti" szabadkőműves mozgalmat
irányította -, más része a moszkvai, bécsi, párizsi
emigrációban fejtette ki ugyanazt, amit 1919-ben.
A judeokrácia hazánkban 1945 után korábban soha nem
tapasztalt hatalomra jutott a politikai életben. A
kommunista párt meghatározó alakjai világnézetileg semmiben
sem különböztek 1919-es elődeiktől: elég utalni
Rosenfeld-Rákosi Mátyásra, Singer-Gerő Ernőre,
Weinberger-Vas Zoltánra, Auspitz Bejaminra (Péter Gáborra),
Wolff Izraelre (Farkas Mihályra), Kahána Mózesre (Révai
Józsefre), és Appel-Aczél Györgyre. A magyarság
lelki-fizikai értékeit még Rosenfeld-Rákosinál is
hatékonyabban pusztító
Csermanek-Kádár János uralkodása alatt
jóllehet maga a párt is vigyázott arra, hogy ne minden
vezető állás élén álljon zsidó, nehogy tömegméretű
antiszemitizmus legyen, amely véget vet uralmuknak, mégis ők
nyomták rá bélyegüket a korra: gondoljunk csak Appel-Aczél
Györgyre. (Még az SZDSZ-es tömeg-tájékoztatók is kénytelenek
elismerni, hogy a Kádár-korszakban minden oktatási és
kulturális, művészeti kérdésben Appel-Aczélé volt a végső
szó.) A hetvenes-nyolcvanas években a neológok közül egyre
többen vették észre, hogy a kommunizmus nem jó álarc már,
ezért úgy tettek, mintha ellenségei lennének a "létező
szocializmusnak": egyszerre ők látszottak annak élére állni,
amit eddig valóban tagadtak. 1989 után magukat "demokratikus
ellenzékiek"-nek nevezték, és ők lettek a hatalomirányítók,
ezért nyilvánvaló, hogy nem történt rendszerváltozás
Magyarországon, csak álarccsere: a néhai moszkoviták,
maoisták egyszerre hangos antikommunistáknak mutatkoztak, s
ezzel milliókat tévesztettek meg. Mindent meg-tettek, hogy
álarcuk többé ne hulljon le olyan hamar, mint addig. De nem
így lett. Csurka István1992-ben figyelmeztette
a nemzetet: létezik egy "ejtőernyős csapat", amely
Moszkvában, Párizsban, Budapesten vagy Tel-Avivban eldönti,
miként éljenek a magyarok. (Ha arra gondolunk, hogy
tanulmánya éppen olyan gyűlöletet váltott ki az
érintettekből, mint valaha Istóczy beszédei, beláthatjuk: a
judeokrácia céljai mindig ugyanazok.)
4. Irodalmi élet
A magyar irodalomra a zsidóság mintegy nyolc évszázadon
át semmilyen hatást nem gyakorolt. Magyar nyelven a XIX.
század első felében kezdtek írni egyes hazai zsidók: rabbik,
tanárok, újságírók. Az első magyar nyelvű zsidó könyv is
csak 1818-ban jelent meg, Krakauer Salamon
nagykőrösi rabbi zsinagógaavató - prédikációja?. 1827-ben a
"Tudományos Gyűjtemény" egyik szerzője a zsidó írókat "Mózes
tudományának habartnyelvű követői"-nek nevezte. 1841-ben
Toldy Ferenc meg is állapította: a "héber-magyar irodalmat"
Bloch Móricz munkái jelentik.
A XIX. század második felében a zsidó írók többsége
megtanult magyarul, anélkül, hogy irodalmi nyelvünket
megértette volna. Ezért egy részük újhébert (ivrit), más
részük szláv-német-héber keveréknyelvet (jiddist) használt.
Többségük az utóbbihoz alkalmazkodott. A jiddis tájszólássá
vált, főleg a fő-városban. (Bárczi Géza
nyelvész "pesti nyelv"-ként azonosította.) A jiddis
jellemzésére elég idéznünk a neológ Szerb Antal
véleményét (?Magyar irodalomtörténeté?-ből):
"Kétségtelen, hogy a pesti zsidó tájszólás nem tartozik a
szép nyelvek közé, öszvér-nyelv révén." Hosszasan
idézhetnénk a magyarországi magyar nyelvű zsidó szépirodalmi
lapokból cikkeket, amelyek bizonyítják, mennyire nem
ismerték a zsidó írók anyanyelvünket, a sok közül csak egyet
emelünk ki. Kiss József, "A Hét" megalapítója
és főszerkesztője, lapjában a "matyókok"-ról közöl írást,
mert egyetlen szerkesztője sem volt, aki tudta volna: a
matyók többes szám.
Verseikben, drámáikban, novelláikban a materialista
világnézetet hirdették: Weisz Mór (Szomori Dezső),
továbbá Bródy Sándor, Veigelsberg Hugo (Ignotus),
Deutsch-Hatvani Lajos, Fleischmann-Fenyő Miksa,
Goldmann-Gellért Oszkár, Schön-Szép Ernő, Neumann-Molnár
Ferenc regényei, elbeszélései szellemükben sem
magyarok. Ugyanez vonatkozik verseikre is. Kiss József írta
az első magyar nyelvű kommunista verset, a "Knyáz
Potemkin"-t. Párizsi bordélyházak hangulatát idéző verseket
írt Szilágyi Géza. Fischer-Makai Emil drámái
közül megemlítendő a Vörösmartyról szóló, amelyben
klasszikus költőnket "egy léha szerelmi történet keretében
mint ifjú szerelmest mutatta volna be a színpadon.
Vörösmarty gyermekei és rokonai azonban a darab előadását
egyszerűen betiltatták." (Zoltvány Irén: Erotika az
irodalomban, 146-147. old.)
A kommunizmus évtizedei alatt Appel-Aczél György
határozta meg, ki mit, mikor, hol közölhet nyomtatásban.
Többek között Eörsi-Schleiffer István
(Sztálin-óda és pornográf "versek" írója, Heine műfordítója
és követője), Konrád György, Petri György, Kornis
Mihály, Nádas Péter, Szilágyi Ákos, Szabó Magda, Vámos
Miklós, Kertész Ákos, Faludy-Leimdörfer György és
társaik képviselték a magyarországi
zsidó irodalmat. A magyar kultúra iránti ellenszenvük
közismert, például Spiró György 1987-ben
"Jönnek" című versében (?) így írt: "Jönnek a dúlt-keblű
mélymagyarok megint, / fűzfapoéták, fűzfarajongók,
jönnek a szarból..."
Nem elég azonban a zsidó írók magyarországi működését
feltárnunk, mert csak akkor kapunk hű képet a zsidó
irodalomnak a magyar irodalmi életre kifejtett hatásáról, ha
azt is megvizsgáljuk: miként fogadták íróink, költőink,
kritikusaink a zsidó írókat? Ezen oknyomozás azt mutatja,
hogy a magyar irodalom klasszikusai először a XVIII. század
végén vették észre a zsidóságnak szellemi, politikai
életünkre tett hatását. A pálos Virág Benedek
Tolnai Festetics Lászlóhoz írt költői levelében így
fogalmazott 1798-ban: "...Zsidók jőnek lármázva, mekegve, /
Mert a városnak bérlelt szolgái lopásért / Hajtották: nagy
zaj támadt, Mózes követői
/ Mint a hangyaboly, úgy forrtak. Várj egy kis időig: /
Többen lesznek ezek, mint Árpád magzati; ritkán / Vesznek,
szüntelenül szaporodnak."
Kuthy Lajos a "Hazai rejtelmek" című
regényében (1847) az alföldi ortodox zsidók
uzsorakamat-szedése ellen tiltakozott. Vörösmarty
szókincsgazdagságára emlékeztető regényét máig sem értékelte
emiatt jelentőségéhez méltóan irodalomtörténetünk.
Nagy Ignác a "Magyarok titka" c. regénytrilógiájában
(1846) a magyar jellemet állította szembe a "bevándorolt
idegenek" legfőbbikével, a zsidókéval.
Bartha Miklós "Kazár földön" című,
szociográfiai tanulmánya (1901) nem "regényköltészet": a
máramarosi, Galíciából és Oroszországból a pogromok elől
menekülő zsidóság - a "kazárság" - valóságos életét tárta
olvasói elé. Közgondolkodásunkra és irodalmunkra főleg az
első világháború végén volt jelentős hatással. Szabó
Dezső "Az elsodort falu" c. sorsregényében (1919) a
neológoknak az ortodoxoknál sokkal veszélyesebb - mert
rejtettebb - magatartását vette górcső alá. A századforduló
Budapestjének Marxon felnevelkedett szociológusainak, a
Jászi-Jakubovics Oszkár vezette "intellektuelek"
szellemiségét Harsányi Kálmán "Kristálynézők"
és Ritoók Emma "A szellem kalandorai" c.
regénye fedte fel.
A két világháború között a nemzeti öneszmélésre szoruló
magyarság írástudói olykor visszanyúltak a múltba:
Szépvízi Balás Béla "Kánaán pusztulása" c. regénye a
tiszaeszlári bűnper történetét ókori keretbe ágyazva
beszélte el. Felpétzi Győri Jenő 1941-ben a
zsidók Sopronból 1526-ban történt kiűzését örökítette meg.
(?A soproni zsidókapu?). Líránkban Erdélyi József
és Sértő Kálmán adott hangot azoknak, akik
velük együtt felismerték: az emancipáció, az asszimiláció
kudarcot vallott, és a magyarság "kisebbséggé" lett saját
földjén.
A második világháború idején jelent meg folytatásokban a
Rajniss Ferenc szerkesztette -Magyar Futár?
hasábjain Dövényi Nagy Lajos (könyv alakban
mindmáig kiadatlan) korregénye,
a "Tarnopolból indult el". Realizmusa egyedülálló a magyar
irodalom történetében: Jókai regényszövésével szemben
szociológiai pontossággal rajzolta meg a zsidók útját
Galíciától Magyarországig. Senki sem ábrázolta Dövényinél
alaposabban az ortodoxok és neológok küzdelmét. Központi
regényalakja, a tarnopoli jeshivák légkörében felnőtt
Brandstein Juda 1911-ben átlépte a történelmi
Magyarország határát. Munkácstól Budapestig hosszú utat tett
meg, anélkül, hogy megszerette volna a magyar népet. Amikor
az író Brandstein Juda útjának állomásait rögzítette,
Istóczy látomását igazolta: az asszimiláció élettani és
szociológiai képtelenség, s a neológ zsidók veszélyesebbek a
magyarságtól látványosan elkülönülő ortodoxoknál.
(Brandstein Juda élettörténetének valódiságát egyébként mi
sem bizonyítja jobban, mint a statisztika: 1909 és 1913
között csalárd bukás miatt elítélt 240 személy közül 150
volt a zsidó.)
1945-öt követően nem történt irodalmi kísérlet a
magyar-zsidó viszony művészi igényű feltárására: a hazai
zsidóság 1945 utáni hatalomgyakorlási módszerei máig
megíratlanok. Ezért mindmáig Dövényi Nagy Lajos regényét
tekinthetjük - Kuthy Lajos, Szabó Dezső és követőik
alkotásai mellett - a sorsprobléma leghitelesebb művészi
feldolgozásának. Iroda-lomtörténetünk egyes régebbi
képviselői viszont részletesen feltárták irodalmunk
antijudaizmusát. Közülük tudományos alaposságával és
árnyaltságával kiválik Farkas Gyula tanulmánya
(?Az asszimiláció kora a magyar irodalomban 1867-1914?,
1938), Horváth János értekezése (?Aranytól
Adyig?, 1921), Várkonyi Nándor
irodalomtörténete és Pintér Jenő bibliográfiai
sorozata, Vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály
összefoglalása (?A zsidókérdés magyarországi irodalma?,
15-77. old.), valamint Bartha József és
Zoltvány Irén részlettanulmányai.
5. Sajtó
A XIX. század második felében vált Európában a sajtó a
közvélemény formálásának legeredményesebb eszközévé: a
kapitalista cégek irányítói, a szabadversenyt hirdető bankok
támogatói és fenntartói a nemzetközi
judeokrácia képviselői voltak.
Hazánkban a judeokrácia sajtóhatalma nem maradt el a
világátlagtól 1914-ben Magyarországon a legnagyobb
példányszámban a zsidó lapok jelentek meg: százalékarányuk
elérte a 95-96 %-ot. A "numerus clausus" sem változtatott
döntően ezen az állapoton. 1937-ben a megcsonkított
hazánkban megjelent 37 szépirodalmi lap közül 21-nek volt
zsidó főszerkesztője, 136 tudományos folyóirat közül 102-t
lehetett zsidó befolyásoltságúnak tekinteni. Ugyanekkor 39
könyvkiadóból alig 10 bizonyult kereszténynek, és a 409
könyvkereskedő 90 %-a volt zsidó, azaz 366.
6. Pénzügy és kereskedelem
A judeokrácia a XX. század elején a pénzügyi életet is
uralta. Lászlófalvi Béla az alábbi adatot
közölte az "Alkotmány" 1908. december 29-i számában: "A
hazai pénzintézetekben zsidók tulajdonát képező tőke
1904-ben volt 240.225.000 korona, nemzetiségi tőke
25.062.000 korona, keresztény magyar tőke 214.129.000
korona?, tehát "az alig egymilliónyi zsidónak többje volt,
mint a tizenkétmilliónyi kereszténynek."
1910-ben - állapította meg Kovács Alajos
statisztikus - a népesség 5 %-át alkotó zsidóság az ipari
intézmények 1 %-át, a kereskedelmi cégek 51,8 %-át mondhatta
magáénak. Ellenben a napszámosok 3,3, a házicselédek 1,6, az
őstermelők 0,6, a bányászok 0,5 %-a volt zsidó. Szintén
1910-ből való adat szerint (amelyet az Országos Statisztikai
Hivatal tett közzé) a 64 176 építőipari munkás közül
mindössze 99 a zsidó, a 62 278 bányász közül 85, a 26 612
pék közül 423. Az is tény, hogy 1920-1930 között az iparban
több mint 4000-rel, a kereskedelemben 8000-rel nőtt a zsidó
tisztviselők száma.
7. Hadviselés
Nemzeti szabadságharcainkban a zsidók nem vettek részt,
a huszadik századi hadügyi statisztikákban mégis
szerepeltek, de nem katonákként, hanem hadiszállítási
bűnözőkként. (A vitézségi érmet nem a lövészárkokban, hanem
régiségpiacokon "érdemelték ki".) A magyar királyi
igazságügyminiszter 1921 márciusában a Nemzetgyűlés előtt
elmondta: 1018 hadiszállítási bűnügy miatt vádolt személy
közül 741 a zsidó és 277 a keresztény. A 211 elítélt közül
156 a zsidó, 55 a keresztény. Kovács Alajos nem véletlenül
vonta le a hivatalos jelentések alapján a következő
következtetést: "Míg tehát a zsidóság a legkedvezőbb esetben
2.5 % erejéig vérzett a frontokon, itthon a hadiszállítások
körüli csalásokból és visszaélésekből 73 % erejéig vette ki
a részét." A második világháborúban az angol-szász-szovjet
politikának a Berlin-Róma-Tokió tengely elleni politikájának
judeokrata mivolta szintén nem ismeretlen.
8. Lehetséges-e az asszimiláció?
Klaus Schickert - a két világháború között
a Frankfurti Zsidókérdést Kutató Intézet vezetője - 1937-ben
könyvet adott ki a magyarországi zsidókérdésről (?Die
Judenfrage in Ungarn?). Tanulmányában politika- és
társadalomtörténeti, statisztikai források alapján mutatta
be a XIX. század második felének ortodox-neológ harcát,
Istóczy mozgalmát, a szabadelvűek és a kormányzat
asszimilációt, emancipációt támogató politikáját.
Álláspontját nem rejtette véka alá: nem asszimilálódott a
zsidóság. Hiába tanult meg valamennyire magyarul, a nyelvi
alkalmazkodás még nem fejezett ki sors- és társközösségi
kapcsolatot, kulturális és politikai azonosulást
a befogadó nemzettel. Istóczy Győző és Bartha Miklós
nemzedéke - a történelmi magyar értelmiség - számára nem az
volt a lényegi kérdés, képes-e asszimilációra a zsidóság,
hanem az, hogy a neológia, a judeokrácia törekvéseinek
mennyire képes ellenállni a magyarság? Ez vált Schickert
szerint a XIX. században a magyar politika egyik
legfontosabb kérdésévé.
A német tudós érvelése ma is figyelemreméltó: a
zsidóságot befogadta a magyarság, viszont a zsidóság
elzárkózott befogadóitól. E tekintetben az ortodoxok és a
neológok között nem lehetett érzékelni különbséget. A faji
elzárkózásnak pedig elsősorban nem gazdasági-szociológiai,
hanem faji (genetikai, antropológiai, lélektani) okai voltak
és vannak. Hozzá kell tennünk Schickert gondolatmenetéhez,
hogy a XX. század elején nemcsak az antiszemitának
kikiáltott Houston Steward Chamberlain vette ezt
észre, hanem az antiszemitizmussal nem illethető
Werner Sombart és Fejér Lajos is. (Sombart az ipari
kapitalizmus és a zsidó világnézet közös vonásának a
materializmust tartotta, hasonlóan Fejér Lajoshoz, aki a
zsidóság faji zárkózottságát a Talmudból és a Sulchan
Aruchból eredeztette.)
* * *
|